Hetek - III. évfolyam, 28. szám, 1999. július 17

Egész pontosan kilencszáz éve, 1099. július 15-én, egy pénteki napon, déltájban rettegés lett úrrá Jeruzsálem lakóin. A három évvel korábban II. Orbán által meghirdetett első keresztes hadjárat elérte végcélját.

A Templom-hegy dél-nyugati szeglete Jeruzsálemben. „Még senki sem látott ehhez fogható vérfürdőt…”

A tetőtől talpig páncélba öltözött kereszteslovagok - akiket a törökök csak „franj”-okként emlegettek - június hetedike óta tartották megszállás alatt a Jeruzsálemet övező dombokat. Fanatizmusuk még a sokat próbált muszlim városvédőket is megdöbbentette. Az első napokban - mit sem törődve az ostrom bevett szabályaival - fennhangon éneklő papjaik vezetésével, egy szál karddal a kezükben próbáltak felhágni a falakra. Ostromtornyokat csak két hét múlva kezdtek építeni, ám ezek annál veszedelmesebbnek bizonyultak. Hiába sikerült a város védőinek a Sion-hegynél az egyiket felgyújtaniuk, az északi falnál felállított faalkotmányból kétszáz keresztes szökött a falakra és megnyitotta a kaput. Azon a bizonyos pénteken a betóduló keresztes hordák néhány óra leforgása alatt elfoglalták a város jelentős részét: „A frankok tehát déltájban, azon a napon, mely egykor Vénuszé volt (pénteken), kürtharsogás közben, zajongva, férfiasan küzdve, Isten segíts!-t kiáltva a városba nyomultak” - írta Foucher de Chartres „Jeruzsálem története” című krónikájában. „Mikor az egyik falon zászlójuk megjelent, a pogányok igen megrémültek: bátorságukat feledve a város szűk utcáinak tekervényein futásnak eredtek, de bármily gyorsan menekültek is, még gyorsabban üldözték őket.” Csak két ellenállási gócpont maradt, a Dávid-torony és a hajdani Templomhegyen emelkedő Sziklamecset. Az előbbiben magát elsáncoló Al-Afdal emírnek, a város parancsnokának szabad elvonulást engedett a keresztesek vezére, Saint-Gilles lovag. Ez volt a lovagok első és utolsó gesztusa a legyőzöttek felé! A Templomhegyen - ahogy szerte a városban mindenütt - hatalmas vérfürdőt rendeztek: egyedül az Al-Aksza mecsetben - muszlim források szerint - hetvenezer muzulmánt mészároltak le! „Nem volt hely, ahol kardforgató vitézeink meg ne találták volna őket. Sokan Salamon templomának (a Sziklamecsetnek) tetejére menekültek fel. Innen zuhantak alá halálos nyíltól találva. Ebben a templomban mintegy tízezer embert fejeztek le. Ha ott lettetek volna, bokáig vérben gázoltatok volna, mint mi. Mit is beszélek erről annyit? Egyikük sem mentette meg életét, de még a nőknek és a gyermekeknek sem kegyelmeztek…” - írta Foucher, aki szemtanúként volt jelen az eseményeknél. A „Frankok tettei” című krónika így örökítette meg a keresztesek vérengzését: „A városba behatolván zarándokaink (!) a Salamon templomáig üldözték a szaracénokat, ahol is aztán egész napon át hevesen vívtak a mieinkkel, úgyhogy az egész templom úszott a vérüktől. Miután a mieink végre teljesen leterítették a pogányokat, a templomban nagy számban fogdostak össze férfiakat és nőket és vagy megölték, vagy életben hagyták őket, aszerint, amint jónak látták. A keresztesek csakhamar nagy sietséggel bejárták a várost, és magukhoz ragadtak aranyat, ezüstöt, lovakat és öszvéreket, kifosztották a kincsekkel zsúfolásig megtelt házakat. Boldogan és örömükben sírva járultak a mieink a mi Megváltónk sírjához, hogy ott imádkozzanak és lerótták neki hálaadójukat (…) A holtakat az élő szaracénok hurcolták ki a városból és házmagas halmokat raktak belőlük. Még senki sem látott ehhez fogható vérfürdőt a pogányok közül vagy hallott ilyenről.”

