Zsebéné Dobó Mariann

Az etnikai identitás kérdései és modelljei

Pap András László [1] : Identitás és reprezentáció c. könyvéről

(Az etnikai hovatartozás meghatározásától a politikai képviseletig)

MTA Kisebbségkutató Intézet, Gondolat Kiadó 2007.

A nemzeti és etnikai kisebbségek érdekérvényesítési keretének meghatározásához és működtetéséhez az etnicitás közjogi értékelhetőségét kell megteremteni. Pap András László Identitás és reprezentáció című kötetében a kisebbségi képviseletek létrejöttének vizsgálata során több alapfogalom értelmezésére is vállalkozik: ki a kisebbségi, mi a kisebbség, miért szükséges az érdekképviselet (igénylése), milyen modelljei alakultak ki ennek. A 2007-ben megjelent kötet szerzőjének eredeti célkitűzése a kisebbségek parlamenti képviseletének elemzése volt. A könyv elemzései végül ettől jóval komplexebb ismeretanyaghoz juttatják az olvasót: elméleti és konkrét esettanulmányokra támaszkodva alapművet ad a kisebbségi joggyakorlással foglalkozók számára.

Pap András László korábbi publikációi is azt bizonyították, hogy az etnicitás fogalma komplex. Ezekben a tanulmányokban több oldalról közelítette meg a nemzeti identitás kérdéseit, az esélyegyenlőséget biztosító joggyakorlatot, az etnikai viszonyok alkotmányos rendezését, valamint a parlamenti képviseletet. Korábban készített esettanulmányokat az Amerikai Egyesült Államok nemzetiségi politikájáról (többek között az anyanyelv és az etnicitás kapcsolatáról, [2] a faji kisebbségekről [3] , valamint az etno-nacionalizmusról, [4] az ibér, [5] az európai és a zsidó [6] identitásról.

A kisebbségi státusok számbavétele és a kisebbségi lét centrális elemei állnak az általa használt elméletek középpontjában. A vizsgálatok során értelmezi az egyén csoport-hovatartozását, illetve a csoportok számára adható kedvezmények rendszerét is. Pap András László számára kiemelten fontos – és ez a befogadó számára az igazi kuriózum – a fogalmak és joggyakorlatok nemzetközi összehasonlítása. Előbb az etnicitás közjogi és a választójogra fókuszáló értékeléskor alkalmazza a komparatív módszert, majd kisebbségfogalom és a kisebbségi hovatartozás meghatározásakor. Ez a módszer végigkíséri az egész könyvet, minden elméleti, fogalmi megközelítésben, vagy akár esettanulmányokban is megjelenik a több szemszögből való láttatás, a horizontális és vertikális összehasonlítás.

A szerző fontosnak tartja az etnikai alapon meghatározható csoportok számára nyújtott kedvezmények rendszerének bemutatását, egyrészt a klasszikus nyugati preferenciális szabályozást, másrészt a gyarmati sorból szabadult területek gyakorlatát. Számos különbséget talál a nyugati és az ún. őslakos-jog között: elsőként, hogy más a kedvezmények igénybevételére jogosult egyének csoport-hovatartozása. A klasszikus jogban a kisebbségi identitás szabad vállalása adja ennek az alapját, míg az őslakos-jogban a szabad identitásvállalás csak egy irányban biztosított, kizárólagosan az azonosulás megszakítására vonatkozhat. Ugyanebben a kontextusban vizsgálja meg a diszkrimináció és a kedvezmények igénybevételének, valamint az „etnikai csalásnak” a kérdéskörét. A nyugati szabályozásban a kedvezmény ugyan sokrétű lehet, de nem koherensen kimunkált státus, hanem sokszor ad hoc jelleggel létrejövő egyedi jogvédelmi és kedvezményes szabályok összessége, míg az őslakos jog egyértelműen csoportjog. Pap ezzel tartja magyarázhatónak az etnikai visszaélések előfordulását a nyugati jogban. A szerző négy kérdés köré csoportosítja a mondanivalóját: Mi a kisebbség? Ki a kisebbségi? Milyen gyakorlatai vannak a kisebbségpolitikának és a kisebbségjognak? Milyen modelljei vannak a kisebbségvédelemnek?

Mi a kisebbség?

A társadalomtudomány és a társadalompolitika számára is fontos a kisebbségfogalom egzakt meghatározása, hiszen ellenkező esetben számos területen (pl. közjogi, politikai és társadalompolitikai) zavar keletkezhet. Mindezek megakadályozásához szükséges a kisebbségvédelem szintjeit rögzíteni a joggyakorlatban. Pap András László a kisebbségvédelem három szintjét különítette el: egyrészt az individuális jogok szintjét, másrészt a nemzeti, etnikai, faji kisebbségek államalkotó tényezőként való elismerését, valamint a pozitív diszkrimináció szintjét. Az individuális joggyakorlásban a társadalom minden tagja számára elérhetőek a jogérvényesítés feltételei. A kisebbségeket államalkotó tényezőként elismerő joggyakorlat számára alapvető kérdés, mi alkotja a politikai közösséget: a demos (állampolgárok közössége) vagy az etnos (politikai nemzettől független közösségek). A kisebbségvédelem harmadik szintjének tartott pozitív diszkrimináció már a többletjogok, preferenciális jogok biztosítását tartalmazza.

Ki a kisebbségi?

A kisebbségvédelem hatékonysága érdekében szükségszerű az etnicitás meghatározása. Jogászok, szociológusok, statisztikusok, politológusok, politikusok, vagy éppen az orvosok számára is alapvető fontosságú, ugyanakkor nehézségeket is jelent az etnikai csoportok meghatározása. Ráadásul az etnicitás nem statikus fogalom. A „Ki a cigány?”  kérdés szociológusok hosszú éveken át tartó, ma sem lezárt vitáját eredményezte Magyarországon. Többen kifogásolták a többségi társadalom felőli meghatározottságot, Szelényi Iván és Ladányi János szerint nem lehet megnevezni a cigány életformát, és ha a joghátrány okozása a cél, akkor nem okozhat gondot azt definiálni. Pap András László szerint két okból fontos a kisebbségfogalom megadása jogi és államigazgatási értelemben. Egyrészt a többség jogosult a kedvezményezettek körének, számszerűségének megismerésére, másrészt az intézményrendszer működtetése érdekében „technikai értelemben” sem kerülhető meg.

Milyen gyakorlatai vannak a kisebbségpolitikának és a kisebbségjognak?

Az etnicitással kapcsolatos kedvezményeket bemutató esettanulmányoknak célja a magyar kisebbségi intézményrendszer elhelyezése a létező modellek közt. Az egyik elemzési kérdés természetesen az, mi mozgatja a magyar modellt: a történeti lelkiismeret-furdalás, a diaszpórajog vagy az etnikai csalás meggátolása.

Pap András László külön figyelmet szentelt az amerikai, izraeli, indiai és az európai kisebbségi joggyakorlatnak. Az Amerikában (USA, Kanada) használt őslakos, indián jog alapja az, hogy az őslakos életmód védelmét szolgáló preferenciális eljárások rendje nem az identitások szabad deklarálásán alapul. A jog körültekintően határozza meg, sőt figyelemmel kíséri azt, ki részesülhet és milyen feltételekkel a kedvezményekből. A törzs tagjává származással vagy házassággal válhat az egyén. Kanadában a Treaty rights speciális jogrend alapján a többletjoggal rendelkező ún. státusindiánok számos politikai joggal nem rendelkeztek: pl. nem szavazhattak, nem lehettek esküdtek. Abban az esetben viszont megkaphatták a személyi státust, ha lemondtak a törzsi regisztrációról, természetesen a többletjogokkal egyetemben. Az Amerikai Egyesült Államokban a csoport-hovatartozás kérdése politikai és közjogi problémát hordoz. XIX. századtól folyamatos bírói és jogalkalmazói jogfejlesztés során alakult ki a kisebbséggel kapcsolatos gyakorlat, amelynek legfőbb sajátossága a fajközpontúság, a fekete-fehér kettősség és a faji sajátosságok megváltoztathatatlansága. A szerző szerint az amerikai multietnikus társadalom kialakulásának egyik kulcsmozzanata, hogy a bevándorló nemzetiségek a kezdetektől fogva asszimilálódtak az amerikai népbe („populus”), miközben kulturális eredetüket többé-kevésbé megőrizték.

Az izraeli esettanulmány kiemelt kérdése, ki és mi a zsidó: etnikum, vallás vagy nemzetiség? Vizsgálja továbbá, hogy a nem zsidó származásúak államalkotó tényezők-e, és mi a különbség a közjogi és a vallási definíció között? Izrael faji alapon határozza meg az államalkotó zsidóságot. Az izraeli állampolgárságot nemcsak az „etnikai zsidóknak” van lehetőségük megszerezni. Erre nemcsak a születéssel, hanem más utakon is mód nyílik: honosítással, megfelelő idejű tartózkodással, hazatéréssel. A halachikus és a szekuláris zsidófogalom között lényegi ellentmondás bontakozik ki a hazatérés jogával élők esetében.  Pap András László könyvében több olyan esetet is bemutatott, amikor a bíróság döntött a zsidósághoz való tartozás jogáról.

