-Ön régóta dolgozik a zenei élet környékén, én azonban lemezborítók grafikusaként ismertem meg sok évvel ezelőtt.

-Grafikusként ma is dolgozom -amennyit tudok. Bár nincs zenei végzettségem, mindig vonzott a hangszeres zene, csak soha nem volt türelmem a tanuláshoz. A '80-as évek végén a klasszikus zene vonzáskörébe kerültem: előbb a Budapesti Kórusba léptem be, majd énekelni tanultam, és hamarosan kitaláltam valamit, amitől a tanárom a haját tépte: tenor helyett kontratenor lettem, rajongani kezdtem a barokk szerzők műveiért. Akkoriban két-három énekes próbálkozott ezzel itthon, így hamar megismerkedhettem a fiatal régizenész generációval. Iparművészeti főiskolásként éppen a rendszerváltáskor diplomáztam, és akkortájt több önszerveződő civil mozgalom alakult. Mi is létrehoztunk egy művészegyesületet, a későbbi NOVUS-t, aminek hamarosan az egyik vezetője lettem. Első nagy rendezvényszervezői élményem a Műcsarnok felújítása előtt lezajlott négynapos multikulturális fesztivál, a Tatarozás volt, amely óriási sikert aratott. Tizenötezer embert mozgattunk meg négy nap alatt, napi húszórás nyitvatartással, negyvennél több produkcióval. Deficittel zártunk, és igen csúnyát buktunk rajta, de akkor megtanultam, hogy a vállalkozás felelősségteljes dolog. Ott vált meggyőződésemmé, hogy a nagy ötleteket nem lehet állami szubvencióból realizálni. Ettől kezdve szinte missziómnak tekintettem a művészetek piacképessé tételének ügyét. Természetesen nem azon az áron, hogy a művészet menjen le az aktuális igények szintjére, ellenkezőleg, a művészek segítsenek élhető esztétikai és morális mintákat nyújtani a társadalomnak. Erre ma, húsz év után nagyobb szükség van, mint a rendszerváltás idején. Felelősen kell gondolkodni mindenről, így a kultúráról is. Nem lehet újra meg újra arra építeni, hogy majd valaki megment. Általában nem mentik meg az embert, és ha mégis, többnyire nagy árat kell fizetni érte. Az is tisztán látszott, hogy a változásokat a művészekkel kell kezdeni. A NOVUS kapcsán ismerkedtem meg fiatal zeneszerzőkkel, akikkel megalakítottunk egy kamarazenei műhelyt. Az Óbudai Társaskörben rendeztünk egy tucat zenei estet, melyet vetítéssel, pantomimmal és más társművészetekkel színeztünk. A siker és elismerés dacára nem voltunk készek, hogy egy ilyen kezdeményezést tartósan üzemeltessünk, és a dolog két év után befulladt.

- Miért hagyott föl vele?

- A megélhetés kényszere miatt. Később mégis beleestem ebbe a csapdába, amikor a lakásomban elkezdtem esteket szervezni. Harminc-negyven fős társaságoknak olyan, vacsorával egybekötött zenei esteket adtam, amelyekre zenész ismerősöket hívtam meg muzsikálni. Az Akadémia Kvartettől Kónya István lantművészig sokan léptek fel nálam, volt Beethoven-trió, indonéz gamelán-est, a vége felé egyszer Szilasi Alex is eljött zongorázni, egyszóval nagy siker volt, szó szerint a csilláron is lógtak.

-De ez csak úri passzió, házizenélés volt. Miből élt meg?

-A grafikából. A szalon nem volt nagyon költséges, az ételt-italt összedobtuk, és a társaság követelte a zenét. Nekem ez nagyon tetszett, akkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy ki kellene szélesíteni.

-Hogyan folytatódott?

-Alexszel beszélgetve megütköztem azon, hogy egy olyan jó képességű és nyitott gondolkodású ember, mint ő, miért nem kap itthon felkéréseket. Kiderült, hogy ő is szalonokat rendez a lakásán, ugyanazt az utat járta végig, mint én, így összevontuk erőinket. Elkezdtünk együtt dolgozni, és kis koncerteket szerveztünk. Azután jött az ötlet, hogy az akkor nyíló Müpában megpróbálnánk kibérelni a koncerttermet. Ekkor alapítottuk meg párommal és Szilasi Alexszel a Zeneszalon Kft.-t mint projektcéget.

