Engel, W.: Búcsú és emlékezet: a felmorzsolódó bánsági németség irodalmi

Kisebbségkutatás - 2010. 4. szám

Búcsú és emlékezet: a felmorzsolódó bánsági németség irodalmi-kulturális öröksége

Engel, Walter: Vielschichtiges Wirken für das Banater „schwäbische Selbstbildnis“. Der Dichter, Übersetzer und Kulturhistoriker Hans Diplich. = Spiegelungen 4. Jg. 2009. 1. H. 54- 63. p.; Uő.: Wie langlebig ist Erinnerung? Der Schriftsteller und Journalist Franz Heinz. = Uo. H. 4. 375- 385. p.

A „délkelet-német“ régiók történeti-kulturális örökségének szentelt folyóirat (München, korábban: Südostdeutsche Vierteljahresblätter) újabb két íróportréjával - Hans Diplichről (1909- 1990), a születési centenáriumára, Franz Heinzről (*1929) pedig 80. születésnapja alkalmából - kalauzol az immár köddé vált német Bánságba. A mai Romániára és (kisebbrészt) Szerbiára kiterjedő, 1920 előtt Magyarországhoz tartozó bánsági „sváb“ régióta 20. század eróziója lényegében felszámolta. Az időarányosan gyorsuló bomlásfolyamat - a századelőn a tengerentúli kivándorlás, első világháború utáni felosztása, a második világháború végén a váratlan orosz betörés kiváltotta menekülési hullám, majd az oroszországi, illetve a Bărăgan-alföldi kényszermunka, a 60-as években az új, Belgrád-Zágráb-Bécs irányú szökésáradat, végül a nyugati humanitárius kivásárlás egymást erősítő kihatásának eredménye. Az íróértelmiség a jogos 1944-es félelmek, majd a diktatúra szorításában a szülőföld elhagyására mindenkor az elsők között kényszerül. Diplich 1944-ben menekül, Heinz 1976-ban települ ki. A 18. századi Habsburg-telepítés Temesvár központtal, még magyarországi keretek között kibontakozó tájirodalma és kultúrája 20. század derekától fokról-fokra cseng le. Az emigráció érlelhet még egy keveset az idegekben hordott élményen, de meggyőződéssel már csak örökséggondozást vállalhat, mielőtt a történeti kutatás a helyére lépne. Az itt szereplő két írósors és reprezentatív életmű egy-egy érzékletes variációt nyújt a témára.

Hans Diplich a mai magyar határtól nem messze, a román-szerb határ mentén fekvő, sokáig román és német, kisebbrészt szerb, valamint magyar vegyes lakosú Nagykomlós szülötte. Gyermekkora még a magyar délvidéki múltba nyúlik vissza. A középiskolát Temesvárt végezte, német-román tanárnak tanult Bukarestben és Kolozsvárt, majd 1933-ban alkalmazást nyer a katolikus alapítású, új temesvári Banatia-iskolában. Tanári működésének színhelye 1941-44 között pedig a szerb Bánsághoz tartozó, német megszállás alá került Fehértemplomban (Bela Crkva). Temesvári időszakában mutatkozik be - az 1930-as évektől megjelenő Banater Monatshefte című helyi folyóiratban, valamint nemzedéktársakkal közösen indított sorozatán (Banater Blätter) belül - költőként, illetve, a helyi örökség szószólójaként, mint tanulmányíró, majd mint fordító is. Az 1930-as évek a magyarországi századvég alapozó lendülete után a bánsági német irodalom új, nagy korszaka, melyet az épp pástra lépő új nemzedék vezérel. Felkészülésüket segíti a magyar időkhöz képest kiszélesült anyanyelvű intézményi ellátottság. A költészetre összpontosító fiatalság - Diplich meghatározása szerint - a német és osztrák anyaországi posztszimbolizmus George-Rilke-Weinheber hármas-csillagát követve halad a pályáján. A német Bánság költői először szakadnak el a didaktikus-műkedvelő és folklorisztikus táji konvencióktól, és a régió korhű társadalmi, történelmi-emberi lenyomatával lépnek a kor nyilvánossága elé. Diplichnél a versek gyűjtőcím-formálása ugyan eléggé konvencionális: Südöstliche Weisen (‚Délkeleti dallamok’, versválogatását ezzel a címmel a Banater Blätter 1941-es, 20. számában adja közre), s ezt a későbbi, bővített kiadás számára is megtartja (München, 1960), de a líra-szöveten életeleven színekben végigvonuló táj mindenütt a sváb életforma és létélmény (benne a családi emlékezet) képi elemeit fogja egybe. Az érzékeléssel egybekapcsolódó gondolati reflexió a pannon síkon és Bécsen át a Duna forrásáig pásztázza a történelmi átváltozásokban bővelkedő téridőt. Mindez az emigrációban szükségképp nosztalgiával emlékező dimenzióra vált, a Bánság a költő számára: a maga „Árkádiája“.

