Az etnikai és vallási identitás földrajzi vetületei Szlovákiában

Tátrai Patrik [1]

The geographical dimensions of the ethnic and religious identity in Slovakia

The present study aims to outline the strength of the ethnic and religious identity in the case of the ethnic minorities in Slovakia. Recently there are five bigger ethnic group in Slovakia with differences in the strength of their identity. With the comparison of census datas (mother tongue, nationality, denominationality) and the result of the elections, these differences can be well stood out. Unsurprisingly, the Slovaks have the strongest identity, the Hungarians and Czechs have also quite strong self-awareness on contrary the weak ethnic identity of the Rusyn-Ukrainian and Roma population. On the basis of the main statistical indicators, the regional aspects of the identity can be analyzed. In the hungarian-slovak, rusyn-slovak mixed area, it is possible to draw the ethnic border/contactzone and to localize the multiidentical population. With this method, we can find the regions, where the unfavourable processes (assimilation, loss of the native language) cause deteriorating situation for the ethnic minorities.

Bevezetés, módszerek

A legutóbbi, 2001-es szlovák népszámlálás az első északi szomszédunknál, amelyben a községsoros anyanyelvi adatokat közzétették. Jelen tanulmány célja a településenkénti nemzetiségi, anyanyelvi, vallási és választási adatok alapján a szlovákiai nemzeti kisebbségek és felekezetek etnikai-vallási identitásának bemutatása.

A szlovákiai magyarokkal (is) foglalkozó, magyar szerzőktől megjelent identitáskutatások elsősorban szociológiai szemléletűek (pl. Gereben F. 1999, 2003, Csepeli Gy. et al. 2002, Csámpai O. 1994), de az összetett szemléletű művekben (pl. Szarka L. 2006) is háttérbe szorul a térbeliség szerepének hangsúlyozása. Így tehát e munka kísérlet a nemzeti-felekezeti önazonosságtudat földrajzi szemléletű megközelítésére, mérésére, ugyanakkor nem vizsgálja az identitástudat komponenseit. [2]

A nemzeti azonosságtudat fogalmára Pataki F. ad kiváló meghatározást: „A nemzeti identitás én-rendszerünknek az az összetevője, amely a nemzeti-etnikai csoporthoz (kategóriához) tartozás tudatából és élményéből származik – ennek minden értékelő és érzelmi mozzanatával, valamint viselkedési diszpozíciójával egyetemben.” (Pataki F. 1997. 177, idézi Gereben F. 1999. 56–57.) [3] Régiónkban a kisebbségi csoportok etnikai identitására az elmúlt 60 évben – és különösen 1989 óta – több új tényező hatott. [4] Ezek közül talán a legfontosabb az adott népcsoport gazdasági-társadalmi helyzete, hiszen az 1945–1948 közötti időszak, a szlovákiai magyarok és németek teljes jogfosztásának időszaka bizonyította, hogy létbizonytalanságban az etnikai identitás feladása volt a túlélés záloga. Meghatározók voltak még (és ma is azok) az urbanizációs folyamatok (falu–város, centrum–periféria különbségek), a közigazgatási viszonyok (gondoljunk a mečiari nyelvtörvényre!), valamint a média tudat- és nyelvformálása (Szarka L. 2006. 125–126). Utóbbi tényezővel, azaz a nyelvhasználattal el is érkeztünk a térbeliséghez, ugyanis „a tér és a nemzeti-etnikai identitás közti legfontosabb kapcsot természetesen a magyar nyelvhasználat jelenti” (Szarka L. 2006. 125), amivel alapvetően egyetérthetünk, de mint később látni fogjuk, vizsgált területünk egyes részein bizony jelentős különbségek vannak a nyelvhasználat és az identitás között.

Az etnikai identitás erősségének mérésére több módszer is kínálkozik, melyek közül a legfontosabbnak a népszámlálás anyanyelvi és nemzetiségi adatsorainak összehasonlítását ítéljük. E két mutatón kívül fontos szerepe van az etnikai-vallási törésvonalak összehasonlításának, illetve a kisebbségek választási magatartás-vizsgálatának. Jelen munka egyik fő célja, hogy az anyanyelvi, nemzetiségi és választási adatok egymáshoz való viszonyulása alapján lehatárolja azokat a régiókat, ahol a kisebbségi csoportok térvesztése a legerősebb.

Sajnálatos módon Szlovákia mai területére csak a 2001-es népszámlálás közli az anyanyelvi adatokat községsoros bontásban, így némi összehasonlítást csak az 1941-es magyar népszámlálás kínál a visszacsatolt déli területekre. Az 1941-es népszámlálás másik előnye, hogy közli a népesség nyelvismeretét, aminek alapján lehetőség nyílik megrajzolni a nyelvhatár(oka)t, [5] valamint a kétnyelvű, bizonytalan identitású népesség által lakott térségeket. Tanulmányunkban két fogalmat használunk a népcsoportok térbeli elkülönítésére: egyrészt a nyelvhatárt, mely tehát egy tágabb fogalom, [6] másrészt az etnikai határt, mely az adott népcsoportok többségi területeit elhatároló térszerkezeti elem.

A 2001-es etnikai és vallási térszerkezet

A Szlovákiában megtartott legutóbbi, 2001-es népszámlálás szerint az országban hét számottevő nemzetiség él. Az államalkotó szlovákok a majd 5,4 millió főnyi összlakosság 85,8, illetve 83,9%-át képezik (nemzetiség, ill. anyanyelv szerint). [7] Az ország északnyugati és középső részén döntően hegy- és dombvidéki településterületük megszakítatlan, a keleti területeken a ruszin- és magyarlakta vidékek közt azonban jelentős cigány népesség bontja meg a szlováklakta térségek egységét (1. ábra).

A magyarok (521 ezer fő, 9,7%, ill. 573 ezer fő, 10,7%) etnikai területe az ország déli, leginkább síkvidéki és dombsági részén az államhatár mentén három részre tagolódva [8] húzódik végig. Azonban 90% feletti magyarlakta településeket nagyobb számban már csak a Csallóközben, a Duna–Ipoly szegletében, Fülek és Torna között az államhatár mentén, valamint a Bodrogközben találhatunk. Magyar többségű településen (nemzetiség szerint 416, anyanyelv szerint 448) él a magyarok 76,9, ill. 77,6%-a.

A romák (90 ezer fő, 1,7%, ill. 99 ezer fő, 1,8%) tényleges száma a népszámlálásban rögzítettnél jóval magasabb (Kocsis et al. 2006. 58), becslések szerint mintegy 379 ezer (Vaňo, B. 2002), ami a négyszerese a cenzus szerinti 89–99 ezer főnek. [9] Nagyobb számban és arányban főleg az etnikailag-vallásilag leginkább kevert Kelet-Szlovákiában laknak, [10] a Liptóújvár–Breznóbánya–Gyetva–Korpona–Léva–Garam völgye vonaltól nyugatra és északnyugatra előfordulásuk szórványos. Cigány többségű településen (7, ill. 17 db) él a romák 4,8, ill. 11,7%-a. [11]

A ruszinok és az ukránok együttes létszáma lényeges eltéréseket mutat a nemzetiségi és az anyanyelvi bevallás alapján (35 ezer fő, 0,65%, ill. 63 ezer fő, 1,17%). Etnikai területük a nemzetiségi ismérv szerint az elmúlt 60 évben jelentősen összezsugorodott, korábbi területeikből mindössze a lengyel határ mentén (leginkább a Mezőlaborci járásban) tudtak összefüggő területeket megőrizni – leginkább kis létszámú, periferikus elhelyezkedésű, csökkenő lakosságú falvaiknak köszönhetően. Ugyanakkor az anyanyelvi térkép egy kompaktabb ruszin–ukrán etnikai területet ábrázol, mely a lengyel határ mentén fut végig az ukrán határtól egészen Bártfáig – jó pár szlovák és cigány többségű folttal tarkítva. Ruszin–ukrán többségű településen (41, ill. 130 db) él e népcsoport 13,2, ill. 39,5%-a.

Egységes etnikai területtel nem rendelkeznek, mégis számottevő az országban élő csehek száma (45 ezer fő, 0,83%, [12] ill. 48 ezer fő, 0,9%). Jelenlétük leginkább a nagyvárosokban, az ipari központokban és a cseh határ mentén érzékelhető. 4% feletti arányban mindössze 6 településen laknak, melyek közül kettő ruszin, négy magyar etnikai térben található (utóbbi négy telepes-) falu.

