2009. november 7.

Művészetek Palotája

Fesztivál Színház

Puccini

Turandot

Turandot                               Maria Gulegina

Liù                                         Marina Poplavszkaja

Kalaf                                     Marcello Giordani

Timur                                    Samuel Ramey

Karmester                             Andris Nelsons

Díszlet                                   Franco Zeffirelli

Jelmez                                  Dada Saligeri,
                                             Anna  Anni

Világítás                               Gil Wechsler

Koreográfus                         Chiang Ching

Rendező                               Franco Zeffirelli

A Művészetek Palotájában a hónap  Met-közvetítése a Turandot volt,      de a hónap operaelőadása a Norma. Referátumom elején -a szerkesztőtől való sűrű bocsánatkérések közepette -akkor is Gruberová panegiriszét zengeném, ha erre rajongásomon kívül nem volna ok. De van, és az nem is az isteni druidessa, az operaénekesnők (számomra) első papnője, hanem a produkció egésze. Itt az alkalom, hogy megcáfoljam magam, és leleplezzem a doktrinerség mételyét. Sohasem tagadtam mérsékelt lelkesedésemet az operák hangverseny-előadásai iránt, de most leteszem a fegyvert, mert a Norma-koncert nekem inkább volt opera/dráma, mint Franco Zeffirelli magas nívójú Turandot-revüje a Metropolitanben. Persze más egy élő előadás, a maga biológiai aurájával, mint egy steril, dobozolt közvetítés. Másrészt ahhoz, hogy a hangverseny legyen a befutó, azért Bellini operája is kellett. Mert mit lehet a Normán rendezni? (Elrontani lehet, láthattuk legutóbb az Operaházban.) Ha azt kérdeznék, melyik az az egy opera a világon, amelyet fölösleges színpadra vinni, elég elénekelni, habozás nélkül - a versenyben levő Bellini-riválisok közül is - a Normát mondanám. No de mi az az emberi dráma, szenvedély, kedélyhullámzás, pszichológiai összetettség, amihez  Gruberovának nem elég a pódium, az estélyi ruha és - megkapaszkodni - a karmesteri pulpitus korlátja?! A hang már nem intakt (hatvanhárom éves!), néha elfogy a levegője, a frázisok nem mindig egyenletesek, és időnként spórolnia kell, hogy a fontos részeknél kiteljesedjék, de csodás, ahogy mindezt technikával áthidalja, lélegzetelállító pianókkal és kérlelhetetlen fortékkal anyagszerűvé teszi, s diadalra viszi a szövegmondás tökéletes plaszticitása által (ami a bel canto-éneklés lényege, ám nála a verista nyers nyomaték, a suttogás, sőt az énekbeszéd is belefér). De mit számít ez az egész mindenség ahhoz képest, hogy a kifejező éneklésből szituációtermtés, zenei piktográfia és a személyiségen átszűrt gazdag karakterizálás lesz! Mekkora művész, te jó ég!

 Maria Gulegina

Elég az elragadtatásból, vissza a Turandothoz. Az idejétmúlt előadások között ez a legjobbak közé tartozik, a mesének köszönhetően, amelyet ilyen monumentalitással, színpompával és grandezzával megrendezni mindenesetre művészet. Zeffirelli megküzd a darab statikus tablószerűségével, főként az első felvonásban, amely azáltal, hogy gyakorlatilag a pekingi utcán, egy sikátorokra emlékeztető szerpentinlabirintusban játszódik, és a sötétben megfélemlítetten, görnyedten nyüzsgő tömeg fölé helyezi a magasban kivilágosodó pagodát, a benne trónoló fenségesen távoli címszereplővel, egyszersmind leképezi a darab hierarchiáját. A második felvonás már nem nélkülözi a korabeli kínai tévéshow-t a maga impozáns stúdiódíszletével és koreográfiájával, amely egyébként az egész produkciót behálózza. A három minisztert, akiknek a rendező az első felvonásban is stilizált gesztusrendszert írt elő, három profi táncos helyettesíti -miért ne, ha itt úgy sincs énekszólamuk? A harmadik felvonás elején újra megjelenik a félelem sötétjében settenkedő nép -csak a mesei librettó hiteti el, hogy ma éjjel Pekingben senki sem alszik, a valóságban mindenki rémülten bezárkózna, különösen, hogy könnyen azonosítható, lecsapni kész titkosrendőrök kutatják az ismeretlen herceg kilétét -, a végén pedig újra a show-díszlet, azzal a szokványtól eltérő, ízléses Zeffirelli-megoldással, hogy a mozgósított plebs nem fejlődik fel a rivaldához sugárzó arccal népünnepelni (ahogy az előző fináléban sem), hanem marad a helyén, s ezáltal a végig decens tabló megőrzi a szigorú formafegyelmet.

Marcello Giordani

Emberi dráma, mint rendszerint, most sem lesz a dologból, a darab a jéghegy és a jégtörő cirkáló harca, a fagy felengedését pedig Puccini nem tudta megírni (viszont Alfano jól elrontotta). A szereplők persze igyekeznek, a próbajelenetben, amikor Kalaf viszontkérdez, arcán ravaszkás dafke-mosoly jelenik meg, Turandotén meg a lekicsinylő fölény, hogy „ennyi az egész?", de ezt a közelit csak a közvetítés nézői láthatták, vagy akik nagyon elöl ültek a Metben. A hangok rendben vannak, bár Marcello Giordanié távolról sem az az ellenállhatatlanul hősies vagy akár drámaian telített matéria, ami ideális lenne Kalafhoz (Pinkertonnak a múlt évad közvetítésében jobb volt); aki emlékszik, nem Giordani májusi Kalaf-vendégszereplésére, hanem arra, milyen volt 1962-ben Pesten Nikola Nikolov vagy pláne Bruno Prevedi, amikor megszólalt a második felvonás No, no, Principessa kezdetű diadalmas frázisában, az bánatosan konstatálhatja a minőségi különbséget. Maria Gulegina a címszerepben, szó se róla, minden vonatkozásban perfekt, a hang homogén, drámai és hajlékony, sem terjedelmi, sem technikai korlátai nincsenek, és testi alkatához képest meglepően mozgékony, könnyed, sőt fürge. Mindamellett rejtély -esetleg rejtvény, de ezt nem Turandot adja fel -, miért ő kell Kalafnak, miért nem Marina Poplavszkaja bájos, szép, fiatal és tündökletesen éneklő Liùja. De mint tudjuk, a szerelem vak. Néha jobb, ha az operanéző is becsukja a szemét.

Marina Poplavszkaja Fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera