Kisebbségkutatás - 2009. 2. szám

Stathis N. Kalyvas

Etnikai szakadás a polgárháborúban

Ethnic Defection in Civil War = Comparative Political Studies Vol. 41 No. 8, August 2008 1043–1068 p.

Napjaink kutatásaiban az etnikumot mint tényezőt egyszerű kategóriaként kezelik. Ez a szerző szerint jórészt abban nyilvánul meg, hogy ha valaki egy bizonyos etnikumhoz tartozik, akkor kötelezően annak az etnikai csoportnak a követését várják el tőle. Az etnikumot kétféleképpen szokták figyelembe venni a polgárháborúk esetén. Egyrészt mint független változót a makroszintű polgárháború-kutatásban, tipikusan az Etnonacionális Fraktalizációs Indexet használva (EFI), amely meghatározza a nyelvi különbözőség által az etnikai identitást. Ebben az esetben az etnikum ökonometrikus modellként működik, amely elsősorban a polgárháború kirobbanását követi. Az eddigi bizonyítékok azonban nem kielégítőek ahhoz, hogy ezt a módszert alátámasszák. A másik lehetőség, hogy az etnikai alapú polgárháborúkat a polgárháborúk egy alcsoportjának tekintjük. Ilyenkor általában egy etnikum harcaként írják le, éspedig egy elnyomó más nemzetiség által uralt állam ellen.

Cikkében a szerző egyesíteni próbálja a konstruktivista nézeteket a polgárháborús elméletekkel. Két kulcsfogalmat definiál. Az egyik az identitáselmozdulás, amely azt jelenti, hogy egy új identitás veszi át a régi helyét, erre az egyesült államokbeli bevándorlókat hozza fel példának. A másik fogalom pedig az etnikai szakadás. Ez azt jelenti, hogy a személy elszakad saját etnikuma többségének céljától, és annak ellensége mellé állva küzd saját honfitársai ellen. Ebben az esetben azonban nincs elmozdulás az egyén öndefiníciójában. Amellett kíván érvelni a szerző, hogy a többirányú identitásváltozás szélesebb körben elterjedt, mint az általánosan elfogadott. Az etnikai alapú stabilitás egyáltalán nem olyan megváltoztathatatlan, még egy esetleges etnikai alapú polgárháború kitörésekor sem, mint azt általában gondolják. A szerző azt feltételezi, hogy az államoknak nagyobb esélyük van egy etnikai lázadás alkalmával etnikai disszidenseket toborozni, ha megvannak ehhez a megfelelő erőforrásaik.

A cikkben először konstruktivista nézőpontból vizsgálja Kalyvas az etnikai szakadás és az elmozduló identitás folyamatát, amelynek keretében rá kíván mutatni arra, hogy nincs különbség az etnikai alapú, illetve a nem-etnikai alapú polgárháborúk között. Azután történeti példán próbálja meg bemutatni az etnikai szakadást egy ellenlázadó milícia esetén, ahol a polgárháború mellett az identitás szerepére is nagy hangsúlyt kíván fektetni.

Konstruktivizmus és polgárháború

A konstruktivizmus ott lép be a polgárháború-kutatásba, ahol felmerül az igény annak magyarázatára, hogy az etnikum konstruált és fluid állapota dacára háborúk esetén mégis megszilárdul. A tapasztalatok, amelyek a boszniai háborúból, illetve más etnikai vagy vallási összecsapásokból levonhatók, a következők: amennyiben a polgárháború etnikai alapú, az megnöveli ezeknek az etnikumoknak az összetartó erejét. Két módon kapcsolódnak az empirikus megfigyelések a konstruktivista nézetekhez. Az egyik mód tartalmazza az etnikai és nem-etnikai megkülönböztetést, különös tekintettel az egyedi politikai viselkedésre; a másik pedig vizsgálja az aktuális egyéni viselkedést az etnikai háborúkban, ha az alkalmazható a konstruktivista elméletekhez.

Az etnikai hasadás mentén való érvelés arra támaszkodik, hogy ebben az esetben nem lehetséges az átjárás a két csoport között (nem válik valaki más nemzetiségűvé), míg ha ilyen különbség nem áll fenn, akkor sokkal nagyobb az átjárhatóság a rivális felek között. Az egyéni és ideológiai jellemzők könnyebben alakíthatók, mint az etnikaiak. Azonban a történelmi példák nem feltétlenül bizonyítják ezt. A szerző a spanyol polgárháborút hozza fel példának, ahol nem-etnikai ellentét volt, mégis a háború végén köztársaságiak százezrei menekültek el Spanyolországból. De meg lehetne említeni az oroszországi fehéreket, a nacionalista kínaiakat vagy az antikommunista vietnamiakat is. Ráadásul az etnikai különbségek sem mindig jelentenek első pillantásra látható különbséget, gondoljunk csak a boszniai szerbekre és horvátokra, akik esetéhez még azt is hozzátehetjük, hogy ugyanezek a népek ötven évvel korábban együtt harcoltak a kommunisták vezetése alatt. A spanyol és a görög polgárháborút összehasonlítva azt is megfigyelhetjük, hogy bár egyik sem volt etnikai jellegű, mégis nagy különbség volt a győztes viselkedésében. A spanyol esetben a legyőzöttre kemény üldözés és büntetés várt, míg a görögnél a győztes megelégedett a vesztesek nyilvános ideológiai elhatárolódásával. Összességében a szerző úgy gondolja, hogy nincs olyan éles különbség az etnikai és nem-etnikai konfliktusok között, mint azt gondolnánk.

Ezek után vizsgáljuk meg az egyén aspektusából is a polgárháborús helyzetet. A társadalom felbomlik, megszűnhetnek a korábbi kapcsolatok és új lehetőségek adódnak. Ilyen esetekben számos új csoport, vallás jöhet létre. Példának a szerző az 1904 és 1908 közötti macedón gerillaharcot hozza fel. Ebben az időszakban az etnikai kategóriák az Oszmán Birodalomban vallási alapokon álltak, amit a felbomláskor mindenki megpróbált a maga számára kihasználni, és a főleg szláv nyelvű, ortodox macedón népességet a görögök, a bolgárok, a szerbek és a románok is a maguk körébe próbálták vonni. Azonban nem csak a macedónok kínálkoztak lehetséges célpontként. A görögök például az Bolgár Ortodox Exarchátust csak úgy nevezték, hogy „a bolgárhajlamú nép”, vagy még egyszerűbben: „a magukat bolgárnak gondolók”. Ennek a gondolkodásnak természetesen megvolt a tükörváltozata is, a bolgárok a görög Ökumenikus Patriarchátust csak „görögmániás”-ként emlegették. Sok esetben az iskoláztatáson vagy a helyi csoportosulásokon múlt, hogy melyik államhoz, melyik etnikumhoz csatlakozott egy-egy személy vagy település. Egy nyugat-macedóniai paraszt mondta a XIX. század végén a korabeli francia utazónak, hogy az apáik még görögnek tartották magukat, sohasem beszéltek a bolgárokról. Ők azonban bolgárrá lettek, aminek örülnek, bár ha szerbek lettek volna, az sem lenne probléma számukra, de azért jobb így, hogy bolgárok lettek. Ennek a zavaros időszaknak az elmúltával viszont megszilárdultak a nemzeti identitások. Érdemes a hűséget is megvizsgálni ebből a szempontból, amihez példának a török-kurd esetet hozza a szerző. A török államnak sikerült kialakítania egy nagyszámú, az államhoz hű kurd tömeget, amely a Kurd Munkáspárt (PKK) által kirobbantott 1980-as évekbeli lázadás során a törökök mellé állt, ezzel komoly problémát, feszültséget okozva a kurd népességen belül. Következtetésként megjegyezhetjük, hogy egyre inkább tarthatatlanná válik a személyes döntés kizárása és az etnikai determinizmus hangoztatása az etnikai harcok során. Néhány kérdés felmerül azonban, amelyeket tisztázni szükséges. Hogy lehet, hogy egyes etnikai háborúkban megjelenik az etnikai szakadás, másokban nem? Mi magyarázza a nemzetek közötti eltéréseket az etnikai szakadásokban? Pontosan mely politikai cselekvők szeretnék elérni az etnikai szakadást, és melyek akarják megakadályozni? Ezekhez a kérdésekhez a szerző két hipotézist fogalmaz meg.

Az első szerint az etnikai szakadás attól függ, hogy az állam milyen erőforrásokkal rendelkezik. Az erős állam vagy támadó fél körülbelül hasonló mértékben képes etnikai szakadást előidézni a volt gyarmati országokban, etnikailag megosztott államokban vagy felkelések esetén. A második szerint a kezdődő kollaborációs struktúra az etnikai szakadást a háború belső dinamikája által segíti elő, ami magában foglalja a terület feletti ellenőrzés terjesztését és a bosszú logikáját is. Ennek illusztrálására Izrael és Indonézia példáját hozza fel a szerző, amelyeknek sikerült megosztani a libanoni és kelet-timori erőket. Annak példájára, hogy az állam ereje összefüggésben van a hatékonysággal, Oroszországot és Indiát állítja szembe Libériával és a Kongói Demokratikus Köztársasággal.

Etnikai szakadás: egyéni motivációk történelmi távlatban

A szerző két történelmi példán kívánja bemutatni az azonos etnikai csoport elleni küzdelmet. Az egyik az algériai függetlenségi háború (1954–1962), a másik a Mau-Mau-felkelés Kenyában (1952–1960).

Az algériai társadalmat megosztotta a muszlimok és nem-muszlimok vallási elkülönülése. A muszlim nacionalista Liberális Nemzeti Front (FLN) ezt akarta kihasználni a felkelés kirobbantásakor. Abban reménykedtek, hogy a lakosság egyöntetűen le akarja rázni a gyarmati függőséget. A franciák, akiknek sokkal több erőforrásuk volt, viszont ki tudták használni a lakosság lojalitásából fakadó megosztási lehetőséget, és kollaboráns egységeket sikerült felállítaniuk, amelyek létszáma 1960-ban érte el a csúcspontját 158 ezer fővel. Ez óriási szám, főleg, ha azt nézzük, hogy a felkelők általában 75-90 ezer fős sereget tudtak csak kiállítani. Miért sikerült a franciáknak ennyi algériait a saját oldalukra állítani és harcba vetni saját etnikai csoportjukkal szemben? Erre számos történelmi magyarázatott próbáltak meg adni. Először is a franciák akkora potenciálfölényben voltak a lázadókkal szemben, hogy a vidéki népesség jelentős része számára biztosnak tűnt a győzelmük, épp ezért el akarták kerülni, hogy a vesztes oldalra kerüljenek. Másodszor a társadalom megosztott volt klánok és törzsek szerint. Ha egy törzset vagy klánt sikerült meggyőzni, akkor annak minden tagja csatlakozott a franciákhoz. Továbbá anyagi javakkal is lehetséges volt sokak elcsábítása (jobb élelmezés, közlekedés engedélyezése stb.). Végül az FLN-hez való viszony is sok esetben a franciák kezére játszott. Azok, akikkel vagy akiknek a rokonaival szemben erőszakot követek el, azok mind a franciákhoz pártoltak. Röviden összefoglalva: az etnikai szakadás széleskörű volt, a franciáknak pedig sikerült kihasználni a háború belső dinamikáját, különös tekintettel a lázadás erőszakosságára.

Kenyában, amely brit gyarmat volt, az 1950-es években robbant ki a gyarmati uralom elleni kikuju Mau Mau-felkelés (1952–60). 1954-ben még 25 600 kikuju honvéd volt, ezekből 14 800 állandó és 10 800 időszakos, a számuk pedig meghaladta a felkelők létszámát. A harcokban hivatalos becslések szerint 13 000 honfitársukat ölték meg a felkelés ideje alatt. A gyarmatosító iránt hűségük okai hasonlóak voltak, mint az algériaiaké: kényszerítések, opportunizmus és a Mau Mau-mozgalommal szembeni bosszú. A hatalomhoz hűségesek elsősorban a családjuk érdekét, a tulajdonuk védelmét, a szociális helyzetüket és a személyes értékeiket védték. Valójában közülük sokan korábban a Mau Mau-k közé tartoztak, de az erőegyensúly elmozdulásával megváltoztatták a pártállásukat. A Mau Mau-háború nem egyszerűen a gyarmatosítottak háborúja volt a gyarmatosítóval szemben.

Ezek a példák nem egyedülállóak, hasonló események játszódtak le Dél-Libanonban az izraeliekkel, Kelet-Timorban az indonéziaiakkal, Pandzsábban és Kasmírban az indiaiakkal, Csecsenföldön az oroszokkal,és főleg Irakban az amerikaiakkal. Ők mind ki tudták használni a felkelők közötti megosztottságot.

A csecsen eset emblematikus. A Kadirovtsi egy fegyveres oroszbarát alakulat volt, létszáma 4 és 20 ezer között mozgott, és gyakorlatilag egy ellenfelkelést hajtott végre. A vezetőik és kádereik motivációi hasonlóak voltak, mint a többi esetben. Egy csecsen menekült a következőkre mutatott rá. A második csecsen háború idején nem volt munka az országban, nem lehetett vásárolni a boltokban, és akinek még volt is munkája, az sem feltétlenül kapott rendszeresen fizetést. A Kadirovtsi saját tábort építtetett magának, ahol együtt laktak az oroszokkal, külön kórházzal, iskolával szerelték fel azt, amelyeket más csecsenek nem használhattak. Az amerikaiak Irakban hasonló módon játszották ki egymással szemben a szunnita és síita felekezetet.

Úgy tűnik, az etnikainak látszó felkelések esetén általában van esély az etnikai szakadás előidézésére, még akkor is, ha kezdetben csak kisszámú kollaboráns van. A felkelés erőszakossága könnyen meg tudja bontani az etnikai identitást, és a korábbi etnikai konfliktusok gyorsan elveszíthetik etnikai jellegüket. A következőkben a szerző egy történelmi esettanulmány keretében empirikus vizsgálattal szeretné tesztelni az egyéni motivációk etnikai szakadásban játszott szerepét.

Az etnikai szakadás meghatározóinak mikro-összehasonlítási tesztelése

Az empirikus teszteléshez a szerző egy dél-görögországi tartomány, Argolid két megyéjéből összegyűjtött adatot használt a második világháború idejéből. Ez a terület 61 falut és 2 várost foglalt magában, a lakosság pedig 65 136 fő volt 1940-ben. Elöljáróban annyit emel ki Kalyvas, hogy a görög polgárháború két részletben zajlott: az első 1943–1944 között, még a német megszállás alatt folyt, majd 1946–1949 között folytatódott. A háború ideologikus törésvonalak mentén, a jobb- és a baloldal között folyt. Az első periódusnak azonban még nacionalista, felszabadító jellege is volt a megszállás miatt. Ez a polgárháború beleillik a délkelet-, kelet-ázsiai polgárháborúk sorába (Kína, Vietnam, Korea, Malajzia, Fülöp-szigetek), ahol a felszabadító háborúkat gyorsan követte egy ideológiai polgárháború. Az első szakaszban a görögök egy része csatlakozott a megszálló német erőkhöz, és saját honfitársai ellen harcolt. Ezt a szakirodalom kollaborálásnak nevezi, a szerző viszont etnikai szakadásnak. Az átálló görögök nagyon hasonlóan viselkedtek, mint az oroszbarát csecsenek vagy a törökbarát kurdok.