Zsidó és keresztény áldozatok

Krisztus derék vitézei a muszlimokkal kollaboráló zsidókat sem kímélték. Ibn Al-Qalanissi arab krónikás szerint „A zsidók zsinagógájukban gyűltek össze, a franjok ott égették meg őket elevenen. Széttörték mind a szentek emlékműveit és Ábrahám sírját is, az örök békesség fényeskedjék neki!” A városból csak néhány zsidó katona menekült el Al-Afdal szabadon bocsátott csapatával, ők vitték a hírt a zsinagóga pusztulásáról. 1975-ben Samuel Goitein közölt egy levelet a kairói geniza anyagából, amelyben a kairói zsidók arról értesítik askaloni testvéreiket, hogy összesen 123 dínárt küldenek „a Tóra-tekercseknek és Isten népének megváltására, akiket a gonosz királyság vetett fogságba, hogy Isten irtsa ki és törölje el őket!” Majd a levél így folytatja: „Nagy sietséggel küldjük nektek e sorokat, mert félünk, nehogy bűneink bajt okozzanak, és - ne adj Isten - jogtalanságaink számon kéressenek rajtunk. Mindazonáltal képtelenek vagyunk uralkodni magunkon és vigasztalódni. Veséink lánggal égnek Isten házának, dicsőséges szentélyünknek égése miatt - Isten bocsássa meg - napunk elsötétedett és testünk meggörnyedt…” A későbbi években összesen 350 Szentírás-kódexet sikerült kiváltaniuk a keresztesek kezéből a diaszpórában élő zsidóknak. Foglyot egyet sem.
A vérgőzös franjok még saját hittestvéreiket sem kímélték. A Szent Sír Templomból kiűzték az összes keleti rítusú keresztény papot (görögöket, grúzokat, örményeket, koptokat és szíreket), akik pedig az iszlám uralom alatt is szabadon gyakorolhatták vallásukat. Ekkora fanatizmus láttán az ortodox hitközösség vezetői ellenállásra szánták el magukat, egyszerűen nem voltak hajlandók megmutatni azt a helyet, ahová Krisztus állítólagos keresztjét rejtették. A keresztesek erre letartóztatták a Kereszt őrzésével megbízott papokat, és kegyetlen kínzásoknak vetették alá őket. A titkot végül kicsikarták, így sikerült megkaparintaniuk az ereklyét.
Alighogy abbamaradtak a vérengzések, július 22-én a legbefolyásosabb egyházi és világi méltóságok leültek egymással tanácskozni, hogy megválasszák Jeruzsálem királyát. A két legesélyesebb, a Toulouse-i Rajmund és Bouillon Gottfried közül az utóbbi került ki győztesen, ám ő a királyi címet elutasította, megelégedve a „Szent Sír őrzője” titulussal. Állítólag nagy kegyesen azt is kijelentette, hogy ahol Krisztus töviskoronát viselt, ő nem akar királyi koronát hordani. Gottfried és a normann Tankréd maradt tehát a Szent Városban, egy mindössze 300 lovagból és 2000 gyalogos katonából álló sereg élén. A Jeruzsálemi Királyság e nem éppen dicső kezdet után 1187-ig állt fenn.

