Kisebbségkutatás - 2009. 2. szám

Bechtel, Helmut Herman

A határ mindenkori odaátja egy Közép-Európa-szövegben

Béla Bayer: Dort drüben (Odaát)

" Az ember legmélyebb lényegéhez tartozik, hogy határokat állít fel önmagának, de szabadon, azaz úgy, hogy ezeket a határokat újra megszüntethesse, hogy magát rajtuk kívül helyezhesse." ¹

(Georg Simmel: Híd és ajtó)

1. A családfaregény: út az eredet felé

Béla Bayer Dort drüben (Odaát) című regénye 2002-ben jelent meg német nyelven a szekszárdi Kerényi Kiadónál. Ma a németországi Homburgban élő és alkotó szerző az 1945 utáni magyarországi német irodalomnak Claus Klotz, Valeria Koch, Nelu Bradean-Ebinger és Joseph Michaelis nevével fémjelzett harmadik generációjához sorolható.² Bayert a magyarországi német irodalomban inkább kivételnek számító alkotói kétnyelvűség jellemzi: Valeria Kochhoz hasonlóan magyar és német nyelven egyaránt publikál. A szerző azon kevesek egyike, akik a kortárs magyarországi német prózában a regényig jutottak, fontos bizonyítékát adva ezzel annak, hogy a kisebbség irodalma még képes kibocsátani magából hosszabb terjedelmű elbeszélő szövegeket is. Bayer művészete ezáltal Stefan Raile prózájával állítható párhuzamba, aki bár kitelepítettként Németországban nőtt fel, de témái és kötődése által szintén a magyarországi német irodalom alkotójának tekinthető. A Dort drüben című regény a nemzetiség XX. századi történelmének és kultúrájának szépirodalmi feldolgozására tesz kísérletet, koncepciója által szoros kapcsolatban áll Kalász Márton, László Lajos, Elmer István, Balogh Robert vagy Ircsik Vilmos regényeivel, amelyek a kisebbség sorsát a magyar irodalom keretein belül tematizálják.³

" A londoni Chelsea városrész viktoriánus parókiáján napok óta nyugtalanság uralkodott. Nem csak Carolnál, a lelkész mostohalányánál; édesanyja, Misses Fraser is nehezen uralkodott magán, holott az ösztöndíj elnyerésének híre, amely lánya számára lehetővé tette a római tartózkodást, már megérkezett." ⁴ Ezek a mondatok akár egy angol bűnügyi történet bevezetőjeként is szolgálhatnának, és a krimi műfaji jegyei valóban nem állnak távol Béla Bayer Odaát című regényétől. Carol Fraser a római ösztöndíj elnyerése után a kontinens felé veszi az irányt, első állomása azonban nem az Örök Város, hanem Budapest, ahol szülei egykoron megismerkedtek egymással. Ezzel a kis kitérővel a bűnügyi történet végérvényesen elkülönböződik önmagától, hogy átadja helyét a lány reménytelen identitáskeresésének, és elindítson egy genealogikus narratívát. A krimi műfaji jellegzetességei a szöveg egyes pontjain újra és újra visszatérnek az elbeszélésbe: a bűncselekmények elkövetője legtöbbször egy-egy államnak nevezett bűnszövetkezet, az áldozatok pedig a hatalom játékszereként vergődő szubjektumok. A krimi kódjai egyben egy lehetséges befogadói pozíciót is felkínálnak: az olvasó maga lehet a nyomok megfejtésére vállalkozó detektív, aki a sorsok, identitások és nyelvek hálózatában képes létrehozni a jelentéseket.

Az események időbeli koordinátáira gyakran csak a történelmi háttér horizontja felől érkező információtöredékekből következtethetünk: Carol Fraser " Richard Nixon amerikai elnök lemondásának" ⁵ évében, azaz 1974-ben indul útnak. Ezzel egy kétirányú odüsszeia veszi kezdetét: a római ösztöndíjjal a lány egyrészt saját művészi kibontakozása felé halad, másrészt viszont az időbeli előrelépés ellenére is egy retrospektív távlatot nyit meg a narrációban. Carol Budapesten valódi apjával, Martin Kováccsal, azaz Kovács Márton mérnökkel akar találkozni, aki ' 56-os menekültként a száműzöttséget nem tudván tovább elviselni egykor magára hagyta párját, és szülőhazájában új életet kezdett. Carolnak az apja utáni kutatása egy többszintű identitásvizsgálat megnyilvánulása is egyben: a lány komplex ontológiai gyökérkeresésének pszichológiai, nyelvi, kulturális, történelmi és szociológiai vetületei bomlanak ki az olvasó előtt. Az elbeszélés motiválója nem más, mint a női főszereplő bizonytalan identitásstruktúrája; a szöveg narratívái pedig az utazás, az életút és az életpálya motívumok segítségével szövik tovább a történetet. A kétfelé kibomló idő mentén a szöveg egy " családfaregény" megkonstruálása felé mutat: a családfaregény terminus technicuson a családregény azon fajtáját értem, amelyben a családtagok élettörténeteinek, karrierjeinek, életpályáinak alakulása nem szervezhető egy transzcendens középpont köré.

