Kazinczy Ferenc nemzetszemlélete

Miskolczy Ambrus

1795 után sokáig nem volt tanácsos a nemzetről értekezni, hiszen a nemzet alapvetően a szabad polgárok szabad közösségét jelentette. Viszont hamu alatt izzott a parázs. És az udvart izgatta, hogy a magyar nyelvi törekvések mögött mi minden húzódhat meg. Armbruster, udvari titkár 1807-ben kellő aggodalommal számolt be elöljárójának, Sumeraw rendőrminiszternek: „Aki az irodalom állapotát ismeri, az jól tudja, hogy a némileg nevesebb nemzeti írók sehol sem gyakorolnak a művelt és félművelt néposztályok gondolkozásmódjára oly nagy befolyást, mint Magyarországon. De sehol sem létezik olyan esprit de corps az írók között, mint a magyaroknál. Míg a többi tartományokban az irodalom oltárán áldozó emberek egymást üldözik, lerántják, rágalmazzák, addig a magyar írók bizonyos láthatatlan egyházat alkotnak, amelynek tagjai, akár otthon, akár pedig külföldön éljenek, az egésznek és minden egyesnek a dicsőségéről, mint közjavukról gondoskodnak, és saját, valamint a haza ügyei érdekében a közvéleményt megnyerik és fenntartják. Ők egymással állandó levélváltásban állnak és az irodalom őnáluk karöltve jár a politikával.” ^[1] Persze, azok előtt, akik a nyelv és az irodalom ügyében egymással vitáztak, olykor elborult a világ, és úgy érezhették, mint ahogy Rát Mátyás a látható és „láthatatlan egyház” papjának, Révai Miklósnak írta: „a Magyar Világ részre hajló, magával tusakodó s ugyan azért semmire sem mehető”. ^[2] A magyar irodalom teljesítménye amellett szól, hogy a rendőrfőnök jobban ítélte meg a helyzetet. Ki is találták a tübingai pályázatot. A pályázat kérdése az volt, hogy alkalmas-e a magyar nyelv az ország hivatalos nyelvvé tételére. A pályázatot Cotta könyvkereskedése írta ki, de a bécsi titkosrendőrség sugallta, és finanszírozta, pontosabban a császár, ő maga nevezte ki a bírálókat is, köztük az egykori szabadkőműves Teleki Sámuelt, az erdélyi kancellárt, akiben csalódtak az udvari hatóságok, és a tudós Kopitart. Kazinczy régi pártfogója, Prónay László csanádi főispánnak az ösztönzésére fogott tollat, aki az 1790-es években a diétán a magyar nyelv hivatalos nyelvvé tételéért küzdött. Magyarországon feltehetően sejtették, hogy mi áll a pályázat mögött a háttérben. Kazinczynak úgy kellett fogalmazni, hogy ne tegyenek még hozzá az eddigi 2387 naphoz, ugyanakkor az uralkodót (és a közvéleményt) is meggyőzzék a hivatalos magyar nyelv alkalmasságáról. ^[3] Kazinczy pályaműve a magyar nyelvi törekvések – óvatos – szintézise. Óvatos, mert néhány évvel korábban éppen Prónay intette óvatosságra, figyelmeztetve, hogy bár „a forró és buzogó hazafiúságot [...] mindnyájan érezzük, de nem tanácsos dobra verni. A m. nyelv illő kelésének [pártolásának és terjesztésének] lappangva kell menni és nem zörögve, mert különben a titkos akadályokból erőhatalom gát tétetik eleibe.” ^[4] Az óvatosság szándékát fejezte ki munkájának jeligéje is: „Elég volt 2387 napig!” Ez nagyobb óvatosságra vallott, mint a tervezett „Üss, csak hallgass meg!” jelige, amelyet aztán elejtett, de nem ejtette el nemzeti és nyelvi programját, sőt, a lehető legvilágosabban fejtette ki, megelőlegezve az 1840-es évekre kiérlelődött polgári-liberális nemzetszemléletet.

