Kisebbségkutatás - 2009. 2. szám

Yilmaz, Hakan

Iszlám, szuverenitás és demokrácia: a török nézőpont

Islam, Sovereignty, and Democracy: A Turkish View = Middle East Journal, 61. évfolyam, 2007 nyár, 3. szám, 477-493. p.

A 2001. szeptember 11-i terrortámadások óta az iszlám és a demokrácia kapcsolata ismét felkapott téma lett, és nem kizárólag akadémiai körökben. A demokrácia bevezetése a Közép-Kelet iszlám országaiban valójában az USA talán legfontosabb külpolitikai céljává vált a világ e részén. Noha sok megfigyelő bizonyos összeegyeztethetetlenséget vél felfedezni az iszlám és a demokrácia között, abban nem jutnak egyetértésre, hogy pontosan mi ennek az inkongruenciának a forrása.

Az alábbi cikkben az iszlám, a szuverenitás és a demokrácia néhány elméleti és gyakorlati kapcsolódása kerül górcső alá, négy szakaszban. Az első szakaszban megfigyeljük, hogy kezdetben a kereszténység a társadalomban, az iszlám pedig az államban jött létre, és ezen eltérő politikai kontextusok vizsgálata segít magyarázatot találni az előbbi vallás politikai dualizmusára, illetve az utóbbi vallás politikai monizmusára. A második részben egy vallás ”középkorának” a fogalma kerül meghatározásra, mint a tanok és az intézmény stabilitásának időszaka, majd a két vallás középkorának megkülönböztető jellemzőit hasonlítja össze a szerző. A harmadik szakaszban azt mutatja be, hogy néhány iszlám országban az iszlám középkorának vége, a kora XIX. századra, politikai reformok, egy modern államapparátus kiépítése, valamint az iszlám az államból a társadalomba történő száműzése formájában jelent meg. A negyedik részben a szerző azon véleményének ad hangot, miszerint az új állam világi-modernista építői az állam szuverenitásának alapját a vallás helyett a nemzetben látták. A záró bekezdésekben a világiasodás és a demokrácia problematikus kapcsolatáról esik szó az iszlám világban, és az iszlám országok eltérő tapasztalatait veti össze a szerző a francia történelem vonatkozó eseményeivel.

Politikai dualizmus - politikai monizmus

A kereszténység a társadalomban született, és csak később vált államvallássá. Amikor az új vallás felbukkant, az állam már régóta létezett, a kereszténység előfutárai nem voltak államalapítók. A modern politikatudomány szóhasználatával élve mondhatjuk, hogy a kereszténység először a társadalomban vált ”hegemónná”, és csak később szerezte meg a ”hivatalos ideológia” címet. Ebben az összefüggésben felfoghatjuk úgy is, hogy megegyezés született az egyház és az állam között, amelynek értelmében az egyház elnyerte a spirituális dolgok feletti hatalmat, cserébe viszont elismerte az állam abszolút világi hatalmát.

Az iszlámot, a kereszténységgel homlokegyenest ellentétes folyamat során, államalapítók indították útjára. Amikor Mohamed próféta és néhány követője terjeszteni kezdték az iszlám hitvallást, az Arab-félszigeten még nem létezett állam a szó weberi értelmében. Az iszlám alapító atyái egy központi hatalmat akartak kiépíteni, amely irányítása alá vonná Arábia különböző törzseit. Mondhatjuk, hogy az iszlám alapjai egy háborúzásból és államalapításból álló folyamat során jöttek létre, amelynek végén az iszlám vezetői az új állam vezetőivé is váltak, és az iszlám lett az uralkodó ideológiai rendszer a társadalom számára. A spirituális, illetve a világi törvénykezés szétválasztása ebben a történelmi kontextusban nem értelmezhető.

A kereszténység és az iszlám ”középkora”

Egy vallás ”középkora” alatt a tanok és az intézmény stabilitásának azon korszakát értjük, ami a ”filozófia végétől” a ”reformok időszakáig” tart. Mindkét vallás középkora a ”filozófia végével” kezdődött, amikor a kritikus filozófiai áramlatok, főleg azok, amik az ősi görög és római filozófiába ágyazódtak be, eltűntek vagy beépültek a hivatalos vallásba. A ”reformok időszakának” kezdetét ugyanakkor jellemzően egy külső válság jelzi, amikor bizonyos nem-vallási területeken (belpolitika, nemzetközi kapcsolatok, gazdaság, művészet, tudomány és technológia) olyan forradalmi mértékű változások mennek végbe, hogy azokra a vallás fennálló tanai és intézménye már nem képesek megfelelő választ adni.