A szlovákiai németek száma a II. világháború alatt és után drasztikusan lecsökkent (5405 fő, 0,1%, ill. 6343 fő, 0,12%), [13] így mindössze pár településen színesítik az etnikai arculatot. A németek negyedét tömörítő Pozsonyon kívül Nyugat-Szlovákiában Németpróna és Körmöcbánya, Kelet-Szlovákiában pedig Mecenzéf környékén, valamint pár észak-szepességi faluban élnek nagyobb számban. Korábbi fontos szepességi központjaikból (Késmárk, Poprád) és azok környékéről szinte teljesen eltűntek.

1. ábra: Szlovákia anyanyelvi térképe 2001-ben (abszolút vagy relatív többség szerint)

Jelmagyarázat: 1=szlovák; 2=magyar; 3=cigány; 4=ruszin, ukrán; 5=katonai terület

Szlovákia legnagyobb felekezete (ld. 2. ábra) az ország lakosságának több mint 2/3-át tömörítő római katolikusoké (3,7 millió fő). Délnyugat- és Északnyugat-Szlovákiában (főleg Árvában és Zsolna környékén), valamint a Szepesség középső részén szinte kizárólagos szerepet játszanak, de a ruszinlakta vidékek kivételével részesedésük mindenütt jelentős. Római katolikus a szlovákok, a magyarok, a csehek és a németek többsége is.

Az evangélikus vallás (373 ezer fő, 6,9%) szerepe hasonlatos ahhoz, mint amilyen Magyarországon a reformátusoké, hiszen Szlovákiában az evangélikusok – pár gömöri település evangélikus magyarját leszámítva – szlovákok. Jelentős központjuk a Turóci- és Liptói-medence, a Miavai-dombság, Bán északi és Besztercebánya keleti előtere. Részben evangélikusok által lakott települések sora húzódik végig a Selmeci-hegység – Jávoros – Gömör–Szepesi-érchegység vonulatának déli oldalán Léva és Rozsnyó között, és egy hasonló – de észak–déli irányú – településláncolat található Bártfa és Gálszécs között az Eperjes–Tokaji-hegység keleti oldalán.

Az ország keleti részén élő görög katolikusokat (220 ezer fő, 4,1%) és ortodoxokat (50 ezer fő, 0,9%) érdemes együtt említeni, lévén 1950-től a rendszerváltásig egy felekezethez számították őket. [14] Magterületük nagyban megegyezik a ruszin–ukrán népességével, de a keleti rítusúak felekezeti tere jóval kiterjedtebb: az Eperjes-Tokaji hegységtől keletre a ruszinlakta területek és a magyar határ között is élnek. [15] Ezen sávban arányuk északról délre fokozatosan csökken, északon még mindenhol ők adják a helyi többséget, a Felső-Tisza síkságán azonban már csak átlagosan 10-25% a részesedésük. A görög katolikusok és ortodoxok az Eperjes-Tokaji hegységtől nyugatra, a ruszin etnikai területen kívül szigetszerűen jelennek meg, döntően hegyvidéki falvakban. Nyugati elterjedésük határa az Alacsony-Tátra. [16] Az ortodoxok a legnagyobb arányban az ukrán–lengyel hármas határnál, illetve a Vízközi járás északi részén élnek.

A mintegy 110 ezer főnyi (2%) református lakosság döntő hányada magyar nemzetiségű, így nem meglepő, hogy a reformátusok Dél-Szlovákiában élnek. Elsősorban az Alsó-Csallóközben, Komárom és Párkány között néhány településen, Gömörben főleg az Aggteleki-karszt területén, illetve a Felső-Tisza-síkságon adják a helyi népesség többségét. Jelentős kisebbséget alkotnak a Garam mentén a Lévai járásban, ahol az 1945–1948 közötti lakosságcsere és a deportálások következtében a református lakosság helyére római katolikusok kerültek [17] (Kocsis K. 2005. 295).

A felekezeten kívüli (700 ezer fő) és ismeretlen vallású (160 ezer) lakosság ma már az össznépesség 16%-át adja. Legnagyobb számban és arányban a nagyvárosokban és környékükön, valamint a fontos ipari telephelyeken, bányásztelepüléseken találhatók. Helyi többséget is leginkább a bányászati-nehézipari régiókban alkotnak (pl. Gömör–Szepesi-érchegység: Nyustya és Dobsina között). Térbeli elterjedésük – a magyarországi helyzethez hasonlóan – nagyban megfeleltethető a protestánsok (elsősorban evangélikusok) felekezeti területével. A legkevésbé szekularizálódott vidéket Kassától keletre találhatjuk, ebben a régióban a nem vallásosak aránya csak a városokban éri el a 10%-ot.

2. ábra: Szlovákia vallási térképe 2001-ben (abszolút vagy relatív többség szerint)

Jelmagyarázat: 1=római katolikus; 2=evangélikus; 3=görög katolikus; 4=református; 5=ortodox; 6=felekezet nélküli, ismeretlen vallású; 7=katonai terület

Az etnikai identitás a nemzetiségi és az anyanyelvi statisztikák tükrében

A 2001-es szlovák népszámlálás szerint az országban 218 ezer embernek eltér az anyanyelve és a nemzetisége (1970: 142 ezer, 1991: 161 ezer fő). Ez a különbség a főbb szlovákiai kisebbségek mindegyike esetében anyanyelvi többletet takar (1, 2, 3. táblázat). Ennek egyik forrása az a kettős identitású, kétnyelvű népesség, mely nemzetiség szerint általában az államalkotó nemzetet gyarapítja. Az eltérés másik oka az lehet, hogy a kisebbségek így fejezik ki az államhoz való hűségüket [18] (vö. Gyurgyík L. 2006. 19–24).

1. táblázat: Anyanyelv és nemzetiség különbözete a főbb etnikumoknál 1970-ben

* az 1950–1980 közötti népszámlálásoknál a ruszin kategória nem szerepelt

** identitáserősségi index = a 4. és 5. sor hányadosa százalékban kifejezve

2. táblázat: Anyanyelv és nemzetiség különbözete a főbb etnikumoknál 1991-ben

* a cigány kategória 1945 után először az 1991-es népszámlálásnál jelent meg

3. táblázat: Anyanyelv és nemzetiség különbözete a főbb etnikumoknál 2001-ben

A fenti táblázatokból kitűnik, hogy Szlovákia legöntudatosabb népcsoportja – nem meglepő módon – a szlovák. A kisebbségek közül a legnagyobb lélekszámú, legjobban szervezett, csak a 20. század eleje óta kisebbségi sorban élő magyarok etnikai identitása – az 1945 utáni jogfosztások és megaláztatások ellenére – a legerősebb (ld. még Zeľová, A. 1991). Ebben az is közrejátszik, hogy a szlovákiai magyarság önképe döntően pozitív, nagyobb részük pozitívan éli meg magyarságát (vö. Gereben F. 1999). Az 1970–1991 közötti időszakban – ha csekély mértékben is, de – mind az anyanyelv–nemzetiség hányados, mind az identitáserősségi index, mind a lélekszám a magyarok számára kedvezően változott. Ezzel szemben az 1991-es csúcspont után a korábbi jótékony folyamatok megszakadtak, a tendencia negatív irányt mutat.

A vizsgált területre a csehszlovák időszak alatt érkezett csehek identitáserőssége a magyarok és a többi őshonos kisebbség közé esik. Fő oka, hogy csak 1993 óta nem számítanak államalkotó nemzetnek. Presztízsük a legmagasabb a kisebbségek közül, társadalmi távolságuk a szlovákokhoz a legközelebbi (Csepeli Gy. et al. 2002. 69). Ugyanakkor identitáserősségük folyamatosan csökken (1970: 81% – 2001: 65%), ami részben arra vezethető vissza, hogy nincsenek és nem is volt kiépült „kisebbségi” infrastruktúrájuk (ld. Ira, V. – Zapletalová, J. 2004. 61), ráadásul öntudatosabb rétegeik az elmúlt 14 évben visszatértek az anyaországba. Identitáserősségük további csökkenése várható kedvezőtlen demográfiai mutatóik miatt. [19]