- Mennyiért bérelték ki a termet?

- Nem volt olcsó, de akkor éppen mindkettőnknek volt félretett pénze, így belevágtunk. Akkorát nem bukhatunk, gondoltuk - és jól gondoltuk, mert ezerszázan jöttek el, abból két-háromszáz protokoll-, a többi azonban mind eladott jegy volt. És mindezt úgy sikerült elérnünk, hogy nem vettünk igénybe profi közönségszervező céget és állami támogatást. A program kapcsán azon gondolkoztunk, mit tudna Alex csinálni, ami érdekesebb, mint amihez a közönség hozzá van szokva. Akkor találtuk ki, hogy szerzünk egy Pleyel zongorát, hiszen öt év múlva jönnek a nagy romantikus évfordulók. Úgy terveztük, a „szalonkultúra" témát bedobjuk a köztudatba. Ha kicsiben sikeres volt, miért ne próbáljuk ki nagyban is?

- Igen, de a szalonok lényege az intimitás, ami a Müpában nem valósulhat meg.

-A szalon valóban intim teret követel, de vannak műsorpolitikai elemek is, amelyektől szalon a szalon. Egy szalonest nem csak abból áll, hogy a művész bejön, játszik, meghajol, kivonul, hanem...

-...hanem cseveg is.

-Részben van benne csevegés, részben olyan, intim légkört teremtő interakciók, amelyek az embereket összekapcsolják. A Müpában azonban elkövettem azt a hibát, hogy majdnem fél órát beszéltem a koncert előtt. Azt hittem, pár perces expozét fogok tartani, de annyi különleges dolog történt velünk az alatt az egy hónap alatt, hogy azt muszáj volt mind elmondani.

- Mi történt?

- Elkezdtünk a Pleyel után nyomozni. Annyit tudtunk, hogy a Pleyel hányatott sorsú cég, amely már az 1980-as évekre csődbe ment, és fel is számolták. Csakhogy kiderült: néhány évvel azelőtt egy magánbefektető jóvoltából feltámadt, és újra hozzáfogott a hangszerek gyártásához. Megtudtuk, hogy elkezdték építeni új, 280 centis, nagy koncertzongorájukat. Kaptunk az alkalmon, és kimentünk Franciaországba, ahol bemutatták nekünk a nulladik sorszámú prototípust. Alex kipróbálta, és nagyon érdekesnek találta: lágy volt a hangja, kopogásmentes a mechanikája, szóval csupa olyasmi, amiért ő lelkesedik. A kereskedelmi igazgató gyanakodva méregetett, hogy kik lehetünk mi Kelet-Európából egy ilyen presztízsű gyárban. Elmondtuk, hogy Közép-Európa legfantasztikusabb új koncertterme nyílik Pesten, és tervezünk egy nagy Chopin-ciklust, felkészülésként a 2010-es 200. évfordulóra. Nagy marketingbomba lenne, ha ott Pleyel zongorán játszanánk Chopin-darabokat. Olyan meggyőzőek voltunk, hogy ígéretet kaptunk rá, áprilisban itt lesz a hangszer. Jöttünk haza boldogan, lefoglaltuk a termet, elkezdtük a promóciót. Egy hónappal a koncert előtt érkezett az üzenet, hogy egy alkatrészhiba miatt sajnos mégsem jön a zongora. Most honnan akasszunk le egy másikat? Könyörögtünk a kereskedelmi igazgatónak, hogy segítsen. Azt mondta, van egy cég, a Fabbrini Olaszországban, nekik talán van Pleyeljük. E-maileztem, és máris jött a válasz: mikor kell a zongora? Amikor az árakat megtudtuk, kicsit szívtuk a fogunkat, de vállaltuk. Mondták, hogy éppen most újítanak fel egy Pleyel hangversenyzongorát, és arra az időszakra lesz kész. Három nappal a koncert előtt kaptuk a hírt, hogy baj van a hangszerrel, mert még instabil, lehetnek benne kiszámíthatatlan beállítási ingadozások... Megrémültünk. De akkor a cég folytatta: ezért inkább még egyet küldenek, ha valami közbejönne a koncerten, akkor betolják a másikat... Végül is így esett, hogy két Pleyelünk lett. Utóbb kiderült, hogy a Fabbrini a világ közepe a zongoraszerviz-cégek között. Így a koncertre béreltünk egy alkalmi zenekart, amelyet elneveztünk Zeneszalon Kamaraszimfonikusoknak, és Alex vezényelt a zongora mellől. Záróaktusként a második zongorához meghívtuk Bogányi Gergelyt, és Alexszel eljátszottak néhány Chopin-ráadást. Hatalmas siker volt.