            Amikor Kazinczy pályaművét kézbe vesszük, figyeljünk arra, milyen szövegösszefüggésekben használja a nemzet, nép fogalmát. A nemzetek – írja Kazinczy – : a magyar (ungarische), a szláv (horvát, illír[=szerb], hallgatólagosan a szlovák is), a román (walachische), a német. „A magyarok népe, amely a 9. században Baskíriából vonult ide, itt nagy nemzetet alapított. Az itt talált leigázott nép a szlávok és a románok,” a németek bevándorlók. „A magyarajkú magyarok (die Ungarn der ungarischen Zunge)” alkotják a „legnépesebb kasztot”. ^[5] (Kis Jánoshoz írt összefoglalójában kaszt helyett osztályról írt. ^[6] ) A Hazai tudósítások 5 millióra teszi a magyarok számát a mintegy 8 milliós össznépességből. ^[7] „Ha ez a szám eltúlzott – ismerteti Kazinczy a fenti számhoz fűzött értékelést –, akkor is biztos, hogy a magyarajkú nép az első, a legkiválóbb, az uralkodó nép Magyarországon.” Ezzel a szemlélettel szemben Kazinczy véleménye:

            „Nem! Itt senki sem az első, a legkiválóbb, az uralkodó. A nép egy és ugyanaz, amikor alkotó tagjai eredet és nyelv szerint egymástól különböznek. Mindenki, aki az országban él, hazafi [írja a német szövegben magyarul Kazinczy, zárójelben pedig németül is megadta, hogy mit jelent a hazafi: Sohn des Vaterlandes] vagy idegen, e kettőn kívül nincs harmadik. Mindazok, akik itt születtek vagy többéves itt tartózkodással, birtokkal vagy hivatali szolgálattal a nemzet tagjaivá lettek, hazafiak, magyarok. E két megnevezés szinonima.

            Minden hazafi a közjólétnek részese: ezért köteles az egésznek áldozattal szolgálni, amelyet a közjó megszerzése vagy fenntartása megkövetel. A különbözőség jogára hivatkozni, amikor az egész javáról van szó, csalárdság és bűn.” ^[8]

            Érdemes összevetni Kazinczynak ezt a megnyilatkozását a Hazai tudósítások „Kik a magyarok?” című cikkével, amelyből a számszerű adatot merítette. Ez a cikk, feltehetően a szerkesztő, Kultsár István műve, egyébként válasz arra a latin brosúrára, amely tagadta azt, hogy a magyar nyelv alkalmas lenne a hivatalos latin nyelv helyét elfoglalni. Kultsár a korban használatos nemzetfogalmakat alkalmazta. Így „törvény szerént” elmondható, hogy

„1. Magyar minden Mágnás, minden nemes

2. Magyar minden indigena

3. Magyar minden városi polgár.”

Számszerűsítve 95 gróf, 82 báró, 80 000 nemes és 300 indigena família összesen: 80 487 nemzetség, emellett a városi polgárcsaládok szána: 88 422. Összesen: 168 909. „Elágazásaikat, magzataikat számba véve,” tízzel szorzott Kultsár, hogy a lélekszámot megkapja, és ez: 1 689 000. Emellett a papok száma 15 000-nél több, „a tisztes hivatalbéliek”-é pedig 12 066. Kultsár azt is jelezte, hogy ezek nem mind érzik magukat magyarnak. Ezért a nyelvi nemzet fogalmával is élt. A magyarok számát a felekezeti létszámok alapján becsülte. Úgy vélte, minden református magyar, ez tehát 1,8 millió; a 4,5 millió katolikusnak a fele magyar, az evangélikus magyarok számát pedig 200 000-re becsülte. „Így négy milliomnál többre mégyen a csupa magyar. Vessük hozzá azokat az érdemes görögöket és rácokat, kik széltében magyarul beszéllenek, vessük hozzá azon tótokat, kik a kereskedés miatt a nyelvet megtanulták, vessük végre ezen számhoz azon városi polgárokat, kik ámbár németeknek tartatnak, de magyarul beszéllenek, bizonyára nem tarthatni nagyra vitt számnak, ha azt mondjuk, hogy a m. nyelv 5 milliom ember nyelve Magyarországban. Pedig mindenestül nincsen 8 milliom lakosa.” Nyelv szerint a magyarnak 3668 helysége van. Debrecen 1802-ben több hadi segedelmet adott mint egész Horvátország. Ezért „a magyar nemzet valamint jussaira nézve első és uralkodó nemzet, úgy sokaságára nézve sem enged egyiknek is”. ^[9]

            Kazinczy ebből a cikkből merített, és vele is vitatkozott. Elméletileg kiérleltebb. Nála a nemzet fogalma Rousseau, Kant és Herder ihletésére is körvonalazódott: sok nemzet egy nép, vagy sok nép egy nemzet. Rousseau ugyanis egy országon belül csak egyetlen politikai entitást ismert; nép és nemzet nála azonos. Kant is csak egyetlen politikai entitást ismert el, de antropológiai előadásaiból az is kiolvasható: különböző nyelvi-etnikai közösségek alkotják az egységes politikai kollektív személyiséget, a nemzetek a népet. Az állampolgárok mindkét gondolkodónál egyenlők. Kazinczy a hazafi kifejezést használta, ez megfelelne a patriótának, de mégsem az. Patriótán a hivatalos birodalmi világban a hű alattvalót értették. Kazinczy hazafija ennél több: citoyen. De ezt nem lehetett használni. Révai Miklós 1805-ben is amellett állt ki, a patrióta magyarított formája, a „honnyi” ellen: „A hazafi szó már szokásban vagyon régóta; okos választással vétetett fel, a civis nevet hathatósan kiejti: a nagy országló közönségnek, a hazának, hívséggel, szeretettel leköteleztetett tagját, egy édes anyának kedves fiát.” Ezzel szemben a honnyi cselédet jelent vagy földit. ^[10]

            Nagy tehertétel volt az, ahogy Magyarországon a különböző nyelvi-etnikai közösségek egymás rovására valamiféle hierarchiát akartak kialakítani, és mindegyik a maga elsőbbségét a feudális hódításelmélettel (magyarok, románok) vagy az őshonosság fikciójával (szlávok) próbálta igazolni. A hódításelmélet feudális jogelméleti konstrukció. Kazinczy gondosan át is siklott a kényes téma fölött, és csak óvatosan jelezte a magyar verziót. A nemzeti eredet kérdése egyébként nem izgatta. Később, 1825-ben is úgy vélte, hogy nem lehet meghatározni az ázsiai őshaza helyét. A finn rokonság szerinte „káprázolat”. Nem érv, hogy a finn és a lapp nyelvvel sok szavunk közös. Szerinte Beregszászi Nagy Pál „nem egyes szók, hanem az egész magyar nyelv alkotmányának összehasonlítása által mutatá meg, hogy a magyar nyelv a szemitai nyelvek számába tartozik”. Beregszászi egyébként nagy ellenfele volt Kazinczynak, az írói szabadságra vonatkozó elképzeléseit élesen támadta. ^[11] Kazinczy viszont az elvet előbbre tartotta: „A ködös kérdésnek filológiánkra nézve kevés haszna, hisztóriánkra éppen semmi nincs.” A magyar honfoglalást tényként kezelte: „A meghódolt földen szlávokat találánk, kiknek keresztyén papjaik ismerék az írás mesterségét. De a mi dolgunk fegyverforgatás volt, a béke munkáit s a föld mívelését azokra hagyánk. Nem ezek vevének fel szókat a mi nyelvünkből, hanem mi az ezekéből, mely mindég megtörténik, midőn az, aki jő, nem látott dolgokra talál az új honban, és amidőn a nemesb természet akad össze kevésbé nemessel. Nehezebben tanulni nem nagy oka a dicsekedhetésnek, bár nem mindég tanácsos, s amit mi tevénk itt, midőn felejténk eredeti szavainkat, s szláv és német s francia és olasz szókat szedénk fel, azt tevék a németek is, midőn a fejet, szemet, fület, orrat a Róma harcolóitól vették által, s többé az ezeket jegyző német szókat nem ismerik.” A németek a görög nép egyik ágának nevezik magukat, „de a német nép nem görög nép.” ^[12]

            A magyar honfoglalók hőstettei mégsem hozták lázba Kazinczyt. Ízlése vezette nemzetszemléletében is. Amikor 1788-ban kezébe került Dugonics Etelkája, megörült, „hazafiúi elragadtatást s csak őseink előtt esmeretes felséges együgyüséget s magyar tüzet reménylvén,” de csak „legizetlenebb galantériát, a legalacsonyabb popularitást s gyermek affektációt, hogy magyar vagyok találtam benne”. Márpedig: „Én is csaknem a szenyvedhetetlenségig, csaknem a más nemzetek megbántásáig kevélykedem abban, hogy magyar vagyok, de még is Etelkát olvasván, sok helyeken mintegy elszégyenlettem magamat, látván azt, hogy pajtás uram magát miként teszi nevetségessé a magyar névnek illetlen s ok nélkül való emlegetéseivel.” ^[13] Viszont az 1790-es esztendő nagy nemzeti fellángolásakor már örömmel észlelte, hogy „férfjfiaink s asszonyaink” immár a német helyett „gyönyörködve beszélnek azon a nyelven, amelyen Etele és Etelka beszélt”. ^[14]

            Később „párducos Árpád” megéneklését kifogásolta. Leveleiben tagadta, hogy Vörösmarty Zalán futására gondol. Nem nevezte meg Virág Benedeket sem, aki éppen akkor verselt „párducos Árpád”-ról, és arról, hogy milyen nagyszerű „halni királyotokért”, ^[15] amikor ő a börtön ablakából láthatta, hogy mi történik a kinti világban. De nem lennénk igazságosak, ha nem jeleznénk, hogy költőnk néhány év múlva már a béke áldását kívánta, ^[16] de a párducos vezérek emlékét is tovább ápolta. ^[17] Ugyanakkor ő, a jobbágyszármazású katolikus pap „emberi magatartásában elhatárolta magát a nemességtől, szegénysorban elért függetlensége révén derűsen tudta hirdetni a nemességnek a polgárias életvitelt, az újabb, modernebb, urbánusabb életérzést”. ^[18] Kazinczy viszont tovább viszolygott „párducos Árpád”-tól, és a végén csak kiderült, hogy kritikai indulatainak elsősorban Pázmándi Horvát Endre a célpontja. Néhány útibeszámoló levelét ugyanis könyvként kiadta, és a fedőlap belsején magának megjegyezte: „Lap 45. kaján célzást talála némely olvasó, s talán kajánságból. Az írót dévaj haragra gyullasztá a hívatlanok esztelensége, kik nagy tűzzel hozzá fognak a nemzet nagy alkotójának magasztalásához, s későn látják, hogy az nem oly könnyű, mint képzelték. Így gyullad fel az eszes ember a religió ellen, mikor látja, hogy a fanatikusnál mi a religió; s Klopstock csendesen hallá, s nem volt általa megbánva, hogy a Herrmann nyavalyás magasztalóit megvagdalták.” ^[19] Ezen az oldalon esztergomi barátaival való találkozásáról számolt be, amelyen „nem pirulok megvallani, hogy a párducos Árpád tömjénzőitől végre borzadok, s szégyellek tekintetni társoknak. Én nem tudom, az a becsületes ember mit véthete oly nagyot az Istenek ellen, hogy ezer esztendeig csendesen fekhetvén sírjában, most onnan minden által felrángattatik, aki elhitette magával, hogy hexametert pörölyözni, s valami olyanformát mint az éposz, összefirkálni ő is tud.” Horvát ezt azon nyomban meg is torolta a Sas című lapban, hangoztatva, hogy Kazinczy az ő Árpádját nem is olvasta. ^[20] És válaszként rögtön megpróbálta kifigurázni Kazinczy 1823-ban megjelent – A fegyvernök című –versét. Horvát mérgében persze nem vette észre annak politikai üzenetét, azt, ahogy Kazinczy-vers a népszuverenitást a patriarkálisnak tetsző királykultusszal ötvözte az alkotmányos királyság jegyében:

            Árpád, a pálca tiéd, tied a kard és az érc paizs;

Szabad nép adta, s önkényt, azt kezedbe,

Magáért, s nem magadért.

Viseld, fia és atyja néki, és a szép örökbe

Etelyénk hagyá azt reánk – te légy vezérünk.

            1823-ban ennek egyértelmű politikai üzenete is volt: ellenállásra buzdított, miközben a megyék ellenálltak az adóemelésnek és az újoncozásnak. Ha viszont netán Kazinczyt felelősségre vonták volna, okkal hivatkozhatott volna az ízlésre, az esztétikumra. De látható, nem a politika átesztétizálásáról van szó, hanem az esztétikai formák mögé rejtett politizálásról. Kazinczyt alapvetően az ízlése vezette; akkor is, amikor még 1791-ben hiányolta a „józan okosságot és logikát” Decsy Sámuel könyvéből, ^[21] amelyet a modern magyar nacionalizmus egyik alapművének lehet tekinteni. ^[22] Ugyanakkor 1790-ben a nyilvánosság előtt szokatlanul türelmetlen módon sürgette a magyar hivatalos nyelvet, hogy az legyen a „kenyérnyelv”, mert így csak az érvényesülhet, aki tud magyarul, „az idegen vagy magyarrá lesz közünk vagy éhel hal”, míg a latinnal „örökösen bezárjuk a tudományok elterjedése előtt az utat,” sőt „elöl az idegenek özöne s nemzetünk korcs-zűrzavar lesz”. ^[23] Láttuk, némileg hasonlóképpen érvelt Hajnóczy is, amikor a latin nyelv uralmában látta a fejlődés gátját, és azt hangoztatta, hogy a magyar hivatalos nyelv mindenki érdekét szolgálja, és korlátozza „a külföldiek” befolyását. ^[24] Hajnóczy megnyilatkozásának erősebb a társadalmi töltete, míg Kazinczy kemény kijelentései erősen önigazoló jellegűek. Így akarta feledtetni, hogy hivatalnokként József császár politikájához igazodott, és ezért a nemesi ellenállás hevületére jakobinisztikus nyilatkozattal licitált rá. Magánleveleiben nem találunk ilyen éles kirohanásokat. Az ízlés és a politikai belátás is szerepet játszott aztán abban, hogy Kazinczy a fentebb idézetthez hasonló kategorikusan magyarosító kijelentést ne tegyen, és kerülje a nyelv és nemzet radikális azonosítását. ^[25]

            Kazinczy a tübingai pályaműben nem említette a nemességet. A Társadalmi szerződés egykori fordítója gondosan kerülte a citoyen lehetséges magyar megfelelőit, viszont mégis olyannal élt: hazafi, és ennek szinonimájával: magyar. (Egyébként ő, aki a hazafit az állampolgár szinonimájaként használta, a túlzó nacionalizmus számára új szót alkotott: hazafizmus. ^[26] ) A tübingai pályaműben talán azért is nacionalizálta az állampolgárt, mert még ebből lehetett a legkisebb baj. A hazafi a polgári nemzet aktív polgárának felel meg: vagyona vagy egyéb érdemei a többi lakos fölé emelik, választójoggal rendelkezik, tehát a politikai közéletben való részvétel lehetőségével. Teljes egyenlőségről Rousseau ugyan álmodhatott, de alkotmányterveiben, mint a lengyelországi alkotmánytervében nem javasolta tényleges kivitelezését, csak előkészítését. Mozgósítani persze lehetett az ember nembeli és törvény előtti egyenlőségével. 1794 májusában a Marseillaise-ről meg is jegyezte Kazinczy: „Ha álom is, szép álom.” ^[27] Az álmok kora azonban lejárt. Rousseau – a jakobinus alkotmány kivételével – egyetlen francia alkotmány szerint sem kapott volna választójogot, mivel nem volt vagyona és diplomája sem.