A ruszin-ukrán népesség [20] tradicionálisan az egyik leggyengébb önazonosság-tudattal rendelkező népesség a Kárpát-medencében, identitásuk kevésbé etnikai, mint inkább vallási (görög katolikus) volt. A népcsoport sokféle megnevezése is ezt a bizonytalanságot, illetve a ruszinkérdés politikai befolyásoltságát támasztja alá (ruszin, rutén, rusznyák, orosz, kisorosz, magyarorosz, kárpátorosz, kárpátukrán, ukrán; ld. Botlik J. 2005. 25–32; Vaňko, J. 2003. 361). Hátráltatta egységes néppé formálódásukat, hogy 1945-ig irodalmi nyelvként az oroszt, vagy annak ruszin változatát használták [21] (Udvari I. 1994. 21), valamint az aktuálpolitikai hatások. Ezek közt említhetjük, hogy az első Csehszlovák Köztársaság idején a magyarbarátként kezelt ruszinok körében erőteljes ortodox propaganda zajlott az orosz (pánszláv) identitás elterjesztése végett (Kocsis K. 2005. 293), vagy azt, hogy sokan nem ismerik el az önálló ruszin nép és nyelv létezését (Botlik J. 2005. 25). Szintén negatív hatásokkal járt a II. világháború után Csehszlovákia és a Szovjetunió között lezajlott népességcsere (ez kb. 10-12 ezer ruszin kitelepülését jelentette; Udvari I. 1994. 21; Kocsis K. et al. 2006), melyben a rutén lakosság elveszítette kisszámú értelmiségének egy részét. [22] Az 1950-es években a ruszinokat, a ruszin kulturális intézményeket ukránná minősítették, a görög katolikus egyházat az ortodoxba olvasztották. A legtöbb rutén ezt elutasította, így sokan vették fel inkább a római katolikus vallást és a szlovák nemzetiséget (Custer, R. D. 2005). Iskoláik oktatási nyelve az ukrán, ennek elutasítottsága okán később pedig a szlovák lett (Vaňko, J. 2003. 369). A ruszin nyelv az élet minden színterén háttérbe szorult. [23] A fent felsorolt okok következtében nem meglepő, hogy a ruszin-ukrán népesség lélekszáma 100 év alatt megfeleződött, és hogy a ruszin anyanyelvű népesség mindössze fele vállalja a ruszin-ukrán nemzetiséget. A II. világháború után felgyorsult, a ruszinok identitására kedvezőtlen hatást gyakorló folyamatok („elukránosodás”, „elszlovákosodás”) 1991 után lefékeződtek, sőt, a ruszin lakosság disszimilációja révén relatív erősödést értek el [24] (Kocsis K. et al. 2006. 52).

A fenti táblázatokban meghatározott identitáserősségi index jelentős különbségekről árulkodik ruszinok és ukránok között, [25] melynek egyik oka a szocialista időszak erőteljes ukránosító propagandája. Az ukrán identitás döntően a nemzetiségi bevallásnál kerül előtérbe, a városlakók, értelmiségiek és szórványban élők jellemzője, egy erősebb identitás hordozója. Ugyanakkor a ruszin inkább az etnikai magterületük rurális régióiban az anyanyelvi bevallásnál játszik szerepet. [26]

A német lakosság etnikai öntudatosságát alapjaiban rengette meg a II. világháborút követő kollektív háborús bűnössé nyilvánításuk, illetve lélekszámuk drasztikus lecsökkenése (1941: 143 ezer fő, 1950: 5.179 fő; Kocsis K. 2000). 1950 óta a németek lélekszáma kis mértékben, de folyamatosan csökken, identitáserősségük stagnál. Ugyanakkor a 60 évvel ezelőtti események napjainkban már egyre kevésbé éreztetik hatásukat, jelzi ezt az egyensúlyi állapothoz közelítő anyanyelv–nemzetiség hányados (1970: 207%, 1991: 143%, 2001: 117%).

Szlovákia cigány lakossága esetében nem lehet az identitás fokmérőjeként alkalmazni a fenti mutatót, lévén a roma népesség jelentős hányada nem cigány anyanyelvű, sőt, a cigány nyelvet nem is ismeri. Ha mégis számszerűsíteni akarjuk öntudatosságukat, akkor a magát valamely kategória szerint romának vallókat kell viszonyítani a becsült roma népesség nagyságához (34%). Az így kapott érték a legkisebb a nemzeti kisebbségek hasonló értékei között. Ennek okai a hatalmas társadalmi távolság a többi népcsoporttól (Csepeli Gy. et al. 2002. 69–70; Kocsis K. et al. 2006. 58), a körükben általános szociális-gazdasági hátrány – ami egyben rendkívül alacsony presztízst jelent számukra –, politikai és civil szervezetlenségük, az anyaország hiánya, belső heterogenitásuk. A gömöri Balog-völgyben végzett kutatások szerint utóbbi konkrét hatással van etnikai identitásuk megnyilvánulására: „A sorrendiséget tekintve az általunk feltett kérdésre másként válaszoltak a cigány nyelvet beszélő és a cigány nyelvet nem beszélő interjúalanyok. Addig, amíg a nyelvileg asszimilálódott egyének elsősorban magyarnak vallották magukat és ’csak’ másodsorban cigánynak, addig a nyelvet beszélők […] a cigány identitást választották elsőnek, és ’csak’ másodiknak a magyart.” (Prónai Cs. – Vajda I. 2005. 29.)

Az etnikai identitás területi dimenziói 2001-ben

Az előzőekben bemutatott identitáserősség [27] regionálisan igen nagy eltéréseket mutat. A magyar népesség esetében általánosságban elmondható, hogy nyugatról keletre nő a magyar anyanyelvűek magyar nemzetiségűekhez viszonyított aránya. A legkisebb különbség a tömbmagyarság körében, míg a legnagyobb a peremhelyzetben, nagyvárosokban, szórványban élőknél tapasztalható. Járási szinten a két véglet a Dunaszerdahelyi járás (mindössze 2%-kal több magyar anyanyelvű lakos), míg a Kassa-vidéki és kassai magyar anyanyelvű lakosok közül majdnem minden harmadik más nemzetiséget vallott be. A kelet-szlovákiai járások mellett az etnikai peremhelyzetben levő Nyitrai járás, valamint Pozsony rendelkezik a legkedvezőtlenebb mutatókkal.

A hatalmas különbségek okozója az a kettős kötődésű, mindkét nyelvet jól beszélő népesség, amely hagyományosan (a 18. század óta) Nyitra–Érsekújvár–Léva háromszögben, valamint a Kassa és Tőketerebes között az etnikai kontaktzónában élt, létrejöttét háborús eseményeknek, migrációs hullámoknak és a két népcsoport folyamatos keveredésének köszönhette (Kocsis K. 2000). E többes kötődésű népesség regionális eloszlását az 1941-es népszámlálás alapján lehet megrajzolni (3. ábra). Ha megvizsgáljuk a magyar anyanyelv–nemzetiség egymáshoz való viszonyát, akkor azt kapjuk, hogy ahol ez az arány 90% alatt van (nemzetiség szerinti többség), azok túlnyomó részben szlováklakta települések, kiegészülve pár cigánylakta faluval. A 110% feletti (anyanyelv szerinti többség) települések ugyanakkor szinte kizárólag Dél-Gömörben találhatók, ahol az eltérés okozója a helyi magyar anyanyelvű cigányság. A visszacsatolt területeken kétnyelvű népesség a nagysurányi szlovák etnikai félsziget peremén, Kassa környékén a Jászó–Nagyida vonaltól északkeletre, Délkelet-Szlovákiában a Bodrog–Laborc vonaltól északnyugatra, valamint a nyelvhatár menti városokban [28] élt nagy arányban.