A németek 1941 áprilisában szállták meg Görögországot olasz és bolgár segítséggel. Az ellenállás lassan alakult ki, és csak 1943 szeptemberében, az olaszok kivonása után kezdett el gyorsan terjedni. A baloldali Nemzeti Liberális Frontnak (EAM) ekkorra sikerült az ország területének 70 százalékát ellenőriznie. Az EAM-et ugyan a kommunisták irányították, de erős nemzeti üzenetet közvetített. Sikerült magát az egész görögség képviselőjének bemutatni, és a náci agresszorokkal szembeállítani. Az ideológiai kollaboráció minimális volt, a háború előtt nem volt görög náci párt, és a németek sem voltak érdekeltek egy radikális görög szervezkedés kialakításában. 1944 tavaszán és nyarán, amikor a német hadvezetés rájött, hogy nem képes megtartani a területeit, úgy döntött, hogy a helyiek közül szervez segédcsapatokat. Több mint 20 ezer harcost sikerült – egy mélyen ellenséges népességből – felfegyverezniük, akik közül számosan a görög hadsereg egykori tisztjei közül kerültek ki. Az igazán figyelemre méltó mindebben az, hogy ekkorra már elég világos volt, hogy Németország el fogja veszíteni a háborút – így az opportunizmus szándékát nem vehetjük számba. Mi volt a német siker kulcsa? – teszi fel a kérdést a szerző.

Az egyéni beszámolók (visszaemlékezések, interjúk, egyéb archív anyagok) alapján számos válaszlehetőség merül fel: anyagi érdek, kényszer, a korábbi görög politikai megosztottság, helyi és regionális pártosodás, továbbá a bosszúvágy érzete mindazok részéről, akiket kedvezőtlenül érintett a felkelés. A helyi és történelmi kutatások arra az eredményre jutottak, hogy a milíciákhoz való csatlakozás igénye meghaladta a németek befogadó kapacitását. Valójában a németeket is meglepte saját sikerességük.

1944 szeptemberében, az olaszok összeomlásakor, Argolidban a baloldali ellenállók már elvesztették a terület feletti irányítást, még a térség két városába, Argoszba és Nafplióba is csak nagy nehézségek árán tudtak beszivárogni. A fordulópont 1944 áprilisában következett be, amikor a németek úgy döntöttek, hogy kisöprik az EAM-et a fentebbi két városból. Ugyanekkor kollaboráns milíciákat kezdtek el szervezni helyiekből az egykori görög hadsereg egyik tisztjének vezetésével. Májusra már közel 300 embert sikerült toborozni, főleg a városokból. Május 1-jén a németek és szövetségeseik megkezdték a környező falvak megszállását, ami a nyár folyamán is folytatódott. A toborzás ekkori szakaszát egyaránt jellemezte az egyéni és a kollektív forma. A toborzási eljárásnak két döntő pontja volt. Először is sajátos földrajzi logika jellemezte: a városokból indult ki az alföldi településekre és onnan terjedt a hegyvidékiekre. A második, hogy követte a németek behatolásának irányát. Augusztusban a szovjetek előrenyomulásának következtében a németek úgy döntöttek, hogy evakuálják Görögországot. Szeptember 19-én a milíciák letették a fegyvert Nafplióban, és október 5-én brit ellenőrzéssel evakuálták őket egy közeli szigetre. A háború véget ért.