Diplichnek kevesedmagával sikerül megóvnia magát a kompromittáló szerepvállalástól a délkelet-németség egykorú nagynémet, illetve a háború közeledtével és a háború évei alatt, a náci szellemű mozgolódásában. 1944 végén családjával mégis csatlakozik a menekülőkhöz. Megélhetését 1971-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig Németországban szintén a tanítói, tanári közszolgálatban biztosítja. De „mellékhivatásban“, költői gyakorlatát is folytatva, németországi évei során írja be nevét a bánsági német tájfeltárás historiográfiájába. Szerteágazó témákban közölt kisebb-nagyobb publikációk, előadások mellett, amelyek bánsági múltat - a verejtékes „honalapítástól“ az újabb időkig - saját, szűkebb kereteiben vagy tágabb Duna-menti sváb szemhatáron tárgyalják (Aus donauschwäbischem Erbe, München, 1951; Beiträge zur Kulturgeschichte der Donauschwaben, Homburg/Saar, 1975), az örökségfeldolgozás terén jelentkezik önálló, igényesebb munkákkal. Főművének számíthat e tekintetben a temesvári székesegyház építéstörténetét (1736-1773) feltáró és dokumentáló munkája (Die Domkirche in Temeswar, München, 1972), melynek előzménye a régióval egyetemben többször romjaiból újraépült, akkor 900 éves csanád-temesvári püspökség történelmi sorsát érintette (Das Banat - die Porta Orientalis dreimal zerstört, München, 1952). Társszerzőként jegyzi régi iskolája: az 1920-tól német tannyelvű temesvári reálgimnázium, illetve első munkahelye: a katolikus fiúlíceum történetének szentelt monográfiát (Diplich, Hans / Deffert, Christof: Das staatliche deutsche Realgymnasium zu Temeswar und die deutsche Mittelschule Nr. 2 Nikolaus Lenau, St. Michael/Ausztria, 1982). Kiadja a bánsági sváb népmondák és legendák gyűjteményét Am Prinz Eugen Brunnen (‚Ott, a Savoyai-kútnál’, München, 1964) címmel. Diplich munkáiban a tárgyszerűség követelményével a táji kötődés és a múlthoz való hűség érzelmi igénye párosul. Elkötelezettsége egyébként a német mellett a Bánság egész multikulturális örökségét vállalja. A multikulturalitás mindenekelőtt fordítói munkásságát hatja át, melynek a román költészet kerül a súlypontjába (Rumänische Lieder, Temesvár, 1940; később: München, 1953, 1973, illetve Bei den Nachbarn, Homburg, 1978), de helyet kap benne a szerb vagy a magyar líra is (Petőfi, lásd például a Nemzetközi Lenau-Társaság folyóiratának 1972. évi, Bécsben kiadott Petőfi-különszámát). Diplich fordításainak jelentős hányadát szenteli a román népköltészetnek, és a témakörben autentikus elemzőnek bizonyul. A népköltési hagyomány összehasonlító dimenzióiban vizsgálódik az építőáldozat ballada-motívumáról (Kőmíves Kelemenné stb.) nagy erudícióval írt munkája (Das Bauopfer als dichterisches Motiv in Südosteuropa, München, 1976).

