Németország, az EU és a visegrádi csoport, különös tekintettel Szlovákiára

Lang, Kai-Olaf: Anatomie einer Zurückhaltung – Deutschland und die Visegrád-Gruppe. = Osteuropa, 56. Jg. 2006. 10. H. 5–13. p.

Bilčík, Vladimir – Buzalka, Juraj: Die nicht-existente Gemeinschaft – Die Slowakei und Deutschland in der EU. = uo. 65–75. p.

Németország óvatos és „szemérmes” viszonya a Lengyelországot, Csehországot, Szlovákiát és Magyarországot felsorakoztató, 1991-ben alakult visegrádi csoporthoz mint deklarált együttműködéshez, látszólag ellentmond a csoport két tagjával közvetlenül határos elhelyezkedésének. Az ellentmondás egyik feloldása: a németek bizonyára véletlenül sem kívánnak emlékeztetni az előző korok kétértelmű „Mitteleuropa”-politikájára, amely éppen eme (bár ennél tágabb) övezetre mint területi kollektívumra irányult. Ehelyett kezdettől fogva a tagállamokkal külön-külön meglévő kétoldalú kapcsolatai továbbfejlesztésére összpontosított, egyszerűen a szomszédsági politika jegyében vagy, mint Magyarország esetében, a kapcsolódó történeti örökség talaján. Ez így az országok közötti nagyságrendi aszimmetriának: Lengyelország kiemelkedő és a többiek szerényebb súlyának is reálisabban megfelelt („differenciált bilateralizmus”). Ennél fogva „Visegrád” aligha jelenhetett meg összefoglaló kategóriaként a német külpolitika színterén, és a publicisztikában vagy a politológiában is elsősorban a Balkántól vagy az európai „Délkelettől” megkülönböztető, rövid jelölésként szolgál a tágabb „kelet-közép-európai” régión belül.

            A „visegrádi” név alatt jól-rosszul összefoglalható, Csehszlovákia szétválásáig három, ezt követően pedig négy kelet-középeurópai ország mint országcsoport inkább érdekelte - EU- és NATO-szinten - általában a Nyugatot, éspedig a rendszerváltó államok élbolyaként, illetve ezzel összefüggésben mint a csatlakozási stratégia és folyamat kiemelt övezete. A néhány év múltán a „visegrádiak” kezdeményezésére létrejött és a csatlakozásig funkcionáló Közép-európai Szabadkereskedelmi Megállapodás (CEFTA) külön nyomatékkal is rászolgált az érdeklődésre. A visegrádi országokra irányuló figyelem magával a csatlakozással azután ebből az irányból is alábbhagyott. (Magát a CEFTÁ-t a további bővítési kör jelöltjei vállalták át a maguk számára.)

            Németország különben az EU bővítési stratégiája mögé felsorakozva európai súlyának és kapcsolati érdekeltségének valóban megfelelő módon járult hozzá éppen főként a visegrádiak csatlakoztatásának előkészítéséhez. Ehhez mindazáltal társas cselekvési formákra törekedett, például Lengyelország irányában francia partnerséggel igyekezett fellépni („Weimari Háromszög”) Egykori „Mitteleuropa”-politikáját ily módon az EU-szintű keleti bővítési politikán belül felvállalt aktív szerepre váltotta át.

            A kétoldalú együttműködések alaphangsúlyai német részről – az össznyugati megközelítéshez képest több ponton nyomatékkal egyénítve - a keleti rendszerváltások nyomán korán kiformálódtak, későbbi fejlemények ezt már csak árnyalták. Lengyelországra a másik három „visegrádi” ország esetében sem hiányzó első átalakulási lendületen felül a mérhető kapacitás, a geopolitikai pozíció, továbbá a történelmi kibékülés ígérete okán megkülönböztetett figyelem irányult. A reményteljes csehszlovák reformfolyamat a közös múltfeldolgozás iránt csekélyebbnek mutatkozó készség ellenére szolid partnerséget kínált. A Magyarországhoz fűző érzelmi szálakat a lengyel vagy a német kapcsolathoz képest elhanyagolható súllyal árnyékolták történelmi viták, és az ország korai, időnként mintaadónak látszó reformteljesítménye szintúgy imponált. A későbbiekben valamennyi „visegrádi” ország mindegyikében hullámzóvá váló előmenetel nem csorbította az együttműködés kereteit, és német részről még a szudétanémet kérdés megmerevedését vagy a lengyel sérelmek újrafelelevenítését, az Oroszország kezelését illető nézeteltéréseket sem vették annyira zokon. Kevéssé osztódott át a szorosabb partnerségi érdekeltség ugyanakkor Szlovákiára a cseh-szlovák kötelékekből történt kiválása során, és amennyi mégis juthatott rá, az is elapadt az integrációs célkitűzésekkel ellenirányba mozduló Mečiar-éra tapasztalatai nyomán; utána a partnerség építését szinte elölről kellett kezdeni. Németország az önállóvá lett szlovák államot egyébként az elsők között ismerte el.