Napjainkra ez a helyzet annyiban módosult, hogy a 60–100 évvel ezelőtti vegyes lakosságú területek szinte homogén szlovákká váltak, és így ezek peremén, a magyarság rovására elmozduló kontaktzónában alakultak ki újabb, bizonytalan identitású népesség által lakott térségek. A 2001-es népszámlálás alapján ilyen lakosság található Nyitrától északra (Nyitraegerszeg 231, Vicsápapáti 213, Hegyalja 173), [29] a Nagykürtösi járásban (Tótgyarmat 266, Ipolyharaszti 263, Bátorfalu 195, Zsély 178, Kiscsalomja 177), Gömörben (Dúlháza 317, Zeherje 186, Szútor 160), Kassa délnyugati előterében (Pány 436, Kenyhec 228, Somodi 224, Abaújszina 216, Makranc 202), illetve Tőketerebestől délre (Kistoronya 273, Szürnyeg 196, Tótújhely 163). Az 1941-es állapotokhoz képest megfigyelhető, hogy a fenti, bizonytalan etnikai identitásúnak nevezhető magyar–szlovák, illetve magyar–cigány falvak mind a korábbi magyar etnikai területen helyezkednek el, méghozzá az 1941-ben vegyesnek nevezett térségek peremén. Ez alól Tótgyarmat környéke a kivétel, ahol 60 éve még csak pár település számított kétnyelvűnek, ahonnan aztán ez a jelenség továbbterjedt (3. ábra). E vegyes zónák kialakulásában – Gömört [30] leszámítva – mindenütt meghatározó az etnikai peremhelyzet, Kassa környékén pedig a városból történő lakosságkiáramlás (szuburbanizáció). Az említett kettős/hármas identitású/nyelvű népesség körében nagyobb a nyelvvesztés aránya is: „Bár a nyelvvesztés és a hiányos nyelvelsajátítás az ország egész területén élő jelenség, vannak régiók (méghozzá a hagyományos magyar nyelvterületen belül), ahol tömegméreteket ölt.” „… a falvak közül a nyelvcsere a Zoborvidéken, Léva környékén, Nagykürtös vidékén és Kassa tágabb környezetében a legerőteljesebb.” (Lanstyák I. 2000. 227–228.) Az 1941–2001 közötti időszakra megállapítható, hogy azokban az 1941-ben még magyar többségű helységekben, ahol 2001-ben a magyar anyanyelvűek száma legalább 20%-kal meghaladta a magyar nemzetiségűek számát, ott általában a település szlovák/cigány többségű lett.

3. ábra: A kétnyelvű (magyar–szlovák) népesség elhelyezkedése a visszacsatolt Dél-Szlovákiában, 1941-ben

Tovább elemezve a 2001-es anyanyelv-nemzetiség relációt, azt tapasztalhatjuk, hogy Dél-Szlovákia magyarlakta települései közül mindössze 27-ben alakult ki nemzetiség szerinti többlet. Nagy részük a magyar etnikai magterületen található (leginkább a Csallóközben), ahol a helyi kisebbség, a szlovákság asszimilálódik, míg egy kisebb hányaduk magyar–cigány falu, ahol a cigány anyanyelvű lakosság magyar nemzetiségűnek vallja magát (pl. Nagymagyar, Barka). A kárpát-medencei magyar kisebbségek közül egyedül a szlovákiai magyaroknál figyelhető meg, hogy szórványban is anyanyelvi többség alakult ki. Ennek okai között említhetjük, hogy még mindig él(het)nek az emberekben a félelmek, amik a II. világháború utáni időszakban plántálódtak beléjük, így a nemzetiségi bevallást még mindig hűségnyilatkozatnak tekintik. Egy másik lehetséges ok pedig a saját népcsoporthoz való viszonyulás, a magyarság értékelése: „Szlovákiában a szórványmagyarság olyannyira önkritikus, hogy ők említettek a legnagyobb arányban csupa rossz tulajdonságot; kizárólagosan pozitív véleménnyel pedig inkább a tömbszerű (90% feletti) többségi helyzetben találkoztunk.” (Gereben F. 1999. 97.) [31] Szintén befolyásolhatja az önbevallást, hogy a Dél-Szlovákián kívüli szórványmagyarság túlnyomó része allochton (bevándorló) kisebbség (vö. Ilyés Z. 2005).

A cigány lakosság népszámlálásokon alapuló statisztikája hihetetlen ingadozásokat mutat anyanyelv–nemzetiség viszonylatban és időben (1991–2001) egyaránt. Ez csak részben magyarázható azzal, hogy a roma népesség egy része nem beszél cigányul, statisztikai önbesorolásuk függ az aktuális érdekeiktől, a helyi közhangulattól is (Kocsis K. et al. 2006. 52). 2001-ben cigány anyanyelvi pozitívumot rögzített a népszámlálás Kelet-Szlovákia nagy részén, de főleg a szlovák- és ruszinlakta területeken. Szintén anyanyelvi többlet volt Délnyugat-Szlovákiában a magyar–szlovák nyelvhatár környékén. Ugyanakkor nemzetiség szerint voltak többen Északnyugat- és Közép-Szlovákiában szlováklakta területeken, valamint a gömöri és délkelet-szlovákiai magyarlakta vidékeken. Összességében megállapíthatjuk, hogy vegyes lakosságú régiókban, etnikai kontaktzónákban a cigányok jobban megtartották anyanyelvüket, míg homogén nyelvi közegben inkább a nemzetiséget vallják be. [32] Dél-Szlovákiában a cigányul tudó, cigány anyanyelvű népesség elhelyezkedése nem sokat változott az 1941-es népszámlálás óta, a legtöbb cigányul tudót – a városok mellett – akkor is Nagymagyar, valamint Jolsva és Pelsőc környékén írták össze. [33] Anyanyelvi és nemzetiségi bevallásuk közt a legnagyobb különbség sárosi és szepességi (anyanyelv javára), valamint gömöri és közép-zempléni (nemzetiség javára) településeiken van.

A ruszin-ukrán lakosság – a cigányokhoz hasonlóan – óriási különbségeket mutat anyanyelv és nemzetiség tekintetében. A korábban vázolt okoknak köszönhetően mindössze két olyan település (Juhászlak, Hegyvég) található etnikai területükön, ahol nemzetiség szerint élnek többen. Viszonylag kiegyensúlyozott kép tárul elénk magterületükön, a Mezőlaborci járásban, ahol a legkisebb különbségekkel találkozhatunk (többnyire 106–160%). Szintén nem túl nagy az eltérés az etnikai területük peremén elhelyezkedő városokban (Eperjes, Bártfa, Vízköz, Homonna 112-178%). A legnagyobb különbségeket a szlovák-ruszin lakosságcsere által leginkább érintett ukrán határ menti térségben regisztrálták (170–1055%), ahol nem egy településen tízszer annyian vallották a ruszint/ukránt anyanyelvüknek, mint nemzetiségüknek. Emellett feltűnően sok a legalább háromszoros eltérés a Vízköz és Sztropkó, [34] valamint az Ólubló és Bártfa közötti térségekben (4. ábra).

4. ábra: A ruszin-ukrán népesség anyanyelv-nemzetiség viszonya Északkelet-Szlovákiában 2001-ben

Jelmagyarázat: 1=nincs ruszin/ukrán nemzetiségű vagy anyanyelvű lakos; 2=katonai terület; 3=ruszin/ukrán etnikai határ (nemzetiség szerint); 4=a cigányok becsült aránya 40% feletti

A vallás mint az etnikai identitás megőrzésének eszköze

A vallás, a vallásosság az egyik statisztikailag is megragadható eleme az etnikai azonosságtudatnak (Szarka L. 2006. 124). [35] Szlovákiában 1991 és 2001 között csökkent az ismeretlenek és a felekezeten kívüliek együttes száma. Általában elmondható, hogy a kisebbségiek körében az országos átlagnál (16%) kisebb a nem vallásosak aránya, mindössze a Közép-Európa legszekularizáltabb anyaországával rendelkező csehek [36] és a helyenként nagy arányban felekezeten kívüli cigányok közt magasabb ez az érték.

Szlovákiában a vallás csak mérsékelten számít az etnikai identitás pillérének, hiszen a felekezeti törésvonalak nem esnek egybe az etnikai törésvonalakkal, márpedig „a vallás mint etnikai integráló erő a nemzeti, nemzetiségi lét fenntartása szempontjából akkor jöhet számításba, ha az adott etnikum vallásilag eltér a környezetétől.” (Bartha E. 1996. 99.) Természetesen vannak olyan egyházak, melyek híveinek jelentős többsége egyazon nemzetiséghez tartozik, de a kizárólagosság szinte csak az evangélikusok közt jelenik meg, akiknek 96,7%-a szlovák volt 2001-ben. A kisebbségek körében az önazonosságtudat megőrzésében a legkisebb szerepe talán a római katolikus egyháznak van, amelyhez lényegében az országos arányhoz hasonlóan tartoznak magyarok és szlovákok (Gyurgyík L. 2006. 72–79), de az egyház vezetése nem igazán támogatja a magyar hívők igényeit (ld. Lanstyák I. 2000. 90–91).