Az 1929-ben a Maros-melléki Perjámosban született Franz Heinz korai biográfiája sokban a Diplichére is emlékeztet. Középiskoláit a temesvári Banatiában kezdi, tanulmányainak itt a család 1944-es menekülése véget vet, noha 1945-ben visszatérnek. A hiányzó éveket más úton pótolva Heinz is a bukaresti egyetemet látogatja - földrajz/történelem szakon, utána 1960-ban - tanárság helyett - azonban az anyanyelvű sajtóban és médiában kap lehetőséget, folyamatosabban a fővárosban megjelenő lapnál, a Neuer Weg-nél. Ha 1945-ben a szüleivel visszatért is az országba, Heinz másfél évtized múltán, 1976-ban a kitelepülés útját választja. Addigra Bukarestben gazdagon kibontakozik írói és irodalmi örökségfeltáró munkássága.

Heinz bemutatkozó írói műve: Wetterleuchten (‚Villámlás’, 1958), Temesvár város 1848/49-ben két tűz közé került költő-polgármester-alakját (J. N. Preyer) színpadra állító drámája. A történelmi darab a temesvári színház német színészeivel, hangjáték formájában bemutatásra is kerül a regionális rádió német adásában. A szerző tehetségét felkarolja Franz Liebhard (1899- 1989), temesvári költő és fordító, egyben a színház megbecsült dramaturgja, aki ifjú éveiben Kassák avangárd körében, Reiter Róbert néven, magyar nyelvű írásokkal mutatkozott be Budapesten és Bécsben, mígnem a Bánság Romániához került centrumába visszatérve (ahol akkor Diplichet éppúgy támogatja), lassan visszatalál az anyanyelvéhez. Maga Heinz a továbbiakban mégis inkább az elbeszélőprózához húz. Riporteri útjaival elevenen tartott hazai tájismeretét kontúros életképekben, poentírozó rajzokban kamatoztatja, a bánsági falusi múlt szociális mélységű ábrázolásával pedig helyenként Müller-Guttenbrunn reprezentatív örökébe lép. Heinznek 1962-től szinte évente jelennek meg kötetei Bukarestben 1972-ig. A fontosabbak sorába tartozik önéletrajzi motívumokra épülő kisregénye - egyebek mellett a gyermekkor, az 1944-es menekülés felidézésével (Vormittags, Bukarest 1970).

Az 1960-as évek a kései G. Dej-korszak és a korai Ceauşescu-éra nyitottabb nemzetiségi politikája a Moszkvától való elhatárolódás útján némi mozgásteret nyújt mind az aktuális alkotófolyamat, mind pedig az örökségvállalás számára. Heinz, élve a lehetőségekkel, az utóbbi területén nagy lendülettel veti bele magát a feltáró munkába. Így kerül napfényre a feledés homályából a korai 70-es években Johann Szimits (1852- 1910), szerb gyökerei ellenére bogárosi sváb dialektusköltő, vagy a perjámosi költő-előd, Karl Grünn (1855- 1930) életműve, és így kerül sor az addig sem sem ismeretlen, sőt a tágabb nyelvterületen elfogadott, Temesvár, Bécs, Belgrád és Orsova négyszögében alkotó Otto Alscher (1880- 1944) több, kéziratban maradt művének kiadására, többek között a híres állat- és vadásztörténetes darabjaival. A Belgrád 1917/18-as osztrák megszállása idején az akkori német hivatalos lapba írt tárcák kiadása már Heinz későbbi, németországi tevékenységének része (Belgrader Tagebuch, München 2006). Heinz az Alscher-hagyatékot szerencsés kézzel, az utolsó pillanatban leli fel az író egykori al-dunai menedékhelyén, mielőtt a Vaskapu-duzzasztógát üzembehelyezésével a környék víz alá kerülne. Alscher egyébként, akinek sajátos, anarchista-pacifista irányultságú elbeszélő életműve az emberi civilizáció modernkori züllésével olykor az erdei vadvilág, olykor a kitaszítottak és kirekesztettek méltóságát szegezi szembe, 1944-ben Târgu-Jiu-ba internálva végezte.