Pogromok Nyugaton

Az iszlám dzsihád katolikus változata, a „Krisztusért vívott szent háború” a XI. század végén kapcsolódott össze a „Szentföld felszabadításának” teológiájával. Jeruzsálem és a szent helyek már a középkor korábbi századaiban is a zarándokutak célpontjai voltak, mivel a peregrinatio in Terram Sanctam (szentföldi zarándoklat) az egyik legnagyobb érdemszerző cselekedetnek számított a katolikus egyház szemében. A népesség minden rétegéből összeverődött zarándokcsapatok vonultak a „hitetlenek” kezén lévő országba, a XI. század közepén csupán egyetlen, több püspök által vezetett csapat állítólag 7-12 ezer főt számlált. Ha valaki túlélte a hónapokig tartó utazást - nem fogták el a kalózok, nem halt éhen vagy nem ették meg a vadállatok -, valóban elmondhatta, hogy valószínűleg különleges módon élvezi Isten kegyelmét. Az sem mellékes szempont, hogy ezen utazások alatt a nyugat-európai arisztokrácia színe-virága megismerte Bizánc és a Közel-Kelet városainak saját viszonyaikhoz mérten hihetetlen gazdagságát, s az ígérkező zsákmány aligha jelentett kisebb vonzerőt számukra, mint a szent helyek felszabadítása.
A délről a szeldzsuk-törökök, északról a besenyők támadásaitól szorongatott bizánci császár, I. Alexiosz Komnénosz 1095 márciusában fordult Róma püspökéhez, hogy segítségét kérje a pogányok elleni harchoz. II. Orbán, aki 1088 óta ült Szent Péter trónusán, gondosan előkészítette a „baráti segítségnyújtást”. Miután titkos tárgyalásokon biztosította a leghatalmasabb francia és német főurak támogatását, november 27-én a Clermontba öszszehívott zsinat előtt meghirdette az első keresztes háborút. A hadjáratban részt vevők számára teljes bűnbocsánatot ígért: „Mindazok, akik oda (vagyis a Szentföldre) mennek, és akár szárazföldi, akár tengeri útjuk során, akár a pogányok elleni harcban életüket vesztik, bűneik bocsánatát nyerik. Legyenek most lovagok azok, akik eddig rablók voltak! Harcoljanak most jog szerint a barbárok ellen azok, akik azelőtt testvéreik és rokonaik ellen küzdöttek! Nyerjenek most örök jutalmat azok, akik eddig kevés pénzért csak zsoldosok voltak! Akik pedig menni szándékoznak, utazásukat ne halogassák, hanem a tél elmúltával, a következő tavaszon, miután minden dolgukat elrendezték, a költségeket összeszedték, az Úr vezetésével vidáman induljanak útnak.” Hogy a pápa szavaira milyen sereg verbuválódott össze, azt ezek után nem kell részleteznünk…
Az első keresztes hordát egy Remete Péter nevű olasz pap zsákmányra éhes szegényparasztokból és nincstelen városiakból toborozta össze, akikhez néhány nem éppen feddhetetlen hírű nemes is csatlakozott. Ezek a „gáncstalan lovagok” a pogromokban amúgy sem szűkölködő középkor legiszonyatosabb zsidóüldözését hajtották végre 1096-ban. Egy kortárs krónikás, az aacheni Alberich így számol be erről: „Kegyetlen lélekkel támadtak a különféle városokban szétszórt zsidóság ellen; kegyetlenül gyilkolták őket, különösen Lotharingiában, és azt állították, hogy ez a keresztény hit ellenségei elleni szolgálatuknak és hadjáratuknak a kezdete. A zsidókat először Köln városában kezdték öldökölni a polgárok: meglepetésszerűen megrohanták kis gyülekezetüket, sokukat súlyosan megsebesítették, másokat felkoncoltak, házaikat és a zsinagógákat feldúlták, a sok-sok pénzt egymás közt felosztották. E kegyetlenségek láttára az éjszaka leple alatt mintegy kétszázan hajón Nassauba akartak menekülni. A zarándokok és a keresztesek azonban észrevették őket és egyet sem hagytak életben közülük, hanem valamennyit lemészárolták és mindenüket zsákmányul ejtették.” A keresztesek hónapokig tartó rablóhadjáratok során teljesen kifosztották és megsemmisítették Rouen, Reims, Verdun, Metz, Trier, Prága, Speyer, Worms, Regensburg, Köln, Neuss és Xanten zsidó közösségeit. Mainzban - úgy tűnik - különös kegyetlenséggel jártak el, amiben a helyi püspök, Routhard is kétes szerepet játszott. „A város főpapja a zsidóktól átvett hallatlanul sok pénzt gondosan biztonságba helyezte - írja a krónikás -, őket magukat házának igen tágas tetőteraszán Emicho gróf és csatlósai elől rejtette el, hogy ezen az igen biztos és nagyon erős helyen épen és egészségesen megmaradjanak. Azonban Emicho és emberei haditanácsot tartanak, majd napkeltekor nyíllal és lándzsával támadnak a tetőn tartózkodó zsidókra. Betörik a zárakat és kapukat, és mintegy hétszáz zsidót megölnek. Azok hasztalan próbáltak oly sok ezernyi ember erejének és támadásának ellenállni. Ugyanígy halomra ölték az asszonyokat, és kardélre hányták az akármilyen korhoz és nemhez tartozó gyenge gyermekeket is.” Az európai zsidóüldözések azonban csak előjátékai voltak a Keleten véghezvitt rémtetteknek.