Az evangélikus egyház, bár döntően szlovák felekezet, jelentős szerepet játszik a németek (minden hatodik német evangélikus) és folyamatosan csökkenő szerepet a – főleg gömöri lakhelyű – magyarok életében (1991: 12310 fő, 2001: 7963 fő). A szlovákok felekezeti megoszlása nagyban hasonlít a magyarországi magyarokéhoz: a római katolikus felekezet abszolút túlsúlya mellett egy nemzeti egyházként jellemezhető protestáns felekezet (evangélikusok) és a görög katolikusok alkotják a vallásos népesség 97%-át. A szlovákok körében az evangélikusság ugyanúgy a 16. században terjedt el, mint a magyaroknál a reformátusság. [37] Az evangélikus tanok sikerében szerepe volt a köztük élő németségnek, akik hamarabb ismerték meg a reformációt, valamint a korábbi huszita befolyásnak. [38] Becslések szerint a 16. században a szlovákok 90%-a (kb. 300 ezer fő) evangélikus volt (Keken A. 1937. 25), és ezen az állapoton csak a 17. századtól erőre kapó ellenreformáció változtatott. „Csak azokon a helyeken maradt meg nagyobb tömegekben az evangélikus tótság, amelyek földrajzi vagy politikai (hódoltsági) helyzetüknél fogva leginkább védettek voltak: Hont, Nógrád, Gömör, Zólyom, Turóc, Liptó.” (Keken A. 1937. 39.) A 18. századtól a rekatolizáció mellett tovább csökkentette a felvidéki evangélikus szlovákság arányát a déli országrészekbe irányuló – leginkább az Alföldre történő – kirajzásuk, mely korábbi lakhelyükön demográfiai vákuumot okozott, melyet aztán római és görög katolikus lakosság töltött fel (Keken A. 1937. 54).

Az elmúlt ötven évben a szlovákiai evangélikusok körében hasonló folyamatok játszódtak le, mint a magyarországi protestánsoknál (elsősorban a reformátusoknál). 1950 után a legtöbb evangélikus város római katolikus többségű lett (Liptószentmiklós, Nagykürtös, Poltár, Nyustya, Nagyrőce; Kocsis K. 2005. 300), melyek közül 2001-ben már Liptószentmiklóson és Nyustyán a felekezeten kívüliek alkotják a legnagyobb csoportot. Jelenleg mindössze Miava (50,9%), Ótura (44,9%), illetve Liptóújvár (42%) számít evangélikus többségű városnak. A katolikus térhódítás mellett a szekularizálódás csökkentette leginkább lélekszámukat. Megfigyelhető, hogy – ismét csak a magyarországi (alföldi) protestánsokhoz hasonlóan – vallástalan népességet evangélikus lakosságú vidékeken találunk a legnagyobb arányban, elsősorban a Gömör–Szepesi érchegység bánya- és iparkolóniáin, de jelentős az egybeesés a Liptói-, Turóci-medencében és a Miavai-dombság területén is. Az evangélikusok elvallástalanodásához hozzájárult jelentős részük szocialista-kommunista szimpátiája, érzelme (Buzalka, J. 2003. 338–339).

A ruszin-ukrán népesség szinte kizárólagosan a keleti szertartású egyházakhoz tartozik, azonban körükben jelentős a vallástalanok aránya is. [39] E kizárólagosság ellenére a görög katolikusoknak mindössze 10%-a, a pravoszlávok mintegy 37%-a kerül csak ki közülük. A szlovákiai görög katolikus és ortodox népesség eredetét tekintve egyértelműen ruszin gyökerekkel rendelkezik. Kelet-Szlovákia középső és déli síkvidékeire – a török háborúkban meggyérült népessége helyére – a 16. századtól szivárogtak be. Ezek a csoportok – szórványjellegük miatt – hamar asszimilálódtak, szlovák közegben a szlovákokhoz, [40] magyar közegben a magyarokhoz (vö. T. Sápos A. 2002). A Bodrogközben már a 19. század első harmadától fokozatosan bilingvisből egynyelvűek lettek, az 1870-es években pedig már egymás között is magyarul kommunikáltak (Siska J. 1996. 301). A ruszin lakosság esetében tehát (az előző fejezetben felsorolt okok következtében) a vallási különbség nem védte meg őket, de egyházuk 1950-es beolvasztása felgyorsította az asszimilációs folyamatokat (4. táblázat). Hozzá kell tenni, hogy e hasonulási folyamatot megkönnyítette az 1646-os Ungvári Unió, Róma fennhatóságának elismerése, mely jelentős vallási és kulturális közeledést jelentett a görög és római katolikusok között.

4. táblázat: A görög katolikusok és a ruszin-ukránok számának alakulása Szlovákia mai területén az elmúlt két évszázadban

* Abaúj-Torna, Sáros, Szepes és Zemplén vármegyék összesített adatai

Dőlt szám: anyanyelvi adat

Források: Udvari I. (1994); Kocsis K. (2000, 2005)

A Kárpát-medencében (az unitárius mellett) a református egyházat lehet(ett) leginkább magyar egyháznak nevezni. Napjainkban azonban a szlovákiai reformátusoknak csak mintegy ľ-e magyar, a többiek szlovákok. Szlovák nemzetiségű reformátusok ott élnek nagyobb számban (Kassa, Tőketerebes és Szobránc [41] térségében), ahol a korábbi magyar etnikai tér beszűkült, a helyi magyar lakosság pedig „elcsángósodott” [42] (vö. Barna G. 1996. 210), tehát a kelet-szlovákiai nem magyar reformátusok bizonyítékai az egykori kiterjedtebb magyar etnikai területnek. Ezzel együtt a református magyarság még mindig erősebb etnikai öntudattal rendelkezik, mint a többi egyházhoz tartozók. [43] A magyarság felekezeti összetétele (római katolikus 72,8%, református 15,5%, görög katolikus 1,6%, evangélikus 1,5%, egyéb vallású 1,1%, felekezeten kívüli és ismeretlen 7,5%; Gyurgyík L. 2006. 73) rendkívül hasonló az anyaország felekezeti megoszlásához, mindössze a szekularizáltak arányában van jelentős eltérés.

A cigány lakosság esetében „az etnikai identitás és a felekezeti hovatartozás összefüggése nehezen fogható meg. Amíg más kisebbségek esetében a vallásnak kifejezetten kohéziós, összetartó ereje van, a cigányok esetében a vallás funkciója nem ’ennyire egyszerű’. Ők mindig alkalmazkodnak az adott település vallásához.” (Prónai Cs. – Vajda I. 2005. 29–30.) A fentiek függvényében nem meglepő, hogy többségük római katolikus, de keleten görög katolikus és ortodox, Gömörben pedig református cigányok is élnek. A körükben viszonylag nagy arányban jelen levő felekezeten kívüliek és ismeretlenek nem elsősorban e népcsoport vallástalanságát jelzi. [44] A Kárpát-medence egészében a cigány lakosság egyre nagyobb arányban csatlakozik a kisegyházakhoz és a szektákhoz (okairól ld. Prónai Cs. – Vajda I. 2005. 29–32), de ezt a népszámlálásokkor nem mindig vallják be. Szekularizációjuk regionálisan is nagy eltéréseket mutat: a vallásos Kelet-Szlovákiában ők is valamely egyházhoz tartozónak vallják magukat, míg például egyes gömöri településeiken (Hámosfalva, Gice, Kuntapolca) a felekezeten kívüliek alkotják a legnagyobb csoportot.

A kisebbségek választási magatartása

A választási magatartás bizonyos körülmények között szintén egy mérhető összetevője az etnikai identitás erősségének. A 2001-es népszámláláshoz legközelebb eső parlamenti választások idején (2002) a szlovákiai kisebbségek közül országos politikai szervezete csak a magyaroknak volt, rajtuk kívül csak két cigány lokális/regionális jellegű párt indult a választásokon (www.statistics.sk).

A 2002-es választásokon a részvételi arány Közép- és Nyugat-Szlovákiában átlag (70,1%) feletti, keleten átlag alatti volt. Előbbi régiókban a szavazók a Turóci és Liptói medencében, Besztercebánya környékén, a Báni járásban és a Csallóközben voltak a legaktívabbak, ennek ellenpontját a Kis-Kárpátoktól nyugatra elhelyezkedő területek, a Námesztói és a Csacai járások egésze, a Lévai járás déli része, valamint a Nagykürtösi járás egyes települései képezték. Kelet-Szlovákiában a részvételi arány a Rozsnyói járás magyarlakta részein, Kassa nyugati, északnyugati előterében és a Vízközi, Mezőlaborci és Homonnai járások északi, ruszinlakta térségeiben volt a legmagasabb. Gömörben, a Szepességben és az ország délkeleti szegletében szinte egységesen távolmaradtak a szavazók. A részvételi arány etnikus aspektusai közt meg kell említeni, hogy míg a magyarok és a ruszin-ukránok az országos aránynál magasabb hányadban vettek részt a választásokon, addig a cigányok érdektelensége feltűnő volt. [45]

Érdekes adalékokkal szolgál, ha megvizsgáljuk a választási eredményeket az etnikai–vallási [46] törésvonalak függvényében. A 2002-es választásokat az a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (HZDS) nyerte, melynek legfőbb szavazóbázisát a homogén szlováklakta területeken találjuk, elsősorban Közép- és Nyugat-Szlovákiában. A 2002-ben még két részre szétszakadt Szlovák Nemzeti Párt (SNS és PSNS) szavazatainak túlnyomó részét ugyanezeken a területeken szerezte, ráadásul Zsolnán és tágabb környezetében kiemelkedően sokat. A demokratikusabb pártok közül az SDKÚ elsősorban a nagyvárosokban (pl. Pozsony, Kassa, Besztercebánya, Eperjes) és ezek szuburbanizációs zónájában volt eredményes. A felekezetek közül inkább a római katolikusok támogatják (Buzalka, J. 2003. 342). A Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH) pedig – nem meglepő módon – a homogén római katolikus vidékeken szerezte szavazatainak többségét, melyek közül kiemelkednek az árvai, szepességi és sárosi térségek.

Figyelemre méltó eset a Kommunista Párté (KSS). 2002-es választási eredményüket (országosan 6,3%-nyi szavazatot kaptak) regionálisan 2 etnikai-felekezeti-szociális tényező magyarázza. Nyugat- és Közép-Szlovákiában [47] a KSS szavazatainak területi koncentrációja nagyfokú megegyezést mutat az evangélikus és a vallástalan népesség elhelyezkedésével. A korábbiakban vázolt okok (az evangélikusok, a felekezet nélküliek és az ipari munkásosztály kapcsolata) mellett triviálisnak hat a kommunista eszme és a vallástalanság közötti összefüggés, ugyanakkor jelentőséggel bír az a tényező is, hogy a szocialista időszakban az evangélikusok viszonylag felülreprezentáltak voltak a vezetői rétegekben, illetve az egyházak közül az evangélikus számított legkevésbé a rendszer ellenségének (Buzalka, J. 2003. 339). Ezzel szemben Kelet-Szlovákiában nem az ipari-munkásrétegek számítanak a KSS legfőbb bázisának, hanem a legszegényebb, legelmaradottabb térségekben élő ruszin-ukrán, illetve görög katolikus-ortodox népesség. [48] Ennek okai között a legfőbb az említett népesség szociális-gazdasági peremhelyzete, mely már a 20. század közepétől fogékonnyá tette őket a baloldali eszmékre, de szerepet játszhatott az is, hogy több fontos pártszemélyiség – elsősorban Vasil Biľak, a Cseh Kommunista Párt Központi Bizottságának első titkára – ruszin származású volt (Vaňko, J. 2003. 369). A fent említett baloldaliságnak köszönhető, hogy napjainkban a szlovákiai ruszinok és ukránok negyede nem tartozik egyik egyházhoz sem.

Etnikai alapon szerveződő politikai pártok indultak a 2002-es választáson a romák szavazatainak elhódításáért (ROMA és ROISR). E két párt – már csak a cigányok területi elhelyezkedése miatt is – inkább tekinthető regionális politikai szerveződésnek. A ROMA elsősorban Dél-Gömörben, a magyar anyanyelvű cigányok körében ért el jó eredményt, míg a ROISR Észak-Gömörben, a Szepességben és általában a kelet-szlovákiai cigány és szlovák anyanyelvű cigányok között volt népszerű. Azonban együttesen is csak 15 ezer szavazatot kaptak, mely valószínűleg kevesebb, mint ahány voksot a cigányok az MKP-ra adtak. Etnikai jellegű pártjaik indulása ellenére a cigány lakosság részvétele a választásokon mélyen átlag alatti volt.

A legegyértelműbb összefüggés a magyar lakosság és a Magyar Koalíció Pártjának (MKP) eredményei között van. [49] Általánosságban elmondható, hogy szórványban nagyobb arányban szavaznak a magyar lakosok az MKP-ra, hiszen a magyar többségű településeken magasabb a magyar anyanyelvűek aránya, mint az MKP-ra voksolóké, míg országos szinten ez fordítva van. Az MKP választási eredményei, a magyar anyanyelvűek száma és a magyar nemzetiségűek száma alapján (ezeket összevetve, egymáshoz való viszonyukat vizsgálva) megpróbáltuk csoportosítani a magyarlakta településeket, hogy megállapíthassuk a magyarsághoz való kötődésük erősségét, és hogy lehatároljuk azokat a térségeket, ahol a közeljövőben az etnikai folyamatok a magyarságra nézve kedvezőtlenül alakulhatnak (5. ábra). [50]

5. ábra: A magyarlakta települések osztályozása az anyanyelv, a nemzetiség és az MKP választási eredményeinek egymáshoz való viszonya alapján (2001–2002)

Jelmagyarázat: 1–5=klaszterosztályok; 6=magyar etnikai határ (nemzetiség szerint)

A kapott eredmények kirajzolják az anyanyelv–nemzetiség relációnál taglalt térségeket, de akad pár érdekesség is. Az 1. klaszterosztályba sorolt helységeket nevezhetjük a magyar tömb településeinek is (bár az etnikai határon túl is találunk jó párat). Az 1. kategória jellemző a Kisalföld és a Rozsnyói járás magyarlakta településeinek nagy részére, de – némi meglepetésre – ugyanide tartoznak a nyelvhatár menti városok is a két nagyvárost és Rimaszombatot leszámítva. [51] A 2. kategóriába azok a települések kerültek, amelyekben a választási eredmények (az anyanyelvi és nemzetiségi arányhoz viszonyítva) elmaradnak az országos átlagtól. Ide elsősorban a gömöri magyar-cigány falvak, egyes bodrogközi helységek, míg Nyugat-Szlovákiában leginkább az etnikai határ mentén elhelyezkedő települések tartoznak. A 3. csoportot azok a helységek képezik, ahol a nemzetiségi bevallás marad el az anyanyelv és az MKP szavazatainak szintjétől. Ilyen térségnek számít Pozsony és keleti szuburbanizációs előtere, a Nyitrától északra elhelyezkedő falvak csoportja, Tótgyarmat vidéke, Jolsva környékén pár szórványosodó település, Kassa és délnyugati szuburbanizációs előtere, illetve a Kassa és a Bodrog közötti térség. A 4. klaszterosztályba azon települések tartoznak, ahol az anyanyelvi önbevallás messze meghaladja a másik két tényező szintjét. Az ide sorolt 9 településből hármat a Nagykürtösi járásban, kettőt pedig Gömörben találunk (utóbbi kettő a becslések szerint 70% feletti cigány többségű falu). Végül az 5. kategóriába került 3 extrém értékekkel rendelkező, erősen szórványosodó, biztos szlovák többségű község (Lajos, Pány, Legenye).

Összességében megállapíthatjuk, hogy a 3., 4. és 5. kategóriába tartozó települések lakosságának viszonylag gyengébb a magyar etnikai identitása. E három csoportot összesítve megjelennek a legkedvezőtlenebb helyzetben levő térségek, úgymint Pozsony és környéke, a Nyitrai járás néhány települése, [52] a Nagykürtösi járásban Tótgyarmat környéke, Gömörben pár Jolsva-környéki magyar szórvány, de a legjelentősebb ilyen régió Kelet-Szlovákiában a Torna–Jászó vonal és a Bodrog közé eső terület. Szintén nem a legkedvezőbb identitásmutatókkal rendelkező terület (2. kategória) szinte az egész Gömör, ahol a cigányok esetleges disszimilációja (cigány nemzetiség bevallása) esetén teljesen szétesne az itteni magyar etnikai blokk, és helyét egy cigány etnikai tömb (!) venné át. Hasonló, csak jóval kevésbé látványos problémákkal küzd a bodrogközi magyarság. A magyar–ukrán–szlovák hármas határnál jelentős cigány népességű (becsült arányuk 10-30%) [53] települések sora húzódik, míg a Bodrog jobb partján magyar–szlovák viszonylatban figyelhető meg az országos átlagnál nagyobb szlovák térnyerés. Nyugat-Szlovákiában a nagysurányi szlovák etnikai tömbön belül szívódik fel a szórványmagyarság. A Komárom és Érsekújvár közti térségben szintén a magyarságra nézve kedvezőtlen jelek mutatkoznak, de utóbbi folyamat még csak kezdeti stádiumában van. [54] Érdekesség, hogy az előzőekkel szemben nem mutathatók ki egyértelműen negatív jelek a Lévai járás vegyes lakosságú középső és északi részein. Ennek az a valószínűsíthető oka, hogy a térségben kialakult etnikai állapot nem természetes folyamat eredménye, a vegyes lakosságú települések tömege a lakosságcsere és a telepítések révén jött létre (vö. Farkas Gy. 1998). [55] A Garam-mentén elhelyezkedő, a 2. klaszterosztályba sorolt falvak többségében pedig a cigány lakosság jelenléte okozza az eltérő identitásmutatókat.