            Németország „differenciált bilateralizmusát” a visegrádi csoport országai józanul fogadták, hiszen egymás között sem törekedtek erősebb kohézióra. Ami ezt a kohéziót illeti, a belső kapcsolat az együttes csatlakozás után még csak lazult: inkább csak konzultációs szinten, kötetlenebb formákban maradt fenn. A visegrádi négyek csökkenő aktivitása azonban így sem haszon nélkül való, főként „V4-plusz” néven jegyzett formájában, amikor külső partnerek irányában lép fel. Ilyen próbálkozás az ukrán-visegrádi konzultáció, ami lengyel kezdeményezésre indult a 2004/2005-ös ukrán hatalomváltás után. Az egy évvel később létesített „Nemzetközi Visegrád-Alap”, ennél szélesebb kelet-, illetve délkelet-európai kisugárzással, célzott témákban posztgraduális tanulmányokat kíván támogatni. A Négyek közös „regionális partnerség”-programja Ausztria és Szlovénia (jogpolitikai, közigazgatási tapasztalatcsere, nyugat-balkáni távlatkeresés), a Benelux-csoport, valamint az Északi Tanács irányában (EU-bizottsági döntéselőkészítés stb.) kezdeményezett együttműködést. Egyeztetés vagy egyetértés híján épp csak Brüsszel irányában nem artikulálnak közös érdekeket.

            A visegrádi csoport csatlakozás utáni regionális aktivitása láttán egyes megfigyelőkben felmerül: a négyek talán a saját kötelékek szorosabbra fűzése helyett fordulnak harmadik partnerek felé. Ezzel kapcsolatban valóban látni kell: a politikai doktrínák sokban eltérőek, helyenként egyenesen szembenállók (a németséghez, illetve Németországhoz vagy Oroszországhoz való történelmi viszony, a trianoni határok stb.). Az aktivitás valójában azonban bizalmat érdemel: nagyon is az európai integráció elve szerint való egyes országok, országcsoportok, illetőleg régiók hálózatszerű, spontán együttműködésének vagy legalább dialógusának gyakorlata (persze, az átfogó EU-stratégiai koncepciók mentén). Ebben a formában Németország a továbbiakban felvállalhatná a „visegrádiakat” akár mint csoportot is, kapcsolódhatna egyik-másik kezdeményezésükhöz.

                                                                      *

Ami a V4 legfiatalabb és kiterjedésében a legszerényebb tagját: Szlovákiát illeti, Németország kevéssé ismert, éppen ezért különösen tanulságos terepen gyakorolhatja a részéről általában hanyagolt kisrégiós együttműködésből eredő tapasztalatszerzést. (Szlovákia a maga 49 000 négyzetkilométerével és 5,4 milliós lakosságával a legkisebb német tartományi paramétereket sem éri el.) Németország és Szlovákia valójában „új ismerősök”, akiknek egy ideig kölcsönösen nincs ítélete a másikáról és elvárása egymástól. Az első évek során, a Mečiar-korszakban alig mutatkozott elmozdulás a holtpontról. Szlovákia erre az időszakra eljátszotta az egész Nyugat jóindulatát, NATO- és EU-csatlakozási folyamata megállt. A viszony 1998-tól kezdődően, a Dzurinda-kormány hivatalba lépése nyomán normalizálódott. Az integrációs menetrend üteme helyreállt, az ország az első keleti bővítési körben EU-taggá vált. A normalizálódás nyomán Németország is bátran lépett színre: rövid idő alatt Szlovákia legjelentősebb kereskedelmi partnerévé és (versenyben Hollandiával) egyik legerősebb befektetőjévé lépett elő. A kétoldalú kapcsolatokat nem zavarták meg sem az iraki háború körüli véleményeltérések, sem az egységes adósávok bevezetése. A gyakorlati együttműködés Szlovákia súlycsoportjának megfelelően elsősorban német tartományi szinteken szerveződött (Alsó-Szászország, Brandenburg). A német-szlovák együttműködés felívelő szakaszát „megkoronázó” protokolleseménye volt Angela Merkel kancellárasszony pozsonyi látogatása 2006. májusában.