Emberevés Keleten

1096 júliusában Kilidzs Arszlán, a kis-ázsiai szultanátus mindössze tizenhét éves ura palotájában értesült a hírről, hogy franjok ezrei közelednek Konstantinápoly felé. Az informátorok által festett kép azonban meglehetősen zavarosnak tűnt: a nyugati seregben volt ugyan néhány száz lovag és jelentős számú fegyveres gyalogos is, de azon kívül rongyos férfiak, nők és gyermekek ezrei. Azt beszélték, hogy valamennyien két szövetcsíkot varrtak kereszt alakban a hátukra.
A keresztesek a bizánci császár hajóin augusztusban keltek át a Boszporuszon, és Kilidzs Arszlán fővárosától, Nikaiától mindössze egy napi járóföldre vertek tábort. Reggelente több ezres hordákban fosztogatták végig a környéket, válogatás nélkül kifosztva az útjukba kerülő templomokat és a falvakat. Aki ellenállt, azonnal megölték, még a csecsemőket sem kímélték, akiket elevenen dobtak a tűzbe. E hordákat a fiatal szultánnak sikerült ugyan októberben szétvernie, de az utánuk jövő több ezres lovagsereggel már nem boldogult.
A csúfos véget ért „szegények keresztes hadjárata” után keletre özönlő keresztesek 1097. május 21-én vették be Nikaiát. A győzelem után júniusban délnek vették útjukat, s a július elsején Dorülaionnál vívott csatában újból megverték a szeldzsukokat, akiknek államkincstárát is megkaparintották. Augusztusban elérték Ikoniont (a mai Konyát), így egész Anatólia uraivá váltak. A téli pihenő után 1098 márciusában ostrom alá vették Szíria legnagyobb és leggazdagabb városát, Antiochiát, amit három hét múlva csellel sikerült elfoglalniuk. A városban válogatás nélkül mindenkit lemészároltak. Az egyiptomi fatimidák váratlanul megjelenő felmentő serege azonban beszorította őket a falak mögé, s így az ostromlók ostromlottakká váltak. Az éhínség a városban elképesztő méreteket öltött. A kilátástalan helyzeten egy leleményes pap, Péter Bertalan azzal próbált segíteni, hogy kijelentette: látomásban látta, hogy a Péter-katedrális padlózata alatt rejtőzik annak a római századosnak a lándzsája, aki a kereszten Jézus oldalába döfött. A sebtében felszedett padló alól valóban elő is kerül a később „Longinus lándzsája” néven nagy karriert befutott műtárgy. (Hitelességében már a keresztesek némelyike is kételkedett. A büszkeségében sértett Péter abbé ezért önként vállalta a tűzpróbát. Súlyos égési sebeibe rövidesen belehalt.) A csodás ereklyétől felbátorodott keresztesek végül is nyíltszíni csatában június 28-án megverték az amúgy eléggé demoralizált szeldzsuk sereget. Immár nemcsak az egész Kis-Ázsia, hanem a Közel-Kelet is a lábuk előtt hevert. De a gyors és teljes győzelemhez még hiányzott valami.
Antiochiától három napi járóföldre fekszik Maarra, egy falakkal védett városka. 1098 decemberében támadt rá gusztusuk Antiochia újdonsült urainak. A település tehetősebb lakói már Antiochia bevételekor elmenekültek - a bekövetkező események őket igazolták. Az ostromgyűrűbe zárt Maarra néhány száz gyakorlatlan védője elszántan védekezett. Elkeseredett dühükben még méhkasokat is dobáltak a falakra felmászó keresztesekre. Aztán jött az ostromtorony, és ők is feladták a harcot. Ibn al-Athír arab történetíró szerint a franjok „három teljes napon át hányták kardélre az embereket” - ők voltak a szerencsésebbek. „Maarrában a mieink - írja Raoul de Caen frank krónikás - üstökben főzték meg a felnőtteket, a gyermekeket pedig nyársra húzták, megsütötték és felfalták.” A maarrai csatában személyesen is részt vevő Albert d’Aix azt is hozzáteszi: „A mieink nemcsak a megölt törökök és a szaracénok tetemeit nem átallották megenni, de fölfalták még a döglött kutyákat is.” A Maarrával szomszédos helységek lakói sohasem olvashatták ezeket a krónikákat, de életük végéig mesélték a látottakat. A borzalmak emlékét megőrizte az irodalmi hagyomány is: törökök epikus irodalma mindenütt, kivétel nélkül emberevőknek mutatja be a frankokat. Ezen előzmények után nem csoda, ha a palesztinai városok - egy-két kivétellel - letettek minden ellenállásról. A hódítók szinte akadálytalanul folytathatták útjukat a hőn áhított cél: Jeruzsálem felé.

Evangéliumi keresztények egy csoportja hétfőn formálisan is bocsánatot kért Jeruzsálem lakosaitól a nyugati keresztes katonák által muzulmán, ortodox és zsidó hívők ellen 900 évvel ezelőtt elkövetett mészárlásokért.
A csoport tagjai három évvel ezelőtt indultak el Kölnből, majd Törökországon, Libanonon, Szírián keresztül, a Nyugati Part érintésével követték a keresztes katonák XI. századi útvonalát Európából a Közel-Keletre azzal a szándékkal, hogy megemlékezzenek Jeruzsálem keresztesek általi leigázásának 900. évfordulójáról. Hétfőn nyilvános ünnepség keretében nyújtották át a három egyistenhívő vallás képviselőinek az angol, arab és héber nyelvű bocsánatkérő iratokat. „Mélységesen bánjuk mindazokat az atrocitásokat, amelyeket elődeink Krisztus nevében követtek el. Elutasítjuk a gyűlöletet és a megfélemlítést, és elítélünk minden, Jézus Krisztus nevében végrehajtott erőszakot” - áll a bocsánatkérésben.
A zsidó, keresztény és muzulmán vallások jelenlévő képviselői üdvözölték a bocsánatkérést. „Felejteni természetesen nem tudunk, de megbocsátani igen” - jelentette ki Timótheosz metropolita, a Jeruzsálemi Görög Patriarchátus feje. Ron Kronis rabbi, a Vallások Közötti Koordinációs Tanács vezetője szerint soha nincs túl késő az őszinte megbánáshoz.