- Ez volt tehát a romantikus kezdet?

- Igen. Bebizonyosodott, hogy nincs szükség közvetítő ügynökségre, működnek a dolgok önerőből is. Ez alapvető tapasztalatunk volt a szervezésben. És nem költöttünk nagy pénzeket promócióra, vagyis kiderült, hogy lehet gazdaságosan is koncertet szervezni. Le lehet ülni a partnerekkel, és lehet ésszerű kompromisszumokat kötni. Úgy látom, ezt nem használja ki a klasszikus zenei szakma. Ez volt az a kedvező tapasztalat, melynek nyomán úgy döntöttünk, tovább próbálkozunk.

- Mi következett?

- Kaptunk egy ajánlatot az MTA-ból az Akadémiai Klub egyesülettől, hogy szívesen vendégül látnák Alexet.

- Végül tehát mégis belecsúszott a hangversenyrendezésbe.

- Igen, mert az első bérlet olyan sikerrel zárult, hogy felajánlottak évente négy koncertet. Arra jutottunk, hogy ha számíthatunk erre, akkor csináljuk meg az áhított Chopin-ciklust és vágjunk bele a Chopin CD-összkiadásba, Pleyel zongorán. Így kezdtünk lassan koncertmédia céggé válni. Elkezdtük a zeneszalon-honlapot, és lassan tanulgattuk a közönségépítést. Meglepetésünkre a honlap markáns nyomot hagyott a zenei közéletben. Ma már a Zeneszalont „intézménynek" tartják, ennek minden árnyoldalával: Alexet most már sokan azért nem merik fölkérni, mert úgy vélik, biztosan nagyon drága, hiszen saját ügynöksége van, és egyébként is agyontámogatják, mert a Pleyel zongoragyár kizárólagos szerződött művésze. Ezek legendák. Rendre hallunk vissza csodás történeteket magunkról. Néha már olyan hangvétellel találkozunk, mintha egy koncertszervező megacég lennénk...

-Hány koncertet szervez ez a megacég egy évben?

-Ötöt-hatot.

-És csak Szilasi Alexszel?

- Nem kizárólag, de cégtársként és művészeti vezetőként az ő vonzáskörébe eső művészekkel dolgozunk. A profilunk eléggé behatárolt. Alapvetően a zongorák és a zenei infrastruktúra iránti nyitottság érdekel, a hangszerhez való viszony, valamint maguk a koncerttermek. Az is izgat, hogyan lehet a zenét érdekessé tenni a nem hivatásos melománoknak. Nem a zenei közélet érdekel elsősorban. Úgy élem meg, hogy a klasszikus zene rekreációs „termék", amely elősegíti az ember önmegújítását. Üzletileg is definiált célcsoportú termékkör, amelyet a céges hr-esek tréningek formájában ugyanolyan jól beépíthetik munkájukba, mint a raftingot vagy a wellnesst. Jól lehetne használni közösségépítésre, céges összetartásra, gondolatok továbbadására. De ma olyan korszerűtlen a gondolkodás a kulturális életben, hogy senki nem érzi elég fontos ügynek ahhoz, hogy áldozatot hozzon érte. Pedig a klasszikus zene ugyanolyan fontos, mint levegőt venni. Zenét tanulni tizenéves korig kell, mert akkor válik vérré, utána pedig gyakorolni kell a közösségi életformát, mert az is hozzátartozik. Ma ugyanakkor a klasszikus zenéről az a képzet, hogy kimennek a pingvinek egy színpadra, a zenekari árkon túlra, nehogy véletlenül ránk ugorjanak, mint holmi fenevadak... A túloldalon pedig ott a közönség, amelynek mindössze az a dolga, hogy fizesse ki a jegyet, kapcsolja ki a mobilját, maradjon csendben, ne krákogjon, és ha vége a koncertnek, lehetőleg kétszer tapsolja vissza a művészt, és siessen ki a ruhatárba, mert tízkor ki szeretnék kapcsolni a fűtést. De a közönségnek nem ez a dolga! A koncertéletre ráférne egy alapos felfrissülés. Mostanában szokás mindent a gazdasági válságra kenni. A válság egy dologra biztos jó: az összes kuncsorgós, lenyúlós rendszer összeomlott. Eddig el lehetett leplezni, hogy a magyar koncertélet beteg, mert telt házakat lehetett fotózni, amiket nyugdíjaskommandókkal töltöttek föl, és az elszámolásban a következő pályázatnál lehetett lobogtatni, hogy mekkora igény van a produkcióra, és jövőre is „jár" a támogatás. Mára dugába dőlt ez az egész.