            A német kapcsolatokra a Dzurinda-kormány két ciklust követő leváltásának nem lehet közvetlen kihatása, a pozícióba került reformellenes vagy legalábbis reformkritikus ellenzék valamilyen erőteljesebb irányváltása azonban egészében fékezheti az ország integrációs előmenetelét és ennek során a német együttműködés lendületét is. Egy-két váratlan hangütés (egyes koalíciós partnerek nacionalista, magyarellenes kiszólásai – feszültséget gerjesztve Magyarországgal, az amerikai külpolitikával szembeni bizalmatlanság kifejezése, felhívás az iraki katonai küldetés befejezésére) még nem érinti a reformpolitika lényegét.

     Szlovákia az EU új tagjaként egyébként kezdettől eléggé karakterisztikus álláspontokat foglalt el több közös kérdésben (például az adó- vagy a jogharmonizáció egyes pontjait illetően), és ezek mentén gyakran Németországétól eltérő nézeteket is vall. Dzurinda kormánya az EU-alkotmánytervezetét elvető francia, illetve holland népszavazás után síkraszállt a ratifikációs folyamat folytatása mellett, és ebben kisebbségi magyar koalíciós partnere is határozottan támogatta. Az alkotmánytervezetről Szlovákiában a parlament döntött, pozitív állásfoglalással, jóváhagyása azonban alkotmánybírósági végzés alapján függőben maradt a témában népszavazást kérő felszólamlások nyomán. Az új kormány egyik koalíciós jelöltje (SNS) formálisan a referendum mellett foglalt állást választási programjában, maga az új kormányprogram pedig bizonyos megszorításokat fűzött hozzá a ratifikációs folyamat elvi támogatásához.

            Külpolitikai síkon Szlovákia egyebekben erőteljesen ambicionálja a nyugat-balkáni, valamint az ukrán kapcsolatépítést, s ez Horvátország vonatkozásában jó ideje kifejezésre jut az EU-bővítési folyamat nyomatékos támogatásában. A szlovák fellépés is hozzájárult ahhoz, hogy a tárgyalások Horvátországgal már 2005. tavaszán megkezdődhettek. A török csatlakozás kérdésében a Dzurinda-kormány inkább kerülte a nyílt állásfoglalást, kereszténydemokrata koalíciós partnere mindenesetre nyíltan ellene szólt, és élesen ellene szavazott a közvélemény is. Törökország mellett állt ki – akkor még ellenzékben – a mai új koalíció vezető baloldali pártja. Szlovákia végül felsorakozott az ET pozitív határozata mögé, miután annak pontjaiban szerepeltek a szlovák fenntartásokra rárímelő szigorú kikötések. A török és a horvát csatlakozási tárgyalások megkezdése kapcsán egyidejűleg több oldalról hangot kapott a szerb, a montenegrói, illetőleg az ukrán csatlakozás kérdése is. Az újabb bővítési körök szorgalmazásával és adott országok protezsálásával Szlovákia sajátos aktivitásról tesz tanúbizonyságot, amivel a jövőben eminens helye lehet az Európai Szomszédsági Politika programjának és az ehhez kapcsolódó német „ESzP-plusz”-kezdeményezés munkájában, de ez jórészt már az új kormányra vár.

            Legtöbb 2004-ben csatlakozott társával együtt az euro-zónán kívül, a schengeni határok lebontásán innen lévén, az EU-szlovák és ezen keresztül a német–szlovák viszony az ismert nehézségekkel és panaszokkal is terhelt, mindenekelőtt a szabad munkavállalás kérdésében. Egy 2006-os felmérés értelmében mintegy 170 ezer munkavállaló nyert alkalmazást más EU-tagállamokban, de ezek köre nagyobb súllyal az új tagállamokra terjed ki. Csehország fogadott közülük eddig mintegy 60 ezret, Anglia 35 ezret, s a sort Magyarország, Ausztria, Olaszország csökkenő számokkal folytatja. Éppen az egyik legfontosabb együttműködési partner: Németország az, aki ezen a téren leghátul kullog. Az euro-kérdésben Szlovákia kezdettől fogva erős igyekezetet mutat, és a közös pénznem 2009-re kitűzött bevezetése irányában a Dzurinda-kormány alatt jól is „vette” az akadályokat. Az új kurzus népszerűségre törekvő szociális programja, egyes adó-intézkedései viszont már is veszélyeztetik a menetrendet. És az új politika az itt ismertetett tanulmányok kéziratzárásakor: 2006. őszén még nem is bontakozott ki egészében.

                                                                                                                    Komáromi Sándor