Igazsággal felülkerekedni az antiszemita sodródáson – Beszélgetés Alain Finkielkraut filozófussal

Surmonter par la vérité la dérive antisémite. Propos recueillis par Pascal Boniface. = La Revue internationale et stratégique, 2500. 58. 86–95. p.

(A beszélgetés 2005. február 17-én zajlott.)

A francia társadalomnak kétféle antiszemitizmussal kell szembenéznie: a „hagyományossal”, amely a szélsőjobboldali ideológiák alapköve, valamint egy újabb keletűvel is. Ez az újabb, intellektuális jellegű, apránként fejlődik, a Közel-Kelet káoszba süllyedésével párhuzamosan, jellemzője, hogy a történelem más áldozataihoz, pl. a gyarmatosított bennszülöttekhez hasonlítja a Soah áldozatait. Ez utóbbiak pedig sokkal nagyobb méretű nemzetközi figyelmet vontak magukra. Ezzel az ideológiai idegességgel szemben csak az igaz beszéd képes a valódi történelmi tényeket helyreállítani.

-Vajon mi jellemzi a franciák álláspontját a közel-keleti kérdésben? Milyen hatással van ez a francia társadalomnak a darfouri, csecsen vagy afrikai eseményekkel kapcsolatos nézeteire?

- A korunkra jellemző, elszánt humanizmussal válaszol rájuk társadalmunk. Kis túlzással azt mondhatnánk, ma egy csomó ember számára minden emberi egyúttal idegen is, kivéve a palesztin ügy szereplőit.  A kollektív lelkiismeretben a Soah-éhoz hasonló helyet foglal el. Mintha minél inkább elismernék a zsidók áldozat voltát, annál inkább mércévé válna mindenféle gyilkossághoz az ő genocídiumuk, ráadásul Izraelt támadják. Az emlékezet a zsidók ellen fordul, mert az ő II. világháború alatti sebezhetőségük és a jelenlegi, Tsahal hatalom közötti ellentét elviselhetetlennek tűnik. Auschwitz óta Európa azzal kérkedik, hogy megszűntek nemzetei. Volt idő, amikor a zsidó diaszpórát kitaszították magukból a nemzetek. Ma pedig Izraelt mint államot taszítják ki a posztnacionális  államok, mert van valami az identitásában, ami egyre kevésbé érthető.

- Ön a sebezhetőségről beszélt. Tényleg a hatalom kritizálható, vagy az általa űzött gyakorlat? Konkrétabban: Jitzhak Rabin miniszterelnöksége idején mintha kevesebb kritika érte volna Izraelt. A palesztinok Izrael mellett követelnek maguknak egy országot. Vajon ez azt jelenti, hogy az izraeli nemzet létét vonják kétségbe?

- Ma a zsidókat elnácisodással vádolják. A 2001-es durbani, rasszizmus elleni világkonferencia óta egyre gyakrabban. Ekkor pedig még nem Ariel Sharon volt uralmon. Mégis, a különféle nem kormányzati és egyéb szervek egyre inkább azt bizonygatták, hogy a cionizmus a rasszizmus egy formája. Márpedig így kérdéseket kell föltennünk. Az Intifadának 3000 palesztin és 1000 izraeli áldozata volt. Az izraeliek tehát 1 : 3, sőt 1 : 4 arányban haltak meg, de ezek a számok éppen nem valami elszánt megtorlást bizonyítanak részükről.

            A zsidók nem egységesek a modern Izrael állam határait illetően. Egyesek szerint 1948-ban, mások szerint 1967-ben dőlt el a függetlenségi háború. Mindenkit meglepett, amikor ez Camp Davidben témaként előkerült!

- Gondolja, hogy a „visszatérés jogát” csak úgy elméletileg emlegetik, és Izraelnek nincs félnivalója az általa egyénileg alkalmazott végrehajtás miatt? Vajon ha a kritika és a diabolizálás közötti különbségre gondol, nem gondolja-e, hogy azokat, akik nem mernek kritizálni, menetrendszerűen diabolizálják, és az antiszemita táborba sorolják be?

- Nagyon világosan kell fogalmazni, ha jogról van szó. Pillanatnyilag a ’visszatérés joga’ egy ’kívánság’, a ’visszatérés jogának kívánsága’. Ha ezt elfogadjuk, úgy Izrael felelős sok palesztin útrakeléséért.