Különös, egyedi oka a kitelepülési kérelem benyújtásának Heinz esetében publikus formában nem ismert. Azonban önmagában a felőrlődés a politikai kényszerek közepette a „haladó szellemű“ író-újságírónak kijáró formális megbecsülés mellett is utólérhette. Szilárd pozícióját Németföldön, a kiürített „német-keleti-délkeleti“ területek és örökségük anyaországi sajtójában, intézményeiben nyíló, számos szereplehetőség közepette, a düsseldorfi (később a Nobel-díjas, sziléziai-német Gerhart Hauptmannról elnevezett) Haus des Deutschen Ostens kulturális központ és fórum kereteiben találja meg. A bánsági örökség feltárására irányuló fáradozásait folytatva, azonban írói ambícióit sem teszi félre. A hazai falutörténetek sorát már nem bővíti tovább, ehelyett megkísérli, hogy a maga példáján megvonja a kiszakadás drámai mérlegét: a feloldhatatlan idegenséget, ami a kitelepülőt a perem-identitásával a honából elűzi, de az új környezetben is utóléri. Erről beszélnek mindenekelőtt a Lieb Heimatland, ade! (‚Isten hozzád, kedves hazám’, Bad Münstereifel, 1998) című kötet józanul keserű történetei. A kitelepült-irodalom körében visszatérő problematikát Heinz, az elbeszélő megjelenítést megelőző esszé-formában, lényegében elsőként érinti. Kihegyezve a kérdést: az aktuális környezet szemében itt is, ott is mellékes, közömbös táji identitás - megélő közössége nélkül - puszta virtualitás. Megválaszolhatatlan a kérdés: meddig tartanak ki az emlékek? Csak az emlékek történeti dokumentumokban őrzött lenyomata maradandó, ameddig az utódok, a szélesebb publikum vagy az irodalom- és művelődéstörténeti szakma érdeklődése kitart. Az örökség maradéktalan feltárására vállalt szolgálat mindenesetre reális cél és cselekvés. Heinz e szolgálatában fáradhatatlan. Az itt ismertetett portré sem győzi sorolni a munkaeredményeket, melyek az irodalom mellett a még kevésbé ismert képzőművészeti életművekre is kiterjednek, mint a monumentalista Franz Ferché (1900-1981), akinek dekoratív képei a sváb betelepülés és tájépítés jeleneteivel Temesvárt megtekinthetők. (Franz Ferch und seine Banater Welt, München, 1988). Ferch temesvári kötődéséből egyébként futja a sváb szemhatáron túlra kitekintő alkotásokra is, ilyen a művész Dózsa-triptichonja.

A két íróportré szerzője, a fiatalabb Walter Engel (*1942) irodalomtörténész, maga is a Bánság szülötte, aki kitelepülése előtt az 1970-es években a temesvári egyetemen működik, 1988/2006 között pedig az említett düsseldorfi Gerhart Hauptmann-ház vezetője. Romániai éveinek hézagpótló munkája a 20. századelőn megjelent temesvári irodalmi folyóirat, a Von der Heide antológiája (Bukarest, 1978). Németországi munkásságát megosztja a tágabb német-kelet hagyomány sokrétű témája között, érdeklődését bánsági viszonylatban pedig elsősorban a tájörökség komplex multikulturalitásának szenteli.

Komáromi Sándor