A szerző az európai modellek között részletesen ír a magyar kisebbségfogalom változatairól. Vizsgálja azt a kérdést, szükség van-e minden esetben a kisebbségi különjogok biztosítására és kisebbséghez tartozó személyek körének behatárolására? „A kisebbségi különjogok biztosításához az államnak elengedhetetlenül szüksége van a kisebbséghez tartozó személyek körének behatárolására, addig a kisebbségfogalom meghatározására nem feltétlenül törekszik.” (Pap, 82.) A magyar jogalkotó a kisebbségi azonosságot közjogilag kötetlen, és szigorúan az individuális személyes szabadság védelme alá tartozó formájában ismerte el. A szerző bemutatja a magyarországi kisebbségi önkormányzatok létrehozásának és működésének körülményeit, az 1993. évi LXXVII. számú kisebbségi törvény 2005. évi módosításának okait és belpolitikai küzdelmeit. Pap felteszi a kérdést: a passzív választójog gyakorlásához mindenképpen elengedhetetlen az adott kisebbséghez való tartozás? Ehhez kapcsolódó hasonlata: „Csak az menjen ornitológusnak, aki madár?” Azt vallja, hogy egy képviselő nem attól szolgálja jól választói érdekeit, hogy személyében hozzájuk hasonló, hanem azért, mert érdekeik képviseletét el tudja látni. Több nemzetközi példát is felhoz annak igazolására, hogy a passzív választójog ilyen mértékű korlátozása indokolatlan, ráadásul a regisztráció és a tudatos beavatkozást és az etnobizniszt nem akadályozza meg.

Milyen modelljei vannak a kisebbségvédelemnek?

            Az etnikai csoportok politikai képviselete megerősítő politika fontos eszköze lehet, hiszen a közösségi tudat kialakulásában, támogatásában pótolhatatlanul fontos funkciója van. A parlamenti képviselet a kisebbségi csoportoknak a döntéshozatali és politikai érdekartikulációs rendszerbe való bevonását jelenti. A kisebbségi képviselet tehát a szerző szerint lehetséges és szükséges: mégpedig a kétkamarás rendszeren belül a második kamara keretei közt, de meg lehet találni a megfelelő megoldást az egykamarás törvényhozásban, illetve egyéb körülmények között is. A politikai és közjogi viták sorozatát képezi a választójog és a jogi és a politikai elismerés egyenlősége is. Közjogi preferenciális elbánást célzó politikák szemléletes példája a kisebbségek parlamenti képviselete. A szerző a képviseleti modellnek nemcsak az érveit, hanem az ellenérveit is bemutatja. Az egyik legfőbb ellenérvként jeleníti meg azt, hogy az etnikai alapon szerveződött politikai párt nehezen értelmezhető a kompetitív pártok számára, ezen túl zavart okozhatnak a választói magatartásban is. Ezentúl negatívumnak tekinti, hogy a kisebbségi parlamenti képviselő feladata a törvényhozásban már nem csak a kisebbségi közösség képviselete lesz, ráadásul elkerülhetetlennek tartja a kisebbség regisztrációját is. Sorra veszi a kisebbségek parlamenti képviseletének megvalósult formáit Romániában, Szlovéniában, Indiában, Horvátországban. Bemutatja a területi elvű képviselet mellett (Belgium, Kanada, Svájc) a szimbolikus képviseletet is. Míg az elsőben a törvényhozási rekrutáció illeszkedik az ország területi (nemzetiségi) tagoltságához, a másodikban a könnyített választói eljárás garantálja a kisebbségi képviselők bekerülését.

Az USA-ban a kisebbségek képviselete fel sem merül, a választójog és az etnicitás mégis összefonódik. A Demokrata Párt fekete és egyéb kisebbségű körzetek kialakításában érdekelt, míg a Republikánus Párt homogén konzervatív fehér és blokkosított kisebbségi szavazókörök kiépítésében érdekelt.