A szerző két módon próbálja meghatározni, hogy mennyire volt sikeres a toborzás: egyrészt abszolút számokkal, másrészt pedig ezer főre számolva. Ezek alkotják modelljében a függő változót. A független változók négy kulcsváltozóból állnak: a háború előtti politikai helyzet, a földrajz, a háború menete és a szocioökometria. Az 1933-as választások alapján két csoportra osztotta a tömegeket: konzervatívra és liberálisra, azt feltételezve, hogy a konzervatívok nagyobb eséllyel kerültek konfliktusba az ellenállókkal. A földrajzi szempont azért volt érdekes, mivel általános esetben a hegyvidékiek nagyobb ellenállási hajlandóságot mutatnak a központi hatalommal szemben. A kollaborációs hajlandóságot a helyi uralom, illetve az erőszakosságnak a mértékével próbálta mérni a szerző. 1944 májusától minden falut egy ötfokú skálával jellemez, amelyben az egyes jelenti a teljes központi ellenőrzést, az ötös pedig a teljes ellenállási ellenőrzést. Végül három változót vesz figyelembe a szocioökonómia mérésére. Az egyik az iskolázottság, a másik a vagyoni helyzet, a harmadik pedig a háború előtti társadalmi konfliktus (amelyet az 1935–1939 közötti bírósági ügyek számával mért).

Az eredményeket a következőképpen foglalja össze. A felkelők erőszakosságának hatása a milíciák toborzására szignifikáns összefüggésben van az összes változóval. A területi ellenőrzés is szignifikáns, a földrajzi magasság úgyszintén, a gazdasági, társadalmi és politikai változók azonban nem. Egyetlen ország egyetlen tartománya elemzésének eredménye persze nyilvánvalóan mindig esetleges. Azonban a görögök erősen ragaszkodtak a nemzeti önazonosságukhoz, mégis ezrével harcoltak a németek oldalán saját honfitársaik ellen. Tették mindezt annak ellenére, hogy a németek nagyon erőszakosan foglalták el az országukat, és a lakosság nagy része kifejezetten utálta őket. Mindehhez hozzátehetjük, hogy a németek még tettetni sem próbálták, hogy meg kívánnák nyerni a görög „szíveket és elméket”, végül 1944-ben már világos volt, hogy Németország elveszíti a háborút. Ezen hihetetlenül kedvezőtlen feltételek ellenére a németeknek mégis több ezer kollaboránst sikerült fegyverbe állítaniuk.

Végkövetkeztetések

Cikkében a szerző azt fejti ki, hogy az irreguláris háborúk társadalmi hatásai lényegében a területi kontrollon múlnak. Két fontos tényező következik a polgárháborúk makroszintű kutatásából. Az első, hogy az etnikai csoportokat mint egységes szereplőket problematikus egységesen kezelni – annak ellenére, hogy vezetőkből és tagokból állnak. Szervezetek, amelyek szemben állnak más csoportosulásokkal, alkalmasak lehetnek arra, hogy egyéni kutatás tárgyát képezzék. A második, hogy problematikus azt feltételezni, hogy a használt faktorok megjósolják a polgárháborúk kimenetelét úgy, hogy tartamukban, végződésükben függetlenek volnának magától a háborútól. A jelenlegi makroszintű kutatások következtetései azt feltételezik, hogy a stratégiai interakciók a rivális felek és a népesség között kis szerepet játszanak, ha egyáltalán van is bármi szerepük a háború menetében. A cikk írója azt próbálja bizonyítani, hogy ez a feltételezés nem helytálló. A hosszan elnyúló háború nagyon sok ösztönzést és kényszert hoz magával „melléktermékként”, amivel megosztja a lakosságot. A szerző két jellegzetességét hangsúlyozza az etnikai szakadásnak: először is a háború jelentős belső hatását. Másodszor, az etnikai szakadás leginkább attól függhet, hogy a szervezett kollaboráció hogyan hozza létre a spontán egyéni cselekvéseket. Mindent egybevetve, a cikk jól demonstrálja a konstruktivista nézetek beépíthetőségét a polgárháborús tanulmányokba, ezért különösen ígéretes ez az elméleti fókuszváltás a polgárháborúkhoz köthető identitáskutatások számára. Sokkal inkább, mint a közösségi identitás hangsúlyozása a polgárháborúk okaként.

Lajtai Mátyás