            Kazinczy nemzetszemlélete nem feudális, nem rendi szemlélet, hanem kripto-polgári szemlélet. A francia modell finomított formájához és Herder népszemléletéhez igazodik az ő nemzetfogalma. Amint ez utóbbi Nagy Károlynak vetette szemére, hogy kiirtotta a bárdok költészetét, Kazinczy Mátyás királynak rója fel, hogy elhanyagolta a magyar nyelvet, nem jegyeztette fel a nép énekeit, hanem idegen könyveket vásárolt. ^[28] A magyar államnemzet eszméje és eszménye a francia testvére. Tudjuk, a francia forradalom kemény hadjáratot folytatott a nyelvjárásoknak nevezett nyelvek ellen, amelyeket ellenforradalmiaknak tartott. Kazinczy a tübingai pályaműben azt hangsúlyozta, hogy a „szláv, román és német magyarok” magánügyeikben élhetnek a nyelvükkel. „Az elzászi Strassburgban családi körében németül beszél és a francia emigráns Berlinben németül, de az előbbi francia, az utóbbi német, amikor a nép tagjaként jelenik meg,” mert „egy népnek csak egyetlen civilnyelve lehet”, mármint államnyelve. ^[29]

            Ekkortájt jegyezhette le magának: „Magyar népnek deák törvény olyan, mint a Caligula magas oszlopokra szegzett törvénytábláji, hogy senki ne olvashassa. Flagitante populo Romano proposuit quidem legem, sed et minutissimis litteris et angustissimo loco, ut ne cui describere liceret. Sveton. Calig. XLI. (Magam gondolatja és nem mástól vett.)” ^[30] A tübingai pályaműben pedig annak hangsúlyozásával fejtette ki a magyar nyelv hasznosságát, hogy a magyar nyelvű törvények az országot „alkotó testületek legszámosb tömege előtt közvetlenül érthetők volnának, míg jelenleg hét millió közül bizonyosan öttel csak az ösztön egy sötét neme, leginkább puszta sejtelem, mi szabad és mi parancsoltatik”. ^[31] A gondolat összecseng azzal, azzal, hogy Rousseau az állampolgárok számára érthetetlen államnyelvet szolganyelvnek nevezte. Kazinczy okfejtése pedig jelzi, hogy a magyar diéták magyar hivatalos nyelvet célzó törekvései nem feudális presztízsszempontok érvényesítését jelentették. A későbbi liberális nacionalizmusnak is ez az alapállása, a kérdés csak az lett, hogy mégis a nem magyar nyelvek használata a közéletben mennyire érvényesülhet. Minden ún. soknemzetiségű államnak alapkérdése ez. Nyilvános diszkusszió tárgya lehetett volna. De még Kopitar javaslatát sem fogadták meg, hogy a tübingai pályázatokból – a 23 pályaműből – való válogatást adjanak ki. A birodalom vezetői nem akarták a nemzeti érzékenységeket a kelleténél jobban izgatni, és nyílván azt is felismerték, hogy a nacionalizmusban ott munkál a társadalmi reformvágy is. A francia példára való hivatkozás is Kazinczy pályaművében erre utalt. Rousseau fordítója nem cáfolta meg önmagát akkor sem, amikor Goethe Egmontját fordította. De amíg a weimari cenzor Egmontja nyugodtan használhatta a testvér szót, a széphalmi mester ezt az atyafiúval adta vissza, nehogy már testvériséggel vádolhassák:  „És éppen oly természetes, hogy a polgár attól kíván igazgattatni, aki vele született, vele nevekedett, akiben a felől ami igazság, egyenlő gondolat vagyon, akit ő úgy tekinthet, mint atyafiát.” [32] De a lényeg maradt, a nemzet az önrendelkezés igényét juttatja kifejezésre. Kazinczy nemzetszemlélete a reformellenzék nemzetszemléletével azonos, 1830 után csak meg kellett, mert már meg lehetett találni a módját, hogy miként emeljék be a népet e nemzetbe.