A családregény klasszikus műfajában az elbeszélés kiindulópontja egy reális térbeli pozíció: egy ház, egy kastély vagy egy palota, amely a család önazonosságának mindenkori jelölője is egyben. Thomas Mann Buddenbrook-ház című regényében a bomlást a család új társadalmi helyzetét kellőképpen kifejező előkelő polgárház megvásárlása indítja el, a közösség pusztulásának végső állomása pedig az épület kényszerű eladása. Heinrich Böll Biliárd fél tízkor című művének Fähmel családja a XX. századi német történelem tragédiái után is birtokolja a kölni dómra, azaz az európai kultúra mindenkori viszonyítási pontjára néző polgári lakást, a szimbolikus középpont megőrzése pedig a túlélés jele és záloga is egyben.

Carol Fraser és családjának élete nem egy megragadható középpont köré szerveződik: a lány perspektívájában a regényben csak egymásba szövődő történetekből mozaikszerűen rajzolódik ki maga a családfa. A család a történetek kezdetétől fogva csakis töredékeiben van jelen: nem az együttélés valódi közössége, hanem egy a történelem áramlatai által laza hálózattá mosott szerveződés. A családtagok a cselekmény tetőpontján a nagyapa, Hans Knittel hatvanadik születésnapja alkalmából Magyarországra tartanak: a rokonság azonban így is csak megközelíti az eredet helyszínét. A genealogikus narratíva nem érheti el a hagyomány és az önazonosság szimbólumát, a sváb család egykori lakóhelyét, Edensthal községet, a találkozásra a szocialista bányászvárosban, Komlón kerül sor. A tradíció középpontjának kimozdulása, valamint a gyökértelenség városának térnyerése a " családfakutatóként" útra kelő Carol kudarcát és a múlt rekonstruálhatatlanságát szemlélteti. A családfaregénynek minden esetben meghatározó szereplője egy vagy több olyan ágens, aki a történetek kibomlása során a család múltjának feltérképezésére tesz kísérletet, vagy akinek mozgása mentén öntudatlanul mutatkozik meg saját eredetének szerkezete. Carol Fraserhez hasonló motivációval " indul el" Balogh Robert Schvab-trilógiájának a regény szintjein metaleptikus módon átjáró implicit szerzője/narrátora/unokája, aki az asszimiláció végső határainak urbánus közegéből antropológusként közelít a rurális tér archaikus világa felé, hogy megszólaltassa az elsüllyedő hagyományt. Bischof Aladár is ezt az utat járja be Elmer István Parasztbarokk című művében: fővárosi értelmiségiként tér vissza német őseinek lakhelyére, Bácsaljára, hogy újratemesse édesapját, ott azonban egy különös időutazás során kirajzolódik előtte családjának egész kettőszázötven éves története.

A családtörténet mellett a szöveg többféle műfaji kódrendszer elemeit hordozza magán, amelyek esetenként csak jelzésszerűen tájékoztatják a befogadót másfajta olvasási stratégiák kialakításának lehetőségéről. A történet kronológiájában a harmadik generációhoz tartozó szerelmespár mindkét tagját a művészi karrier gondolata foglalkoztatja: Carol Fraser ígéretes festőpalánta, Martin Kál pedig tudományos pályafutása mellett az írásnak szenteli életét. A művészregény fogalmának relevanciáját növeli, hogy a Knittel család múltjának történetét éppen Martinnak az elsődleges narrációba beágyazódó kisregényéből ismerhetjük meg. A két főhős alakja a karrier alakulása tekintetében a vasfüggöny két oldalán ellentétes irányt mutat: bár festői módszereiről szinte semmit sem tudunk, Carol pályája egyenesen halad a siker felé. Martinnak a kádári Magyarországon ezzel szemben szembesülnie kell saját szellemi szabadságának korlátozottságával: társadalomkritikai aspektusokat is megszólaltató történelmi elbeszélése csak az egyetemi nyomdában kerülhet sajtó alá. Kál gondolatai nem érhetik el a nagyközönséget, a férfi pedig részben ennek következtében egyre inkább a líra felé fordul. Az Odaát ebben az értelemben a vasfüggöny két oldalának társadalmi berendezkedésében egyben a művészi kiteljesedés lehetőségeire is rávilágít: míg a tehetség számára nyugaton egyenes az elismertség felé vezető út, addig keleten a diktatúra kultúrpolitikájával találja magát szemben.

2. Idegenség és határhelyzet

A regény Európa XX. századi tragédiái mentén a kulturális, a nyelvi és a politikai határvonalak átjárhatóságának problematikáját tematizálja. A határhelyzetek és a határátlépések szituációiból adódó kérdésekre az egyes szereplők szubjektumpozícióiból eltérő válaszok érkeznek: a kulturális háttér különbözősége egyben a cselekvési stratégiák lehetséges mozgásterét is meghatározza. Az első világháborúval meginduló történelmi folyamok megbontják a Dél-Dunántúl német falvainak zárt világát: a régió a magyar és a német kultúra ütközeteinek terepévé válik. A nacionalizmusában egyre jobban radikalizálódó két nemzeti közösség célja, hogy a lakosságot, és ezzel magát a területet is saját ideológiájának befolyása alá vonja. Az öntudatára ébredő németség önvédelmi reakcióira (amelyek egyetlen esetben sem lépték át a nemzetiségi jogok ma is megállapítható minimumát) a magyarországi politikai elit közmegegyezéssel a németség kiűzésével (Vertreibung) válaszolt.

A felvázolt események a Knittel család további sorsát is meghatározzák: a hadifogságból hazatérő Hans Knittelnek azzal kell szembesülnie, hogy elvesztette minden vagyonát, családját pedig Németország szovjet megszállási övezetébe telepítették ki. Knittel a háború utáni káoszban szerettei felkutatására indul, azt azonban nem tudhatja, hogy a határok túloldalára száműzött feleség épp őmiatta indul el az ellenkező irányból szülőföldje felé. A családfő határátlépési kísérletei minden tekintetben kudarcot vallanak: Ausztriában újra szovjet fogságba esik. Knittel meghatározó attribútuma az állandó raboskodás: a történelemmel szembeni sziszüphoszi küzdelme abszurd emberré teszi⁶, akit csak a folyamatos kudarcok tanítanak meg az értelmetlen próbálkozásokkal való felhagyásra. Rabsága sorsának tudatos vállalására készteti: visszatérvén szülőföldjére apolitikus lénnyé válik, aki sztoikus nyugalommal veszi tudomásul a külvilág eseményeit. Knittel és az általa képviselt értékrend a zárt falusi társadalom terméke: röghöz kötöttsége erőssége és gyengesége is egyben. Saját kultúrájába való bezártsága lehetetlenné teszi számára a határok átlépését, nem képes a kihívásoknak megfelelően újraértelmezni az őt körülvevő világot. Felesége és lánya megtalálása sem az ő fáradozásainak eredménye, hanem a gondviselés adománya. Fogolyléte mindaddig vergődés, amíg bele nem törődik a megváltoztathatatlanba: a szülőföldnek tekintett térrel való azonosulása ennek következtében is egyre merevebbé válik. Nem a magyarországi német hagyomány képviselője, perspektívájában valamiféle regionális identitás válik egyre hangsúlyosabbá, miközben tragédiái ellenére groteszk módon még mindig őriz magában valamit magyar hazafiságából is.

Más szociokulturális stratégiák határozzák meg Amalia Knittel élettörténetének alakulását. A lányt nagyszüleivel, két bátyjával és édesanyjával együtt Németország szovjet megszállási övezetébe telepítik. Az édesanyjuk által magukra hagyott gyermekek a nagyszülők halála után árvaházakba kerülnek, és végérvényesen elszakadnak egymástól. Amalia az NDK nevelőotthonaiban a szocialista ideológia vonzáskörében nevelkedik fel, alakja a kulturális hospitalizáció mintapéldája. Az ötvenes években diákként hazalátogató lánynak nincs valódi világképe, a magyarországi válsághelyzetre a szocialista ideológia horizontjáról ad bizonytalan válaszokat. Amalia valójában tulajdonságok nélküli ember, akit - bár élete során többféle " nagy elbeszéléssel" kerül kapcsolatba - valójában sokáig nem határoz meg egyetlen politikai, nemzeti vagy kulturális szerveződés sem. A nyelvek, eszmék és identitások találkozási pontjain felnövő lány a határlét életművésze, akinek személyisége szöges ellentétben áll apjának röghöz kötöttségével. Míg Hans Knittel egzisztenciális pozíciója a rabság fogalmaival írható körül, Amaliának a szabadságba vetettség terhével kell folyamatosan szembesülnie. A lány az egyik történelmi tragédiából a másikba sodródva bolyong a politikai, nemzetiségi, nyelvi, kulturális és ideológiai határok által útvesztővé alakított Európában. Az 1956-os forradalom eseményei után barátjával, Martin Kováccsal elhagyja Magyarországot, és nyugatra menekül. A férfi azonban " odaát" szembesül azzal, hogy valójában képtelen átlépni bármilyen határt: Angliában magára hagyja az állapotos nőt, és visszatér hazájába. Az NDK szocialista árvaházában felnövő, magyarországi német származású Amalia Knittel metamorfózisa Londonban ér véget, ahol Misses Fraserként egy anglikán lelkész mellett a vallás felé fordul. Amaliaval a kollektivista tömegtársadalmak okozta pusztítás után a viszonyítási pontjait és ezzel egyensúlyát vesztett európai ember talál vissza a keresztény értékekhez.

Carol Fraser, Amalia Knittel és Martin Kovács lánya a kozmopolita London gyermeke, aki apakomplexusától vezérelve egy " végzetes" kitérőt tesz fogantatásának helyszíne, a szocialista metropolisz, Budapest felé. A találkozás meghiúsulása után a szülők megismerkedésének színhelyén, a Gerbeaud Cukrászdában az apakeresés társkereséssé alakul át, továbblendítve ezzel a " családfakutatás" kibontakozását. " A Duna-parti sétányon pillantotta meg a fiatalembert. Egy könyvvel a kezében egy alacsony falon ücsörgött, és hallgatta a hullámzást. A lány a másik irányból érkezett, bizonytalan volt, mert a térkép ellenére eltévedt, és a kereszteződést, ahol le kellett volna kanyarodni, nem találta meg." ⁷ A Martin Kál irányába kibontakozó szerelem az Elektra-komplexus és az identitáskeresés beteges elfajulását mutatja: Carol egy apjával megegyező keresztnevű férfiba szeret bele, akivel fogantatásának helyszínén, Budapesten találkozik, tehát pontosan ott, ahol szülei egykoron megismerték egymást a forradalom napjaiban. Egymásra találásuk kronotoposza mindezek tudatában többszörösen is metaforikus jelentéstartalmakkal töltődik meg: Carol szemében Budapest, a Duna, a Gerbeaud és a Martin név a magyar kultúra és egyben származásának emblematikus pillére. A fiúhoz fűződő kapcsolata nem más, mint nárcisztikus indíttatású identitáskeresésének kivetülése az interszubjektivitás szintjére: a lány valójában a magyar kultúrába szerelmes, Martin pedig ebben a relációban pusztán egy projekciós felület. Számára Magyarország az eredet egzotikus mítoszainak birodalma, amelybe Martin Odaát című kisregényén keresztül nyílik lehetősége a beavatódásra. A Londonban felnövő Carol gyökértelensége a fiatalkori Amalia Knittel léthelyzetéhez hasonlítható: torz kötődési hálózatának hátterében azonban nem a kollektivista társadalom hagyománynélkülisége, hanem a nyugati kultúra kozmopolita multikulturalizmusa áll.

Bár Carol görcsösen keresi származásának építőelemeit, soha nem azonosulhat szüleinek szürkeségbe süllyedt szülőhazájával: művészi karrierje a London-New York tengely szupranacionális nagyvilága felé halad. A vasfüggöny túloldalának, azaz önnön eredetének megismerése számára pusztán a szerelmi láz víziója marad, így az ő életpályája is a határátlépés lehetetlenségéről tanúskodik; abba a társadalomba tér vissza, ahonnan a regény kezdetén útnak indult. Barátja, Martin Kál, a szöveg másodlagos narrátora: az ő sorsa Hans Knittel tanítványaként már a regény elején megpecsételődött. Mestere sztoikus életfilozófiája az ő fejlődési pályájának is irányt szab: mikor lehetősége adódna szerelmével Londonban maradni, nem képes ellenállni a szülőföld vonzásának, és hazatér Magyarországra.

Martin Kál és Carol kapcsolatában újraíródik a lány szüleinek tragédiája: a határok átjárhatóságának illúziójától egészen a kulturális idegenséggel való szembesülés katasztrófájáig. Döntéséért a fiúnak otthon bűnhődnie kell: míg eddig szabadon utazhatott külföldre, a csehszlovákiai Charta 77-tel való szolidaritás vállalása következtében bezárul előtte minden kapu. Ellenzéki szerepvállalása börtönné változtatja számára saját hazáját: elveszíti kutatói állását, tetteinek lehetséges következményei elől pedig önkéntes száműzetésbe menekül. Az országa történelmében egyre jobban elmélyedő Kál egy dél-dunántúli községben vállal tanári állást: a szellemi perifériára sodródása a hatalommal való szélmalomharcának egyenes következménye. Kált Knittelhez hasonlóan paradox viszony fűzi Magyarországhoz, hazaszeretetét az ország aktuális hatalmi struktúrái büntetéssel viszonozzák, a történész azonban már hamarabb tanul hibáiból. A fővárosba, azaz a kulturális centrumba való visszatéréshez a knitteli " bölcsesség" elfogadásán keresztül vezet az út. Történészként Kál azonban mesterénél hamarabb eljut a szükségszerűség elfogadásáig: sztoikus nyugalommal tudomásul veszi a diktatúra játékszabályait, ezután már csak módjával vesz részt az ellenzéki megnyilvánulásokban. Carol nagyvilági karrierjével szemben Martin egyre beljebb hatol saját kultúrájába, regionális identitásának fokozatos erősödése mellett a hit kérdései is foglalkoztatják; rabságában is képes kialakítani a szabadság illúziójának feltételeit.

Martin Kálnak a keretnarratívába beágyazódó Odaát című kisregénye mise en abyme-ként tükrözi vissza az azonos című regény struktúráit. A beágyazás egyrészt leleplezi a tételezett szerzőnek a regény fülszövegében elhelyezett csapdáját, amelyben művét " realista regény" -ként határozza meg. Ez a fordulat alapvetően változtatja meg a befogadói stratégiát: míg a kerettörténet történelmi utalásaival és szociologizáló elemeivel egyértelműen a referenciális olvasási módot erősíti, a mise en abyme rést nyit ezen a folyamaton. Lucien Dällenbach szerint ez a narratív alakzat minden esetben a szöveg ellen jön létre, azaz szükségszerűen csavar egyet az olvasás stratégiáján: " Ha az alaptörténet kvázi-pragmatikus befogadást igényel, akkor a mise en abyme az öntükröző befogadásnak nyit utat, és lehetővé teszi számunkra, hogy a szövegre a maga anyagiságában tekintsünk. Ha pedig az öntükröző eljárás van kezdetben túlsúlyban, akkor a mise en abyme a kvázi-pragmatikus befogadást és a képzeletbeli hatalmát állítja helyre. Másként szólva a mise en abyme úgy jelenik meg, mint a domináns befogadás ellentéte, és mint ilyen, páratlan eszköze annak, hogy lényegileg lehessen ellentmondásossá tenni az olvasás tevékenységét." ⁸

