Kisebbségkutatás - 2009. 2. szám

Mihailescu, Mihaela

A minimális konszenzus politikája. Többnemzetiségű ellenzéki szövetségek a posztkommunista Romániában és Szlovákiában.

The Politics of Minimal "Consensus". Interethnic Opposition Coalitions in Post-Communist Romania (1990-1996) and Slovakia (1990-1998) = East European Politics and Societies, 22. évf. 3. szám 553-594. p.

A rendszerváltozást követően a demokratizálódó Kelet-Európában megnőtt az etnikai alapú konfliktus esélye, de szerencsére a jugoszláv polgárháború kivétel maradt. A kutatók általában két módszert tartanak alkalmasnak a nemzetiségi konfliktus csökkentésére: egyrészt egy adott kisebbségre szabott intézményes csomagot, másrészt a kisebbség beemelését a hatalomba. Romániában és Szlovákiában azonban nem a kormányban, hanem az ellenzékben vettek részt a magyar kisebbség pártjai. Közvetlen politikai befolyásuk tehát nem volt a kormányzati döntésekre, az ellenzéki szövetségekben való részvételük azonban nagyon fontos stabilizáló hatást eredményezett.

A jugoszláv tapasztalat alapján az etnikai konfliktusnak több oka lehet: hagyományos ellenszenv, biztonságérzet hiánya, politikai vezetők célzott kampánya egy csoport ellen.

Az előzetes várakozások szerint a két országban az etnikai konfliktus nagyon valószínűnek tűnt. A szlovák és román kollektív emlékezetbe az elnyomó magyar állami politika, a magyar kisebbségébe a XX. század szenvedései kerültek be. A rendszerváltozás folyamata mindkét országban csak komoly zökkenőkkel haladt (nemzetiségi diszkrimináció, szélsőséges politikusok). Sőt Romániában került sor a térségbeli rendszerváltozások egyik legvéresebb eseményére, a marosvásárhelyi pogromra. A magyar revíziótól, illetve az állami nacionalista politikától való félelem nagyon erősen jelen volt a rendszerváltozás időszakában. Az 1990-es évek elejének nacionalista törvényei a magyar kisebbségek félelmeit csak tovább növelték. A nacionalista ideológia átszőtte mind a Vladimir Mečiar, mind a Ion Iliescu vezette domináns pártokat, amelyek ráadásul radikális nacionalista pártokkal szövetkeztek.

Az érvek, amelyekkel az etnikai konfliktus elkerülését magyarázni szokták, nem működnek a szlovák és a román esetben. A magyar kisebbség nem élvezett (és nem is követelt) autonómiát, és nem volt része a kormánynak sem. A magyar kisebbség ugyanis az ellenzékbe való bekapcsolódáson keresztül lett a rendszer része.

A nemzeti kisebbségek pártjai akkor tudnak koalícióképesek lenni, ha kiszámítható és vonzó partnerként tartják számon őket. A magyar pártok gyorsan megalakultak a rendszerváltozás során. Az RMDSZ 1990-ben 7% feletti eredménnyel sikeresen bejutott a román parlamentbe. Szlovákiában az Együttélés és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom 8,5 százalékos eredménnyel jutott be a parlamentbe 1990-ben, míg a Magyar Polgári Párt a rendszerváltó szövetség, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen listáján kapott mandátumokat és lett az első demokratikus kormány része. A következő választásokon hasonló eredmények születtek, ami a magyar pártokat ugyan fontos tényezővé tette, de az erőviszonyok miatt mégsem kerültek kormányra. A magyar közösségek kiszámíthatóan és stabilan a magyar pártokra szavaztak.

Sem Romániában, sem Szlovákiában nem történt kísérlet a magyar pártok betiltására. A magyar pártok betiltása nemzetközi színtéren konfliktust okozott volna. Sőt, a magyar pártok jelenlétével egyrészt demonstrálni lehetett a kisebbségi jogokat, másrészt a szlovák/román szavazókat is lehetett ijesztgetni.

A mindkét országban bevezetett arányos választási rendszer, illetve a parlamenti küszöb megléte kedvezett az RMDSZ-nek (amíg az egységét fenn tudja tartani), és hatékony szövetkezésre késztette a szlovákiai magyar pártokat. Az RMDSZ-nek sikerült is fenntartania ezt az egységet, ami annak köszönhető, hogy két magyar párt biztosan nem tudná átugrani a parlamentbe jutáshoz szükséges küszöböt. A román oldalról érzett viszonylag magas veszélyérzet is hozzájárult a magyar egységhez. Szlovákiában viszont éppen a többség felől érzett kisebb veszély miatt fragmentálódott a magyar politikai élet az 1990-es évek elején (amikor a szlovák nacionalisták még a létező Csehszlovákiával voltak elfoglalva). A Mečiar-rendszer elutasítása aztán először választási koalícióra, majd közös párt alakítására bírta rá a magyar pártokat.

Az RMDSZ végig mérsékelt politikájáról volt ismert, Szlovákiában viszont a két mérsékelt magyar párt mellett a radikális Együttélés is komoly szerepet kapott. A radikális magyar párt jelenléte azonban nem károsította a magyar pozíciókat.

A román és a szlovák eset azt mutatja, hogy az erős kormánnyal szemben fellépő gyenge ellenzékbe tud a legkönnyebben egy nemzetiségi párt belépni, mivel ebben az esetben az ellenzéknek minden szövetségesre szüksége van.

Mečiar és Iliescu nacionalista és autoriter politikája nagy szerepet játszott a többnemzetiségű ellenzéki szövetségek létrejöttében. A többségi nemzethez tartozó ellenzéki pártok, ha akarták volna, se tudták volna túllicitálni a kormánypártok nacionalizmusát, így az állampolgári nemzetfelfogás felé fordultak, és a magyar pártokkal kötendő szövetség lehetősége megnyílt. Ezzel együtt az ellenzéki pártok mindkét országban a gazdasági-társadalmi és nem az etnikai törésvonal mentén pozícionálták magukat (demokratikus, kapitalista, Európa-barát), ami megint csak megkönnyítette a magyar pártokkal való szövetséget. Az ellenzék a magyar pártok bevonásával a hazafiatlanság vádját kockáztatta meg, de mivel az ilyen érvelést elfogadó szavazók általában amúgy sem az ellenzékkel szimpatizáltak, ezért a potenciális szavazat-veszteség nem volt jelentős. Az ellenzéki pártok ezért ahhoz a taktikához folyamodtak, hogy a magyarokkal megállapodtak egy minimális konszenzusban a kisebbségi jogok tekintetében.

Romániában az RMDSZ a kezdetektől fogva részt vett a demokratikus pártok szövetségeiben. Az ellenzéki pártok óvatos álláspontot foglaltak el a magyar követelések ügyében, de abban egyetértettek, hogy az általános demokratizálódás, a decentralizáció és az emberi jogok elfogadása vezet a magyar kérdés megoldásához. Az ellenzéki pártok és az RMDSZ szövetségét a közvetlen elnökválasztás intézménye is megerősítette, mivel a magyar párt szavazóit bojkott helyett mindig részvételre biztatta. Az RMDSZ és a román pártok viszonya azonban nem volt mindig felhőtlen. 1993-ben az Európa Tanácsnak benyújtott memorandum, 1995-ben az oktatási törvény, illetve az autonómia ügye fokozta a feszültségeket. 1995-ben az RMDSZ kénytelen volt elhagyni az ellenzéki pártszövetséget, bár egy évvel később a korábbi ellenzékkel együtt alakított kormányt.

Szlovákiában Romániához hasonlóan alakult az ellenzék és a magyar pártok viszonya. 1992-ben mind az ellenzék, mind a magyar pártok támadták az új szlovák alkotmányt, bár más okok miatt. 1993-ban a magyar pártok a kisebbségi nyelvhasználatot szabályozó chartát szerettek volna elfogadtatni, de ezt már az ellenzék sem támogatta. Az ellenzék és a magyar pártok első sikeres együttműködésére 1994-ben került sor, amikor a kormánypárt frakcióját elhagyó néhány képviselővel együtt sikerült megbuktatniuk Mečiar kormányát. A rövid életű Moravčik-kormány több intézkedése is kedvezett a kisebbségeknek (kétnyelvű feliratok, magyar nevek használata), ami viszont a Mečiar-féle ellenzék heves bírálatot váltotta ki, a magyarok bábjának titulálva a kormányt. Ezt ellensúlyozandó, az 1994-es választási kampány során minden szlovák párt retorikája a magyarok ellen fordult. A Mečiar-kormány ténykedése aztán egyre inkább szövetkezésre bírta az ellenzéket és a magyar pártokat. Ennek ellenére a kisebbségek számára hátrányos törvényeket gyakran az ellenzék is támogatta. Mečiar diktatórikus hatalomgyakorlása ahhoz vezetett, hogy az 1997-ben tető alá hozott Szlovák Demokratikus Koalíció (SDK) nevű nyolcpárti szövetségnek a magyar pártok is tagjai lettek. A szlovák pártoknak továbbra is az maradt a taktikája, hogy egyszerre tartsák fent a jó viszonyt a magyarokkal, de emiatt ne idegenítsék el nacionalistább érzelmű szlovák szavazóikat. Az SDK és a magyarok 1997-ben megállapodtak együttműködésük feltételeiről, jó alapot teremtve a leendő kormányzásra. 1998-as választásokat megnyerő ellenzék így gond nélkül kötött koalíciót a magyar párttal. Kelet-Európában szinte egyedülálló módon a magyar kisebbség így három miniszteri poszthoz és a szlovák parlament egyik alelnöki székéhez jutott.

Mindkét országban megfigyelhető, hogy a politikai körülményeken kívül más tényezők is közrejátszottak abban, hogy a kilencvenes évek első felének ellenzéki pártjai a kisebbségi pártokkal kössenek szövetséget. Az ellenzéki pártok ugyanis elkötelezettebbek voltak a demokrácia és a pluralizmus iránt, mint a kormányerők. A szövetséget gyakran a jó személyes kapcsolatok is segítették (pl. az RMDSZ első elnöke, Domokos Géza, illetve Corneliu Coposu parasztpárti elnök között, vagy Bugár Béla MKP-elnök tekintélye a szlovákok között). Az ellenzéki pártok az euroatlanti integráció iránt is sokkal elkötelezettebbnek bizonyultak, ezért az európai kisebbségvédelmi normákat is hajlandóbbak voltak átvenni. A magyar pártok nemzetközi kapcsolatrendszerét ellenzéki szövetségeseik is használni tudták – ez szintén együttműködésüket segítette. Az ellenzék és a magyar pártok szövetségét tehát egyszerre lehet politikai, ideológiai, stratégiai és személyes okokra visszavezetni.

Varga-Kuna Bálint