Összegzés, következtetések

A szlovákiai nemzetiségek közül középtávon négynek (szlovák, magyar, cigány, ruszin-ukrán) van reális esélye pozícióinak megőrzésére. A szlovákok mellett a dinamikusan gyarapodó cigányság vélhetően – az aktuális társadalmi-gazdasági viszonyok függvényében – a népszámlálások szerint is növekedni fog. Esetleges disszimilációjuk lokálisan egyaránt csökkentené a szlovákok, magyarok és ruszinok létszámát is. A ruszin-ukrán lakosság erősödő, stabilizálódó identitása ellenére sem lesz képes lényegesen növelni lélekszámát, mivel viszonylag magas természetes szaporulatukat az elvándorlás és a szlovákok irányába mutató, megállíthatatlannak tűnő asszimiláció felemészti. E kedvezőtlen folyamatok megállításához – a gazdasági viszonyok javítása mellett – a ruszin nyelv iskolai elfogadtatása, és a ruszinság egységes néppé válása szükséges. A németek és csehek lélekszáma a jövőben minden bizonnyal erőteljesen fog tovább csökkeni rendkívül kedvezőtlen demográfiai mutatóik hatására. A magyarság jövőbeli helyzetét vizsgáljuk meg részletesen!

A magyarok lélekszáma a közeljövőben nagy valószínűséggel tovább fog csökkenni, de a csökkenés mértéke vélhetően elmarad az 1991–2001 között tapasztalttól. A magyarság tovább őrizheti (esetleg javíthatja) pozícióit etnikai magterületein, [56] azonban számottevő veszteségei lehetnek a városokban, szórványban és az etnikai határ környékén, igaz, regionálisan eltérő mértékben. 

Az elszlovákosodásnak több fázisát figyelhetjük meg a nyelvhatárzónában. Már a 18. században elkezdődött és napjainkra befejeződött a Tőketerebes és Szobránc közötti református magyarság szlovákká válása (5. táblázat), emléküket már csak a vallás őrzi. Előrehaladott állapotban van az asszimiláció a Kassa és Tőketerebes közötti térségben: Kassa és a bodrogközi magyar etnikai határ között nemzetiség szerint mindössze 7, anyanyelv szerint 10 településen éri el a magyarok aránya az 5%-ot. Nyitrától északra folyamatban van és erős a nemzetváltás, csakúgy mint Kassán, Pozsonyban és a magyar nyelvterületen kívüli városokban, ahol az asszimiláció állandó és erős, de van etnikai utánpótlásuk. Szepsi és Nagykürtös környéke az a két régió, ahol aktuálisan a leglátványosabbak a változások, itt jelenleg zajlik a nyelvváltás. [57] A Komárom és Érsekújvár közti terület a „legfiatalabb” olyan térség, ahol kedvezőtlen folyamatok indultak be, de ennek hatása még bizonytalan. Végül ismét meg kell említeni a gömöri régiót, ahol az elcigányosodás napjaink meghatározó folyamata.

5. táblázat: Bizonytalan identitású régiók egyes kiválasztott településeinek etnikai története és választási eredményei a középkortól napjainkig (%)

Jelmagyarázat: a=anyanyelv, n=nemzetiség, ny=nyelvismeret, m=magyar többség, szl=szlovák többség, *=Kistoronya 1970-ben és 1980-ban Nagytoronyával együtt

Források: 1500, 1800: Kocsis K. 2000; 1715: Acsády I. 1896; 1840: Fényes E. 1851; 1880–1910, 1941: magyar népszámlálások adatai; 1919–1930, 1961–1991: csehszlovák népszámlálások adatai; 2001: szlovák népszámlálás adatai; 2002: Nyitraegerszeg: Tátrai P. 2003; 2003: Zsély: Molnár T. 2003; 1998, 2002, 2006: az MKP parlamenti választási eredményei, 2004: az MKP európa parlamenti választási eredményei (mindkettő forrása: www.statistics.sk)

A táblázatból kiolvasható, hogy a jelen etnikai helyzetének (az „elszlovákosodásnak”) a legtöbbször megvannak az etnikai előzményei. A bemutatott településeken a szlovákok aránya két települést leszámítva meghaladta a 10%-ot, de Imelyen és Nyitraegerszegen a 18. század végén még a szlovákok képezték a többséget! Így tehát feltételezhetjük, hogy sok esetben formálja a tudatot az etnikai származás emléke, és ennek következtében már asszimiláltnak tűnő népcsoportokban is feléledhet (elsősorban persze külső hatásra – pl. államhatalom-fordulat) a régi identitás. Napjaink bizonytalan, gyenge etnikai azonosságtudatát tekintve pedig kirajzolódik az „identitáspotenciál” minimuma (2001-es nemzetiségi bevallás, 1998-as választások) és maximuma (2001-es anyanyelvi bevallás és 2002-es választások).

A fent ismertetett települések mindegyike ma már nemzetiség szerint szlovák többségű. A leglátványosabb változások 1945 után zajlottak le ezen községekben. Ennek okait a különböző terepkutatások [58] hasonlóan látják, melyek alapján a következő megállapításokat tehetjük:

A változások legfőbb oka az 1945–1948 közötti jogfosztottság, aminek legfontosabb hozadéka a magyar iskolák bezárása volt. Az iskolák nem mindenütt nyitottak ki újra, de ahol még kinyitottak, legkésőbb a ’70-es évekre megszűnt a magyar oktatás. Ha a szülők magyar iskolába akarták járatni gyerekeiket, az aránytalanul nagy ráfordítást igényelt.

Zsély és Nyitraegerszeg esetében meghatározó e települések etnikai peremhelyzete, ráadásul a tömbmagyarságtól földrajzi gát (dombság, ill. hegység) választja el őket. Györke esetében etnikai és vallási peremhelyzetről egyszerre beszélhetünk.

A települések elsősorban nem betelepülések révén, hanem asszimilációs folyamatok által, identitás- és nyelvváltással szlovákosodtak el.

Az 1945 után megváltozott társadalmi-gazdasági helyzet felbomlasztotta a hagyományos falusi társadalmat, ahol így megnőtt a vegyes házasságok száma. Felerősödtek a migrációs folyamatok (amelyek a városokba irányultak) és a társadalmi mobilitás. Ennek következtében egyre nagyobb szükség lett a szlovák nyelv ismeretére, a magyar nyelv több intézményből kiszorult. Az egyéni boldogulás helyenként szintén a magyar identitás feladásával volt csak lehetséges.

Kassa környékén a téeszesítés a magyar gazdák egy részét tönkretette, akik így kénytelenek voltak Kassára költözni.

A vizsgált térségekben szerepet játszott még magyar és szlovák községek és téeszeik adminisztratív egyesítése, aminek következtében ismét csak a szlovák nyelv került előtérbe.

A vizsgált településeken a nyelvhasználatra leginkább a két etnikum aránya hat. Jelentős különbségek vannak a nyelvhasználatban életkor szerint, így generációs alapú kevert nyelvhasználat alakult ki a családokban. Általánosságban az idősek még megtartották a magyar identitást, a középkorúak kevert, bizonytalan identitással rendelkeznek, míg a fiataloknál már a szlovák identitás az uralkodó.

A II. világháború óta történteket Barna G. sorai tükrözik a legjobban: „ha az anyanyelv kiszorul a közéletből, az iskolából, azaz a tudásszerzés folyamatából, kiszorul a vallásos életből, akkor nincs gátja az etnikai és nyelvi asszimilációnak.” (Barna G. 1996. 215.)

A fent megfogalmazott okok a mikroszinten érvényesülnek. Ha a folyamatokat makroszinten vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy a homogenizáció elve győzedelmeskedik, azaz a helyi többség beolvasztja a kisebbséget (vö. Farkas Gy. 1998. 119–120), persze inkább csak akkor, ha a többséget az államalkotó népesség adja. Azonban ez a homogenizáció igen hosszú folyamat. Az 5. táblázatból jól látható, hogy a Szobránc környéki magyarok teljes asszimilációja hosszú ideig tartott, majdnem 200 évet vett igénybe – csakúgy, mint a mai Magyarország területén élt ruszin népesség beolvadása (Paládi-Kovács A. 1973. 358). Napjainkban azonban felgyorsultak az események, a globalizáció, a megnövekedett térbeli és társadalmi mobilitás hatásai már a korábban elzárt falvakba is eljutottak, és így – mint azt az előzőekben láttuk – egyes régiókban a népesség asszimilációja három generáció alatt lezajlik.