A regénynek az azonos című betéttörténeten keresztüli megkettőződése egyértelműen a szöveg fikcionáltságára irányítja a figyelmet: megtöri a referenciális olvasás harmóniáját és a leépíti a realista regénynek a szöveg elején megkonstruált képzetét. Kál kisregénye nem mesterének valóságos élettörténetét meséli el: fikcionális volta hamar lelepleződik, Kál mint másodlagos narrátor ugyanis aligha láthat bele Hans Knittel évtizedekkel ezelőtti gondolatmenetébe, nem ismerheti érzéseit és minden lépését. Mindezek után az is azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy a beágyazódó narratíva szereplői nem lehetnek identikusak a kerettörténet azonos nevet viselő figuráival. A beágyazott elbeszéléshez rendelhető lehetséges világ semmiképpen sem lehet azonos a kerettörténet univerzumával, a helyszínek, a szereplők és a cselekménystruktúrák metalepszise az elsődleges elbeszélés szintjéről egy fikcionális világba lépteti át az olvasót. Miközben a szöveg ezen metafikcionális elemei aláássák a szereplői identitást, egyben a kerettörténet fikcionalitására is felhívják a figyelmet. A szöveg önreflexivitása által jelzi a befogadó felé, hogy a gyanú hermeneutikája mentén közeledjen a megszólaltatott nyelven kívüli realitásokhoz, hiszen nem történelemkönyvet tart a kezében. Ugyanakkor az sem hagyható figyelmen kívül, hogy tematikája és a beágyazódó kisregény szerzőjének szakmáján keresztül a szöveg egyben a történelemnek a történetírói tevékenységben végbemenő megkonstruálására kérdez rá. A történész Kál a szocialista diktatúrában saját szakmáján keresztül képtelen a közelmúlt kritikus feltárására, ezért az irodalom eszközrendszeréhez folyamodva hozza felszínre az elleplezett társadalmi és történelmi traumákat. Ez a koncepció szoros kapcsolatban áll Hayden White-nak a történelmi szöveg narrativitásáról és konstruáltságáról vallott nézeteivel, amely szerint a történészek elbeszélései számos esetben az irodalom eszközrendszerét használva idéznek fel egy múltbeli eseménysort, az irodalmi szöveg pedig nem ritkán sokkal hatásosabban képes közelebb hozni a befogadó számára egy-egy letűnt kor hangulatát, szemléletmódját és eszményeit.⁹

3. A határ mindenkori odaátja

" Odaát, velünk szemben, egy jobb világ terül el…" ¹⁰ - állapítja meg Hans Knittel a doni lövészárokban, röviddel azelőtt, hogy a szovjet tankok megkezdik megsemmisítő támadásukat, és elsöprik a második magyar hadsereget. Hogy a szovjet katonák nagy honvédő háborújának hátországáról elmélkedik, a túlvilági tájak látomása kerítette hatalmába, netán a regény másik narratívájában kibontott jövőbeli eseményekre gondol, nehéz eldönteni. Szavaiban azonban egyértelműen megfogalmazódik az emberi ittlétnek az az egzisztenciális tapasztalata, amely őt saját határainak mindenkori odaátja felé vonja. A regény egyben a kulturális másság reprezentációja is: a szereplőknek az identitások, kultúrák és nyelvek európai útvesztőjében újra és újra a határátlépés kényszerével kell konfrontálódniuk. A történet téridejében bizonyos politikai és társadalmi határátlépés még elképzelhető: Elisabeth Knittelnek például a kitelepítés után sikerül hazajutnia Németországból, és sok nehézség árán újra integrálódnia az önmagától többszörösen is elkülönböződött magyarországi társadalomba. A határok átlépésének sikere mögött azonban egy ördögi paktum rejlik, Lisbeth hatalmas árat fizet a hazatérésért: két fiát, Floriant és Gustavot végérvényesen elveszíti. Figyelemre méltó Martin Kál karrierje is, árva gyermekként Zobákról, a társadalom pereméről indul, történészként és íróként pedig a szellemi elit tagjává válik. Saját kultúrájának elhagyására azonban már nem vállalkozik, és a döntés visszahozhatatlan egzisztenciális szituációjában, Londonban visszautasítja a nyugatra költözés lehetőségét. Carol Magyarország-képe, " magyar" identitása, Martinhoz fűződő kapcsolata szintén mindvégig a határ odaátja marad: a másság felé irányuló vágy nála az eredet képzetével kapcsolódik össze. Az odaát világával való azonosság a nyugati kultúrkör metropoliszaiban otthonos művésznő számára természetesen a kezdettől fogva elképzelhetetlen: a vasfüggönyön túlra költözés fel sem merül benne, Martinra rabként tekint, akit ki kellene szabadítani a szocialista társadalom fogságából.