Alex nemrég járt Varsóban a Chopin Intézet vendégeként. Ott valódi koncertélet van, ahol meg lehet bukni. Olyan langyos tapsot kapott a gyengén teljesítő német zongorista, hogy kikullogott, míg Martha Argerichet állva tapsolták meg. Ott hisznek a klasszikus zenében.

Azt is abszurdnak találom, hogy Pesten mindeközben nincsenek koncerttermek, amelyekbe 300 embernél többet le lehetne ültetni. A Zeneakadémia és a Vigadó zárva, marad az MTA díszterme... Vannak ugyanakkor intézmények Budapest belvárosában, amelyeknek koncerttermük van, és arra való hivatkozással, hogy úgysem lenne rá rentábilis igény, visszautasítják a részvételt a koncertéletben. Például itt a Royal Szálló bálterme. Egy négyszáz fős, remek koncertterem. A Zeneakadémia előtt ez volt „a" budapesti koncertterem. Itt lépett föl Szigetitől Bartókig, Dohnányiig mindenki, aki számított. Ma ezt a termet alig merik használni, valószínűleg az árak miatt. De van egy mesés bálterem a Klotild-palota mellett is, a volt tiszti kaszinóban. A rendszerváltás óta egy pénzintézet „private banking" pénztára pöffeszkedik benne, ki tudja, milyen megfontolásból.  A koncertélet ügyét valakinek végre fel kellene vállalnia! Nem lehet egyfolytában sopánkodni, hogy milyen szomorú a helyzet. A hazai depressziót öngerjesztőnek tartom, és egyszerűen nem tudom hová tenni. A szakmának a sarkára kellene állnia, és összefogva közösen képviselni az érdekeit.

-Mielőtt teljesen megváltja a világot, visszarántanám a valóságba. Mire és hol készül manapság?

-A Budavári Önkormányzattal május 7-9. közt tervezzük egy háromnapos Beethoven Ünnep megrendezését. A programban Kocsis Zoltán, Malcolm Bilson és Szilasi Alex fog egy-egy estet adni, természetesen más művészekkel együttműködve. A részletes programot most véglegesítjük. Nem csak esti hangversenyeket tartanánk, azon dolgozunk, hogy a Vár két napon át Beethoven szellemét idézze meg. Tudom, hogy nem lesz belőle soha Salzburg, de álmodni azért szabad...

Tadeusz Wojciechowski lengyel karmester, Szilasi Alex és Práczky istván

- Felvégi Andrea felételei

- Amiről beszél, már nem évi öt koncert.

- Hát igen, lépést kellett váltanunk. E beszélgetés megjelenésekor már lezajlott a március 1-jei Chopin-bicentenárium, amelyre jelenleg gőzerővel készülünk: a Müpában tervezett koncertünkön minden előkészület az utolsó simításoknál tart, nagy izgalommal várjuk, hogy milyen házat tudunk produkálni. Az Akadémiai Klubbal jövőre is együttműködünk, a 2010/11-es évadban a három nagy zongoraszerző, Chopin, Schumann és Liszt műveivel ünnepeljük a hármas bicentenáriumot, négy zongorás hangversennyel. Grafikusként most a Budapesti Vonósoknak segítek, hogy a Royal Szálló emlegetett báltermében sikeresen szerepelhessenek. Április 1-jén a visegrádi országok éves ünnepi hangversenyét szervezzük - immár második alkalommal, ezúttal Chopin és Schumann dalait adjuk elő a négy ország szólistáival. Április 22-24. között pedig egy háromnapos Chopin-hétvégét tartunk Pleyel zongorák bemutatásával, az MTA-ban és a Festetics Palotában. De ahogy látja, az események magukat gerjesztik, újabb és újabb ötletek keresik a megvalósulás lehetőségét.