A kereszténység középkora jelképesen Szent Ágoston Az isten városának a pogányok ellen valóságáról című írásával kezdődött, a kora V. században, és a reformációval ért véget a XVI. században. Az iszlám középkorának kezdetét fémjelző szimbolikus esemény Al-Ghazali Tahafut al-Falasifa (Destruction of the Philosophy, latin: Destructio Philosophorum, A filozófia összefüggései) című művének létrejötte volt, a XII. században. Az iszlám középkora körülbelül 700 évvel később ért véget, a XIX. században, a nyugati gyarmatosítás hatása miatti ideológiai és intézményi válság miatt.

Középkora során a kereszténység mindvégig megőrizte a világi és a spirituális tartományok közötti, eredeti határvonalat, mind a tanokat, mind az intézményt illetően. A XVI. század közepétől azonban, a modernizáció több évszázadán keresztül, a kereszténységet folyamatos támadások érték. A kulturális fronton bomlasztó hatással volt rá a reneszánsz humanizmus, a protestáns reformáció, a racionalizmus, a felvilágosodás, a pozitivizmus és a materializmus. Szocio-gazdasági téren a kereskedelmi forradalommal, az új területek felfedezésével, az ipari forradalommal, valamint a gyarmati terjeszkedéssel kellett szembenéznie. Ami a politikát illette, az abszolutista államok megerősödése, a nemzeti államok, a nemzetek, a nacionalizmus, a liberalizmus és a szocializmus jelentett nagy kihívást.

Ezen világi változások együttes hatásaként az állami hatalom hatásköre és intenzitása nagymértékben megnőtt, míg az egyház amúgy is csekély világi hatalma, mellyel korábban némi befolyással bírt a világi dolgokat illetően, megcsappant. Ugyanakkor azonban, eredendő politikai dualitásának köszönhetően, a kereszténység képes volt alkalmazkodni a világi változásokhoz úgy, hogy közben megőrizte irányítását a spirituális szférában.

Az iszlám középkorának vége, politikai reformok és az iszlám száműzetése az államból a társadalomba

Amikor, mint az iszlám középkora folyamán végig, a világi változások lassúak voltak, a változásokat kezelő szabályozás kidolgozása és módosítása nem ütközött különösebb akadályba. Gondok akkor merültek fel, amikor a világi változások addig nem tapasztalt nagyságú területen és sebességgel kezdtek végbemenni. Ez az időszak, tehát a XIX. század eleje, amikor sok iszlám ország kezdte nyögni az európai nagyhatalmak gyarmatosításának közvetlen vagy közvetett hatásait, jelentette az iszlám középkorának végét.

A XIX. század elejétől nagyon nehézzé vagy lehetetlenné vált az iszlám szabályainak megfelelő módon választ adni az új problémákra. Nem volt könnyű például a ”nemzet”, a ”nacionalizmus” és a ”nemzetállam” fogalmát meghatározni az iszlám vonatkozásában, hiszen az iszlám alapvetően azt tanítja, hogy egy muszlimot első és egyetlen politikai hovatartozása az iszlám közösséghez köti. Továbbá a jogi reform, mint a nyugati törvények és politikai, valamint polgári intézmények adoptálása, az iszlám szempontjából nyílt eretnekségnek számított.

A kora XIX. századtól kezdve néhány iszlám országban jelentős bürokratikus, de elsősorban katonai reformok mentek végbe. Ez a reformfolyamat a régi államapparátus felbontásával és nyugati mintára tervezett, modern állami intézmények megalapításával teljesedett ki. Az új vezető elit elsődleges politikai tennivalója a világiasodás útjának egyengetése volt. A világiasodás történelmi következménye végül az lett, hogy a vallást – története során először – száműzték az államból a társadalomba. Az államtól különválasztva, az iszlám hamarosan újra előszivárgott a társadalom mélyéről, azonban nem egy megújult vallás vagy filozófia formájában, hanem mint politikai ideológia.

Ez az új, sok változatban létező politikai ideológia az evilágra összpontosított, azokra a problémákra, amelyekkel a muszlimoknak itt és most kell szembenézniük, és a cselekvés lehetőségeit kutatta. Olyan cselekvési tervekre összpontosított, amelyek segítenek hatékonyan reagálni a nyugati világ kihívásaira, és megállítják, majd visszafordítják az iszlám közösségek hanyatlásának folyamatát. Egy olyan jövő körvonalait rajzolta meg, amelyben az iszlám világ a nyugattal egyenlő, sőt talán magasabb státust ér el.

A gyarmati időszak iszlám modernizmusa, a gyarmatosításokat követő iszlám fundamentalizmus, valamint a globalizáció korának új iszlám-vonulatai az iszlám fejlődési folyamatában egy-egy állomásnak tekinthetők. A világiasodás képviselői, tagadva a vallás szerepét, mint a modern állam szuverenitásának alapkövét, a szuverenitás alapjait a nemzetben keresendőnek tekintették. A nemzet lett az érték, amiért érdemes harcolni és meghalni, ami a történelmi középkor folyamán végig a vallás volt.

Az állam névleges szuverenitásától a valódi önállóságig

A nemzeti függetlenség nem mindig és nem feltétlenül jelentette a legitimáció elvont fogalmának átalakulását gyakorlati, népi, demokratikus kormányzássá. A nemzeti függetlenség sok esetben csupán egy zsarnok csoport uralkodását jelentette ”a nép nevében”, amelynek következménye tekintélyelvű köztársaságok kialakulása volt. A tekintélyelvű köztársaságok archetípusa a Kemal Atatürk vezette Törökország (1923-1946). Más szóval, a világiasodás (a függetlenség alapjának tekintett érték áthelyezése a vallásról a nemzetre) egyáltalán nem garantálta a demokrácia kialakulását (a nemzet általi önkormányzást), mint ahogyan azt a továbbiakban még elemzi a cikk.

Azon iszlám országok közül, amelyek átestek egy világiasodó-modernizációs politikai reformon, egyedül Törökország volt képes véghezvinni jelentős fejlődést névleges szuverenitásból valódi nemzeti függetlenséggé, de még ez az ország is küzd, több mint ötven év demokratikus kísérletezés után is számos megoldatlan, kapcsolódó kulcsproblémával (például a jogrend, a személyi jogok és szabadságok, az állampolgárság és az etnikai és vallási hovatartozás kapcsolata terén).

A világiasodás és a demokratizálódás összetett kapcsolata az iszlám világban

Elméletileg a világiasodás elősegíti a valós nemzeti függetlenséget és ezáltal a demokrácia kialakulását. Egy vallási hatóság beavatkozása a közösségi döntéshozatalba kétféleképpen is korlátozza a nemzeti szuverenitást, és hátráltatja a demokrácia fejlődését. A vallás egyrészt kisajátíthatja a döntéshozatalt bizonyos közösségi kérdésekben, másrészt megkövetelheti, hogy a világi intézmények tartsák szem előtt a vallási elveket döntéshozatalkor. A világiasodás azonban megszünteti a vallás által a politika rendszerében fenntartott hatalmi pozíciókat. A világiasodás tehát alapvető feltétele a valós nemzeti szuverenitás és a demokrácia kialakulásának.

Akkor hogyan magyarázhatjuk az elmélet és az iszlám világban tapasztalt történelmi tények között tátongó űrt? Miért nem sikerült a világiasodó iszlám országoknak, Törökország lehetséges kivételével, kiépíteni egy valós demokráciát? A válasz nem magában, a világiasodásban keresendő, hanem abban a történelmi kontextusban és formában, amiben ezt az alapvetően francia forradalmi ötletet az iszlám világ világiasodó államai a gyakorlatba átültették. Franciaországban, amikor a katolikus vallást a forradalom erőszakkal leválasztotta az államról, a vallás fenn tudott maradni a keresztény egyház intézményének segítségével. Az iszlám világban azonban nem volt az egyházhoz hasonló intézmény. Az iszlám tehát, miután az államból a társadalomba száműzték, különböző világi, társadalmi szereplők kezébe került, akiknek vezető célkitűzései politikaiak és evilágiak voltak, nem spirituálisak.

Franciaországban az állam a nemzetépítés érdekében mozgósította kulturális és oktatási intézményeit, az iszlám világi hatalmak viszont soha nem rendelkeztek a franciaországihoz hasonlóan hatékony ideológiai államapparátussal, ezért ezekben az országokban a nemzeti öntudat nem helyettesíthette az iszlám identitást.

Franciország széleskörű világi jogrendszert és hatékony bírósági szervezetet alakított ki az új törvények betartatására. Az iszlám országokban ezzel szemben az élet sok területén, kiváltképp’ a magánszférában, továbbra is a vallási elvek és szabályok voltak irányadók, és az állam nem tudott hatékony intézményeket felállítani az új, világi törvények támogatása érdekében.

Fontos különbség végezetül, hogy Franciaország az embereknek jobb keresetet, több munkát, kiszélesített oktatási lehetőségeket és általánosan magasabb szintű jólétet biztosított a változás után. Az iszlám világ világiasodó-modernizálódó államainak ”nemzeti fejlődés” programjai azonban sokkal a várt alatt teljesítettek ebből a szempontból.

Minek köszönhető a világiasodás és a demokrácia viszonylag sikeres ötvözése Törökországban?

A kemáli állam kitiltotta az iszlámot az államvezetésből, és száműzte a társadalomba. Ezután azonban nem engedte, hogy a vallás világi, társadalmi szereplők kezébe kerülve önálló életetre keljen. Létrehozta a Vallási Ügyek Igazgatóságát (Diyanet Isleri Baskanligi, Directorate of Religious Affairs), amely sok szempontból állami egyházként működött. Az egyház gyakorlati megfelelőjeként a Vallási Ügyek Igazgatósága hatékonyan megakadályozta egy önálló iszlamista értelmiség kialakulását, amely esetleg politikai ideológiaként értelmezte volna az iszlám új változatát.

A nemzeti hitvallás általános elfogadtatása érdekében a török állam a kulturális forrásokat, elsősorban az állami oktatási rendszert is mozgásba lendítette. Ennek köszönhetően, más világiasodó iszlám országokkal ellentétben, Törökországban az állampolgárok többsége számára a nemzet vált az elsődleges identitássá a vallás helyett.

Törökország a világi jogrendszer létrehozásában és fenntartásában is messze fölülmúlta a hozzá hasonló cipőben járó többi országot, és az állampolgárok jólétét illetően is viszonylag jól teljesített: főleg az 1980-as évektől, a gazdasági magántevékenység lehetőségei és bevétele addig nem tapasztalt mértékben megnőttek, és ennek jótékony hatása a társadalom pereme felé is kiterjedt.

Az iszlám egyik vezető kortárs elemzője, Nilüfer Göle szerint hatalmas fejlődés figyelhető meg a törökországi iszlám mozgalmakban, amikor az 1980-as évek politikai mozgalmai után az 1990-es évek sokkal civilebb iszlámját vesszük górcső alá. Az iszlám követői számára mára az iszlám már nem egyenlő a teljes önfeladással a modernizáció érdekében, sokkal inkább a modernitás és az iszlám magánértékek ötvözete. Amennyiben Göle megállapításai tartós irányvonalnak bizonyulnak, az Törökország modernizációs folyamatában történelmi fordulópontot jelent.

Utóirat: az AKP: a török iszlamista konzervativizmus stratégiai nyitása Európa felé

A 2002. november 3-i törökországi általános választásokat az Igazság és Fejlődés Pártja (Adalet ve Kalkinma Partisi, AKP) nyerte, elsöprő többséggel. A szavazatok 34 százalékát, a parlamenti mandátumok 66 százalékát tudhatta a magáénak a választások után. A párt általános jellemzésénél első helyen kell említeni, hogy támogatói magukat az átlagos török állampolgároknál ”muszlimabbnak” és ”kevésbé töröknek” vallják, és határozottan euroszkeptikusok – szembetűnő ellentétben választókörének euroszkeptikus hozzáállásával, az AKP vezetése, kezdettől fogva, Törökország európai uniós csatlakozását tűzte ki céljául. A muszlim öntudat és az európai modernitás összeegyeztetése tehát kulcskérdés.

A modernitás kemáli értelmezése, paradox módon túl modern, túlzottan ragaszkodik az eredeti, XIX. századi, francia forradalmi értelmezéshez, ezért az iszlám hit nyilvános kifejezését nem nézi jó szemmel. Másrészről, a modernitás jelenlegi, európai meghatározása, szintén ellentmondásos módon, kevésbé modernista, mint a török értelmezés. Egy európai mintára átalakított közszféra Törökországban tehát könnyebben tolerálná a muszlim hitvallás szabad kinyilvánítását. Ezt a lehetőséget azonban két erő akadályozza: a törökországi euroszkepticizmus, illetve a nemzeti elszigetelődés támogatása, és a Törökországgal szembeni szkepticizmus és kirekesztő politika, Európában.

Törökország európai mintájú átalakításának konzervatív, demokratikus terve alapvetően egy külső, irányíthatatlan tényezőn, az Európai Unió Törökország-politikáján múlik. Amennyiben elbukik az AKP törekvése, az iszlám – mint politikai ideológia – minden bizonnyal újból erőre kap, és amint a kurdok elvesztik reményüket közösségi jogaik kiterjesztésére egy demokratikus országban, valószínűleg visszatér a radikális szeparatizmus is. Ha azonban Törökország európai uniós csatlakozási folyamatában előrelépés történik, egy demokratikusabb és liberálisabb közhangulat szilárdul meg a török politikában, az AKP-nek pedig könnyebb lesz széleskörű megegyezést elérnie az muszlim identitás beillesztése érdekében egy liberalizált török közszférában. Ez pedig nagymértékben hozzájárulna egy demokratikus rezsim megszilárdításához Törökországban.

Dézsi Tímea