            A ’jog’-nak különleges jelentése van, különösen ha arra gondolunk, hogy a visszatérés joga jogilag, erkölcsileg és politikailag érvényessé teszi a ’Nakbá’-t, vagyis azt a ’katasztrófát’, amelyet a palesztin nép megélt Izrael állam 1948-as megalakulásával. Márpedig, ha a palesztinok részére a modern Izrael katasztrófát jelent, akkor ez a konfliktus sosem ér véget. Az izraeliek tárgyilagosan számot vetettek a múlttal, és ma nem cionista a retorikájuk. A palesztin értelmiségiek nem tették meg ugyanezt. Sőt, tervszerű etnikai tisztogatást gyanítanak minden elkeseredett támadás mozgatójaként. Az is biztos, hogy van néhány olyan gyilkosság, robbantás, amelyet az izraeliek sem tudnak elfelejteni a palesztinoknak. Hogy a mitológiának vége legyen, ahhoz közös erőfeszítéssel újra kell fogalmazni a ’visszatérés óhajának’ jogát, amely mindkét felet kielégítheti adott esetben. Az izraelieknek hajthatatlanoknak kell lenniük e kérdésben. Különös tekintettel a demográfiai fegyverre: míg a franciáknál a baby-boom a német megszállás végeztével következett be, addig a palesztinoknál a megszállás alatt.

            A diabolizálás kérdése jogos. Maga Finkielkraut elvállalta egy heti rádióműsor vezetését a zsidó közösségek sorsáról. Ragaszkodik ahhoz, hogy pártatlanul beszéljen Izraelről, de tapasztalatból tudja, hogy ez nem is olyan könnyű.

            Ma három akadálya van pl. az izraeli konfliktus megoldásának: Jeruzsálem, a visszatérés joga és Ciszjordánia. Még akik elvetik „Nagy Izrael” eszméjét, azok sem szeretnének területet veszíteni. De miközben Izrael visszahúzódik Gázából, csaknem 40%-át gyarmatosítja Ciszjordániának. Így nem lesz béke. A riportalanytól folyton azt várják, hogy ítélje el Izrael bűnös politikáját, miközben esetleg tényleg elítélő véleménye van az eseményekkel kapcsolatban.

- Vajon van-e joga valakinek, aki nem tartozik a zsidó közösségbe, ugyanúgy fogalmazni, mint Finkielkrautnak? – hangzott a következő kérdés. Ezen a ponton a megkérdezett úgy válaszolt, hogy hiszen a riporter is másképpen fogalmazott egy adott kérdésben. Miközben tragédiáról van szó, a filozófus három éve azon dolgozik, hogy melodrámává szelídítse az ügyet. Például ha Adolf Hitlerről esik szó mint modellről, az mindig melodráma. Hitler, személyében maga a gonosz volt, ez nem kérdés. Akinek ezzel kapcsolatban kérdése van, nincs igaza. Hitler nem Kreón. Az a baj, hogy minden Kreón–Antigoné szituációban Kreón Hitlerré lesz. Ezen a ponton Finkielkraut mindig elakad: tudniillik ha a melodráma átveszi a tragédia helyét.

A helyzet négy éve tragikus. Nem egyszerűen arról van szó, hogy egy békés nép egyszerűen csak a szabadsághoz való jogát követeli egy túlfegyverzett hadsereggel szemben. Az izraelieknek voltak javaslataik Camp Davidben, a palesztinoknak pedig nem voltak ellenjavaslataik.

- Franciaországban az elmúlt négy évben egyes, kritikai hangot megütőkkel kapcsolatban a nyilvános vitából való kizárás kísértése merült föl. – jegyezte meg a riporter.

- Kizárni a nyilvános vitából? Lehetne-e védeni Izraelt, amikor ön a kritika lehetőségére kérdez rá?! Izraelt a legnépszerűbb talk-show-kban is kritizálták. Legfrissebben ráadásul egy egyoldalú propagandafilmet játszottak a palesztinok 1948-as exodusáról „A nap kapuja” (La porte du soleil) címmel.