A kötetben kevésbé hangsúlyosan jelenik meg az Európai Unión belül kialakult helyzet jellemzése. Az EU-nak nincs közös kisebbségi szabályozó jogi és politikai álláspontja, de minden ország érintett a kisebbségpolitika kérdésében. Ennek ellenére az unió tagállamainak többségében és az unió intézményeiben kisebbségvédelem sok esetben súlytalan. Ausztriában és Finnországban a kollektív kisebbségi jogokat elismerik, Finnország, Olaszország, Spanyolország a területi autonómia megteremtésében érdekelt. Hollandia és Svédország a multikulturalizmust kívánja megteremteni, Németország csupán a történelmi kisebbségek számára biztosít jogokat, Franciaország viszont a történelmi kisebbségek létét is tagadja. Az EU közjogi berendezkedésének alapvető dogmatikai ellentmondását is érzékelteti a szerző, és felteszi a kérdést: Mi az EU? Szuverén államok közjogi szövetsége vagy európai démoszok államalakulata?

A posztkommunista térség jellemzésekor kifejti azt a véleményét, hogy toleránsabb viselkedést olyan országokban találunk, amely etnikailag homogén, vagy kevésbé van jelen a kisebbségi konfliktus.

Magyarország esetében a kisebbségek parlamenti képviselete már a XIX. század folyamán is az egyes közösségek legfőbb kívánalmai közé tartozott. Pap András László sorra veszi a magyar történelem kisebbségi joggyakorlat szerinti legfontosabb lépéseit. A Monarchiában az 1848. évi 5. törvény népképviseleti elven alapuló parlamenti választójogot biztosított, de a teljes, kiegyensúlyozott képviselet ekkor a választójog korlátai miatt nem jött létre. A rendszerváltás előtt négy elismert kisebbség volt Magyarországon: német, román, szlovák, szerb-horvát. Két-két nemzetiségi képviselő a Hazafias Népfront elnökségének lett a tagja, ketten pedig az országos listán parlamenti mandátumhoz jutottak. A rendszer lebontásában és a kisebbségi rendszerváltásban szerepet játszó Nemzeti Kerekasztal tárgyalások, illetve a Kisebbségi Kerekasztal tárgyalások tartalmazták a kisebbségek arányos, illetve szimbolikus képviseletére kidolgozott javaslatváltozatokat, de mindezeket meghiúsította az MDF-SZDSZ paktum. A szerző aprólékosan sorra veszi a kisebbségi képviseletek kísérleteit és azok elbukásait is. Bemutatja az Igazságügyi Minisztérium, a bizottságok, a képviselők egyéni indítványait, és a kisebbségi biztos állásfoglalásait is. Technikai értelemben szintén széles volt a skála: „kisebbségi ügyvivő”, kedvezményes mandátum, állandó meghívotti státus és felszólalási jog, valamint Medgyessy Péter által felvetett második kamara létrehozása. Mindezek alapvetően a támogatások hiányában buktak el, aminek az volt az oka, hogy Magyarországon a kisebbségek parlamenti képviseletét legtöbb esetben kampánycélra használták.

A részletes indoklással, gazdag jegyzetapparátussal bemutatott kisebbségi joggyakorlatok ilyen módon történő feldolgozása a magyar kisebbségi jogi szakirodalom legjobb hagyományainak folytatását jelzi. Az alkotmányjogi, jogtörténeti és komparatív módszerekkel dolgozó szerző az etnicitás fogalmától eljut annak manifesztálódott jellemzőiig és a magyarországi rendezés sajátosságáig. Részletesen elemzi a kisebbségi önkormányzatiság kérdéskörét, s az etnikai csoportok parlamenti képviseletével összefüggő kérdéseket, bonyodalmakat.  Pap András László érzi, hogy ennek lezárulása a közeljövőben nem várható, bár az EU-hoz való csatlakozás és az uniós alkotmányozási folyamat, valamint a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok kiemelt fontossága a csatlakozási időszakban megkövetelte a kisebbségek jogállásának stabil és megnyugtató megoldását. A témához tartozó szakirodalom felsorakoztatása imponáló, gyakran a lábjegyzetek önmagukban is megálló „tanulmánygondolatot” fejtenek ki, s bőségesen utalnak más diszciplínák szakirodalmára is. Az elemzett országok témához szorosan tartozó (konkrét és elméleti) joganyagának ismertetése tovább erősíti az olvasóban azt az érzést, hogy a sok kérdésben eligazító, érthető, összetett érvelésében is jól követhető, s éppen ezért a tanulásban és az oktatásban egyaránt jól hasznosítható, tanulható és tanítható kötetet adott közre a szerző.