A családok szétszakadása, a kapcsolatok ellehetetlenülése és a szerelmek elmúlása fölé a szereplők kudarca után csupán maga a narráció képes hidat verni. A Knittel család csakis az elbeszélés által válik közösséggé: Carol Martinnak a kerettörténetbe beágyazódó Odaát című kisregényéből ismeri meg ősei történetét. A német és magyar felmenőkkel rendelkező Carol, aki a nyugati világ egyik multikulturális centrumában egy anglikán lelkész mostohalányaként nőtt fel, Rómában olvassa saját családjának egy " idegen" által papírra vetett történetét. Az önnön eredetétől többszörösen is elkülönböződött lány számára az elbeszélés építi fel azt a hidat, amely lehetőséget teremthet a túloldalra való átjárásra. A narráció ugyanakkor csupán híd, amely összeköti a két partot, a határokat azonban nem törölheti el, a két oldal azonossága ebben a lehetséges világban nem képzelhető el. Georg Simmel szerint " a tárgyak a tér könyörtelen egymáson kívüliségébe vannak száműzve, az anyag egyetlen töredéke sem oszthatja meg tulajdon helyét egy másikkal, a különböző összetevők valódi egysége a térben nem létezik." ¹¹ A térben létező " tárgyak" egymástól való elválasztottsága ezek szerint megváltoztathatatlan állapot, amely a mindenkori odaát imaginárius tereinek megkonstruálására kényszerít minket. A legnagyobb emberi teljesítmény a kapcsolat megteremtése a határ két oldala között, azaz egy híd felépítése, amely megteremti az átjárás, a kommunikáció lehetőségét. Simmel számára a híd ennek a kiemelkedő vállalkozásnak a metaforája, hiszen a két partot összekötő építmény maga a kapcsolódás akaratának megtestesítője.¹²

Az Odaát határok által szabdalt téridejében, ahol az átlépés és a túloldallal való azonosulás lehetősége reménytelenül kudarcra ítéltetett, csakis az elbeszélés maga képes a koherencia létrehozására. Maga a narráció a híd, amely egységbe foglalja a radikálisan széttartó történeteket Carol Frasernek a New York-London tengelyen megvalósuló művészi karrierjétől Hans Knittel komlói bányászvilágáig. Martin és Carol viszonyával ezen a hídon történik meg két világ találkozása, majd az idegenség felismerésével innen indul az egymástól való eltávolodás is. Maga az elbeszélés egyszerre hirdeti a határok által elválasztott világok dialektikus egymásra utaltságát, azaz a mindenkori odaát szükségszerűségét, és a másik oldallal való azonosulás lehetetlenségét. A kultúrák folyamatos egymásra íródásában a nyelvi és szociális határok is állandó eltolódásoknak vannak kitéve, ebben az állandó metamorfózisban pedig csupán az odaát létezése bizonyos.

4. Volt egyszer egy Közép-Európa

" A határ: ajtókkal felszerelt híd." ¹³ - állapítja meg Böröcz János a simmeli terminológia felhasználásával, amely ebben az értelemben nemcsak valamifajta választóvonal jelölője, hanem egyben a találkozás megvalósulásának helyszíne is. A határ a pontoknak azon sorozata, amelynek túloldalán az adott nyelvjátékközösség középpontja által megszabott szabályszerűségek megszűnnek létezni. Az odaát világában már egy másik struktúra centrális rétegei szervezik a fennálló világrend működését, két kultúra közötti határsávon pedig nem ritkán valamiféle többnyelvűség létállapotának megfigyelésére nyílik lehetőség. Béla Bayer Odaát című regénye egy ilyen határsávba kalauzolja el a befogadót, ahol egy közép-európai történet elmondódására nyílik lehetőség.

A történet szereplői minden tekintetben határlények, akik az identitások sodrásában elkeseredetten keresik az azonosulási lehetőségeket. A XX. század közepének ideológiai, nemzeti, nyelvi vagy társadalmi változásai olyan eltolódásokat hoztak létre az európai államok közösségeinek életében, amelyek számos bizonyosságként megnyilvánuló rendszer újraértelmezését tették szükségessé. Az Odaát című regény egy magyarországi német származású család tagjainak perspektívájából követi figyelemmel azt a folyamatot, ahogy a második világháború pusztítása, a kontinens történelmének legnagyobb népvándorlása és a határok újbóli átrendeződése után a kontinens polgárai új orientációs pontok után kutatnak. A vasfüggöny Európájának egyensúlya viszonylag nyugodt körülményeket biztosíthatott a különböző szociokulturális rendszerek zavartalan fejlődése számára, a stabilitás záloga azonban az újonnan felállított határok autoritásának megszilárdítása volt. A regény első generációja, azaz Hans és Elisabeth Knittel a háború és az azt követő totális káosz világában a Dontól a Dunáig egész Európát bebarangolja. Vándorlásuk maga a határok átrendeződése, útjuk nyugvópontra jutása pedig a beszédmódok megszilárdulásának kezdete. A második generáció képviselőjeként fellépő Amalia Knittel " nagy utazását" az '56-os kapunyitás teszi lehetővé: sikeresen kel át több országhatáron, mígnem eljut önmaga ideológiai identitásának újraértelmezéséig, azaz a megtérésig. A harmadik generáció már a megszilárdult bipoláris világrenddel szembesül, amely letiltja a határok átlépésére tett kísérleteket, és ellehetetleníti a partok közeledését.