Irodalom

Acsády I. (1896): Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában 1720–21. Magyar Statisztikai Közlemények, Új Folyam XII.

Barna G. (1996): Vallás – Identitás – Asszimiláció. In: Katona J. – Viga Gy. (szerk.): Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei. Herman Ottó Múzeum. Miskolc. 209–216. p.

Bartha E. (1984): Etnikai különbségek és a vallás integráló ereje. In: Kunt E. – Szabadfalvi J. – Viga Gy. (szerk.): Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon. Herman Ottó Múzeum. Miskolc. 97–101. p.

Botlik J. (2005): Közigazgatás és nemzetiségi politika Kárpátalján. I. Nyíregyházi Főiskola, Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszék – Veszprémi Egyetem, Tanárképző Kar. Nyíregyháza. 552 p.

Buzalka, J. (2003): A felekezetiség és Szlovákia politikai fejlődése. In: Ábrahám B. – Gereben F. – Stekovics R. (szerk.): Nemzeti és regionális identitás Közép-Európában. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsésztudományi Kar. Piliscsaba.. 334–346. p.

Custer R. D. (2005): What is a Rusyn? www.slovakia.org/society-rusyn.htm

Csámpai O. (1994): Viharvert nemzettudat. Az identitástudat és érzésvilág problémái Zoboralja magyar falvaiban. A szerző kiadása. Pozsony.

Csepeli Gy. – Örkény A. – Székely M. (2002): Nemzetek egymás tükrében: interetnikus viszonyok a Kárpát-medencében. Balassi. Budapest. 180 p.

Farkas Gy. (1998): Nyelvhatárváltozások és etnikai tömbök a Lévai járásban. Regio 9. 2. 113–130. p.

Farkas Gy. (2000): A nemzetiségi megoszlás térszerkezete vegyes lakosságú régiókban. ("Nulladik" változat a nyelvhatárra – egy módszer próbája.) Fórum  Társadalomtudományi Szemle 2. 2. 109–124. p.

Fényes E. (1851): Magyarország geographiai szótára I–II. Pest.

Gereben F. (1999): Identitás, kultúra, kisebbség. Osiris – MTA Kisebbségkutató Műhely. Budapest. 278 p.

Gereben F. (2003): Vallási és nemzeti identitás Közép-Európában. In: Ábrahám B. – Gereben F. – Stekovics R. (szerk.): Nemzeti és regionális identitás Közép-Európában. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsésztudományi Kar. Piliscsaba. 48–57. p.

Gyurgyík L. (2006): Népszámlálás 2001. A szlovákiai magyarság demográfiai-, település-, és társadalomszerkezetének változásai az 1990-es években. Kalligram. Pozsony. 232 p.

Havliček, T. (2005): Czechia. Secularisation of the religious landscape. In: Knippering, H. (ed.): The Changing Religious Landscape of Europe. Het Spinhuis. Amsterdam. 189–200. p.

Ilyés Z. (2005): Szórványkutatás, szórványértelmezés. Megjegyzések a Kárpát-medence szórványközösségeinek társadalomtudományi vizsgálatához. Magyar Tudomány 50. 2. 145–155. p.

Ira, V. (1996): Etnická a religiózna štruktúra obyvateľstva východného Slovenska a percepcia etnických a religióznych napäti. Geografický Časopis 48. 1. 13–34. p.

Ira, V. – Zapletalová, J. (2004): Spatial Distribution Changes of Czech Nationals in Slovakia and Slovak Nationals in Czechia with an Emphasis on the Period from 1991–2001. Moravian Geographical Reports 12. 1. 51–63. p.

Keken A. (1937): A magyarországi evangélikusság történelmi statisztikája. A M. Kir. Erzsébet Tudományos Egyetem Evangélikus Hittudományi kara által elfogadott doktori értekezés. Pécs.

Keményfi R. (2002): A gömöri etnikai térmozaik. Fórum Kisebbségkutató Intézet – Lilium Aurum Könyvkiadó. Komárom–Dunaszerdahely. 238 p.

Kocsis K. (2000): Szlovákia mai területének etnikai térképe – Národnostná mapa súčastného územia Slovenska – Ethnic Map of the Present Territory of Slovakia 1941, 1991 (M=1:400.000). MTA Földrajztudományi Kutató Intézet – Akadémiai Kisebbségkutató Műhely. Budapest.

Kocsis K. (2005): Változó vallási térszerkezet, szekularizáció és vallási újjáéledés a 20. századi Kárpát-medencében. Földrajzi Értesítő 54. 3–4. 285–316. p.

Kocsis K. – Bottlik Zs. – Tátrai P. (2006): Etnikai térfolyamatok a Kárpát-medence határainkon túli régióiban (1989–2002). MTA FKI. Budapest. 197 p.

Kovács A. (2005): Barka. Közösségek, identitások és vallásosság egy felsőgömöri búcsújáró helyen. In: Prónai Cs. (szerk.): Lokális cigány közösségek Gömörben. MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet. Budapest. 58–70. p.

Lanstyák I. (2000): A magyar nyelv Szlovákiában. Osiris– Kalligram – MTA Kisebbségkutató Műhely. Budapest–Pozsony. 368 p.

A Magyarországban 1893. január 31-én végrehajtott czigányösszeírás eredményei. Magyar Statisztikai Közlemények, Új Folyam IX. 1895.

Molnár T. (2003): A szlovákiai Nógrád etnikai földrajza. Szakdolgozat. ELTE TTK Társadalom- és Gazdaságföldrajzi Tanszék. Budapest.

Paládi-Kovács A. (1973): Ukrán szórványok a 18–19. században a mai Magyarország északkeleti részén. Népi kultúra – népi társadalom VII. 327–367. p.

Pataki F. (1997): Nemzetkarakterológia? Magyar Tudomány 42. 2. 169–179. p.

Popély Á. (2003): A kolonizáció területi vonatkozásai és etnikai eredményei. Fórum Társadalomtudományi Szemle 5. 2. 83–102. p.

Prónai Cs. – Vajda I. (2005): Cigány/nem cigány együttélés a gömöri Balog-völgyben. In: Prónai Cs. (szerk.): Lokális cigány közösségek Gömörben. MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet. Budapest. 21–45. p.

Siska J. (1996): Ruszinok a Bodrogközben. In: Katona J.–Viga Gy. (szerk.): Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei. Herman Ottó Múzeum. Miskolc. 299–305. p.

Szarka L. (2006): A nemzeti azonosságtudat kistérségi sajátosságai. In: Bakó B. – Szoták Sz. (szerk.): Magyarlakta kistérségek és kisebbségi identitások a Kárpát-medencében. Gondolat Kiadó –  MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet. Budapest. 121–136. p.

T. Sápos A. (2002): A Tőketerebesi járás etnikai összetétele a dualizmus korában. Fórum Társadalomtudományi Szemle 4. 1. 41–82. p.

Tamás E. (1996): A szlovák–magyar–ruszin nyelvhatár a történelmi Zemplénben. In: Katona J. – Viga Gy. (szerk.): Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei. Herman Ottó Múzeum. Miskolc. 267–284. p.

Tátrai P. (2003): Etnikai identitás a magyar–szlovák nyelvhatáron. Kisebbségkutatás 12. 1. 44–68. p.

Udvari I. (1994): Ruszinok a XVIII. században. BGYTF Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszék. Nyíregyháza. 390 p.

Vaňko, J. (2003): Ruszinok Szlovákiában – múltjuk és jelenük (és mit hoz a jövő?). In: Ábrahám B. – Gereben F. – Stekovics R. (szerk.): Nemzeti és regionális identitás Közép-Európában. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsésztudományi Kar. Piliscsaba 361–370. p.

Vaňo, B. (2002): Projection of Roma population in Slovakia until 2025. Infostat, Demographic Research Centre. Bratislava. 13 p.

Závery zo sociografického mapovania rómskych osídleni na Slovensku. 11.1.2005. www.government.gov.sk/romovia/list_faktov.php

Zeľová, A. (1991): A nemzeti kisebbségek identitása Szlovákiában. Regio 2. 1. 57–65. p.

www.kdv.sk

www.statistics.sk