Pascal Boniface azon is elmerengett, hogy publicistaként Izrael kritizálásával olyan veszélyeknek tette ki magát, amelyekben nem lett volna része, ha egyszerűen csak az ország védelmére kelt volna. A riportalany csak megerősítette ebben. Tudniillik a durbani konferencián rasszistának nevezték Izraelt. Franciaország nem utasította el ezt a gyűlöletre való felszólítást. A világ tele lett őrültté lett gnosztikus gondolatokkal. Például az amerikai Téléramaban azt nyilatkozta Alain Joxe, hogy az izraeliek ma neodarwinista szemléletet kényszerítettek Amerikára, amely szerint a legerősebb a biztos túlélő. Állítólagosan ószövetségi ez a gondolat…

- Ilyen körülmények között nem kellene-e radikálisabb kritikával alakítani a francia közvéleményt? 

- Valószínű, hogy nincs többségben a francia közvéleményben a gyűlölet. De tudomásul kell venni, hogy olyan világnagyságok is, mint L. Sepulveda, Russell Banks, J. Saramago így gondolkoznak. A középiskolában rendkívül nehéz a Dreyfus-ügyet tanítani, a Shoah-t pedig egész egyszerűen lehetetlen lenne kötelezővé tenni.

- Dieudonné „humorát” a tévé cenzúrázta, és megakadályozták, hogy Auschwitz-ot meglátogassa. De vajon nem vitatkozni kellene vele inkább? - Finkielkraut emlékezetében úgy él, hogy a tévés vita nem maradt el: a Canal + és a France 2 csatornákon közvetítették, s így, úgymond a szabadság jegyében, a közönség egy részének bálványa is lett az előadóművész. Nem beszélve a komikusok nagy részének szolidaritásáról.

Vagyis tényleg két antiszemitizmus van ma Finkielkraut szerint. Az egyik, amely a történelem sötét lapjaihoz visz vissza, s amellyel semmiféle kompromisszumot nem szabad kötni. Jean-Marie Le Pen beszédeiben tűnnek föl azok az elemek, amelyeket bizony jó lenne cenzúrázni. A másik, a „többi áldozat” nevében megszólaló antiszemitizmus, amely Izraelt teszi felelőssé minden rosszért. Mennyiben elfogadható ez utóbbi? A riportalany konkrét példájában egyszerű önkontrollal, öncenzúrával lehetett volna elejét venni annak a botránynak, amelynek zsidó tiltakozás vetett véget (tudniillik Dieudonné jelenetének az Olympia színpadán). Okként a világban lévő kettős mércét teszi meg Finkielkraut, amely egyúttal irreálissá és groteszkké teszi a mai antifasizmust is.

- Érdekes, hogy a másik oldalon is épp ezt a kettős mércét okolják Izrael el nem ítéléséért. – vetette fel a kérdező, Pascal Boniface.

– Dieudonné gyűlölete nemcsak ítéletes, de ideologikus is, amikor pl. a zsidókat teszi felelősekké azért, hogy nem folytattak AIDS-ellenes propagandát Afrikában, illetve az arab országokban.

- A riporter elképzelhetőnek tartja, hogy Dieudonné esete vészmadárjellegű, és talán egyedi. Hasonlónak tartja Finkielkraut-ét is, aki ’Kristály-év’-ről beszélt, s ezzel félelmet, feszültséget keltett elsősorban a zsidó közösségben. – A válaszból kitűnt, hogy a 2001-es év során oly mértékben elszaporodtak az antiszemita cselekmények Franciaországban, hogy jogosnak tűnt ’Kristály-év’-et emlegetni. Valaminek a kezdetén kell fölhívni a figyelmet a készülő bajra… Az elmúlt hatvan év kezdetén ugyanis nem voltak antiszemita kirohanások, leszámítva Pierre Mendes France 1956-os agresszív föllépését. Azonban ma mindennaposak a támadások a zsinagógák és a zsidó származású emberek ellen is Franciaországban. Az antiszemitizmus elleni küzdelem eszközének szánták Auschwitz emlékének ébrentartását, de ez mára a zsidók elleni gyűlöletté kezd válni. Azaz már az ellenkező hatást váltja ki, mint ami eredeti célja volt. A francia állampolgárok egy része szerint, a Köztársaság túl sokat tett a zsidóságért, azért vannak ma mindenütt jelen. A szörnyeteg ellen csak egyféleképpen lehet védekezni, ha néven nevezzük – zárta gondolatait Alain Finkielkraut.

                                                                                                                                  Kakasy Judit