A család sorsa Közép-Európának¹⁴ a kétpólusú világrendben való feloldódását példázza: a nyugat és kelet hatalmi központjainak fogságában rekedt népek az első világháborút követően fokozatosan elveszítették belső kulturális és politikai középpontjaikat. Ez a folyamat törvényszerűen vezetett a saját régió feletti szuverén hatalom elvesztéséhez és a nagyhatalmak diktátumainak való alárendeltséghez. A vasfüggöny által létrehozott hatalmi struktúra a Közép-Európa-diskurzusok befagyasztását is okozta: az itt élő népeknél és nemzetiségeknél ez az egyre szűkebb határok politika és szellemi átjárhatatlanságához vezetett. A történelemmel önreflexív módon foglalkozó Hans Knittel és Martin Kál erre a kihívásra képtelen konstruktív választ adni: mindketten a helyzet kényszerű elfogadása, a befelé fordulás, azaz a bezárkózás mellett döntenek. A közép-európaiság tematizálása a narrációban Martinnak a Charta 77-tel való szimpátiájával jelenik meg: ez a mozzanat a térség diktatúráival szemben valamifajta nemzettől független ellenállás jelölője. A régió közösségeinek a világ hatalmi centrumaival szembeni alternatív diskurzusa halvány jelét adja önmaga kontinuitásának egy olyan korban, amikor az effajta kérdésfelvetéseket a nyugat és a szovjet tömb megmerevedett szembenállása teljesen befagyasztotta.

Az Odaát című regény az identitáskoncepciók szórtságára irányítja a befogadói perspektívát egy olyan történelmi szituáció felvázolásánál, amely a diktatórikus rendszerek dominanciája által valamiféle monokulturális egységként tételeződik a történelmi tudat számára. A szöveg a hivatalos ideológiák felszíne mögé kalauzolja az olvasót, teret nyitva a nemzetiségi kultúra, a dél-dunántúli bányászvilág vagy a művészlét aspektusainak felvillantására. Az egy családhoz kötődő és önnön eredetüket egy térségre visszavezető szereplők a XX. század közepének politikai szituációit a szociokulturális előfeltevéseikből következően gyakran radikálisan különböző perspektívából válaszolják meg. Az egymással dialogikus viszonyba lépő életstratégiáknak egyik összekötő eleme a mindenkori hatalommal szembeni bizalom elvesztése, és különböző ellenállási pozíciók kialakítása. A családját, vagyonát és közösségét elveszítő Hans Knittel magányos filozofálgatásaiba temetkezik, tanítványa, Martin Kál pedig lemond a szocialista hatalommal való teljes szembehelyezkedésről. Amalia Knittel fiatalkori hányattatásai után nem törődik már a közélettel: lelkészfeleségként a vallásnak szenteli életét. Lánya, Carol Fraser a vasfüggöny túloldalán rekedt Martin elvesztését követően művészi karrierjének kibontakoztatásával foglalkozik.

A határok rácsai között kialakuló politikai, kulturális vagy morális válaszlehetőségek felvázolása még érdekesebbé válik, ha a szöveget az európai egységesülés mai horizontjával vetjük össze. A politikai határok lebontásának kortárs kísérlete természetesen ma sem eredményezi a nyelvi, kulturális vagy társadalmi törésvonalak felszámolását vagy könnyed átjárhatóságát. A hidegháborús hatalmi rendszerek alkotta határokkal szembesülő szubjektumok cselekvési lehetőségeinek irodalmi eszközökkel, regény formájában történő vizsgálata a magyarországi német irodalomban egyedülálló kísérlet. Bayer Béla Odaát című művének másik nagy erénye a szereplői szólamok sokszínűsége, és az ebből adódó dialogicitás, amely az újraolvasás során is lehetőséget teremt kérdések felvetésére.