A zeneéletben régóta beszédtéma az Állami Hangversenyzenekar jövõje. Pár hónapja a Muzsika beszámolt a tervezett szerkezeti átalakításról, az alábbi interjú a mûvészi elképzelésekre összpontosít, azt a két muzsikust szólaltatván meg, akikkel az ÁHZ hosszú távú, szoros együttmûködésre készül.

GILBERT VARGA

- Az ön édesapja világhírû, virtuóz hegedûs. Feltételezem, hogy a közeg, amelyben felnõtt, befolyásolta a pályaválasztását. Banális a kérdés: hogyan és miért lett muzsikus?

- A történet valóban szokványos: ahogyan a futballista fiából futballista lesz, úgy lettem én is zenész. Hegedülni tanultam, de meg kell mondanom: szüleim a legkisebb kényszert sem alkalmazták. Utánozni akartam a papámat, ezért választottam a hegedût. Elsõ tanárom édesanyám volt. Ám valóban soha nem próbáltak befolyásolni. Mindössze egyetlen olyan esetre emlékszem, amikor - kamaszkoromban - apámtól kaptam egy kis fejmosást. Csak ennyit mondott: "én nem kényszerítelek, de ha csinálod, akkor csináld jól, vagy ne csináld!"

- Most azonban nem hegedûmûvészként hallhatjuk: karmester lett…

- Már gyerekkoromban nagyon érdekeltek a partitúrák. Két dolgot gyûjtöttem: partitúrákat és térképeket. Képzeletben térképek segítségével sokszor körbeutaztam a világot. Apám sûrûn turnézott, nem tudtam mindenhová elkísérni, de a térképeken mindig megnéztem, merre jár. Ez serkenti az ember kreatív gondolkodását. Ha meggondolja, a partitúra sem más, mint egy zenemû térképe. Rendszeresen hallgattam úgy lemezeket, hogy partitúrában követtem a zenét, de még gyakoribb volt, hogy az ágyban - lemez nélkül - csak a partitúrát olvastam. A zene megelevenedett a képzeletemben. Mindig újdolgokat fedeztem fel a kottafejekben: ez erõs ösztönzést adott. Ám ekkor még nem akartam karmester lenni, mert tudtam, hogy ez nem elég. Egy gyerek nem vezényelhet - nincs még meg benne a kellõ autoritás.

- Bizonyára sokkal összetettebb feladat partitúrát olvasni, mint például egy hegedûdarab kottáját. Egy gyerek ritkán képes arra az összetett gondolkodásra, amelyet egy nagy partitúra olvasása feltételez.

- Egy gyerek egy város utcájában él. Ott nõ fel - megismeri a házakat, az üzleteket, késõbb a keresztutcákat, a párhuzamos utcákat, és elõbb-utóbb kezd jól tájékozódni a városban. Ugyanez a helyzet a partitúrákkal. A gyerek rájön, hogy az a szólam, amelyet el tud olvasni, csak egy a sok közül. Minél korábban rájön erre, annál jobban olvassa a zenét. Amire viszont egy gyerek nem képes, az a vezénylés. Nem állhat ki száz muzsikus elé, és nem mondhatja el nekik, hogyan kell valamit eljátszani, mert ehhez nincs meg a kellõ tekintélye.

- Hogyan lett tehát karmester?

- Huszonkét éves koromban volt egy autóbalesetem. Utána fél évig próbálkoztam még a hegedûvel, de rájöttem, a kezem már sohasem lesz a régi. Olyan új szakma után kellett néznem, amely a zenéhez kapcsolódik, de nem igényli azt a manuális készséget, mint a hegedülés. Fogtam egy papírt, és egymás alá odaírtam mindent, ami számításba jöhet. Zeneszerzés, tanítás, karmesterség, zenei újságírás, zenemûkiadás, menedzserség - és így tovább. Végül úgy döntöttem, megpróbálkozom a dirigálással.

- Mindez rendszerezõ elmére vall. Az ember azt gondolná, az ilyen döntések sokkal inkább emocionálisan, az önkifejezés vágyától vezetve születnek.

- Hogy így választottam, az végeredményben a bennem meglévõ vonzalomnak köszönhetõ. És persze a gyerekkori partitúraolvasásnak. Egy karmester legszebb óráit csöndben tölti, Megszólalnak benne azok a dallamok, amelyeket a partitúra lapjain lát - de soha olyan szépen és tisztán nem fogja õket viszonthallani.

- Kik voltak a mesterei?

- Óriási szerencsémre Franc Ferrarához fordultam. Apám jó kapcsolatban állt vele, sokat koncerteztek együtt - ha jól tudom, Budapesten is felléptek. De a mûvészi együttmûködésen túl barátok is voltak, sõt egy napon születtek: július 4-ikén, épp tíz év különbséggel. Magától értõdött tehát, hogy õt keresem meg. Ferrara mindig buzdított: vezényelj, vezényelj. Ugorj a mélyvízbe, tanulj meg úszni. Konkrét problémák megoldásában nemigen segített, azt mondta: oldd meg magad. Azután elmentem Sergiu Celibdachéhoz. Õ az ellenkezõjét mondta: ne vezényelj, amíg nem száz százalékos a tudásod. Ha megfogadtam volna ezt a tanácsot, ma sem vezényelnék... Nála mindent pontosan kellett tudni, és õ akarta megmondani, mi az igazság. Ferrara ösztönös volt, Celibidache tudatos.

- Nyomasztó lehetett. Meddig bírta?

- Celibidache semmi szabadságot nem hagyott a növendékeinek. Akármennyire fontos volt, hogy lássam, hogyan próbál, lássam dolgozni, ugyanolyan fontos volt az is, hogy idõben elhagyjam. Néhány hónap után el is menekültem. Mestereim között tartom számon Bruck Károlyt, akinél Franciaországban tanultam. A két szélsõség után jó volt egy ilyen pragmatikus embertõl ellesni a mesterséget.

- Úgy tetszik a karmestermágusok kora véget én. Mára megszûnt aza félelem, az a félisteneknek kijáró tisztelet, amely Toscaninit, Szélit, Karajant vagy Reinert övezte. Ma a karmester gyakran tegezõdik a muzsikusokkal, a zenekari tagnak mint munkavállalónak sokkal több a joga, mint azelõtt. Más a dirigens helyzete. A demokrata Toscanini azt mondta, a zenében nincs demokrácia. Most meg van. Ez jó vagy rossz egy karmester számára?

- Errõl nem szoktam gondolkodni. Mindez valószínûleg a kort tükrözi, amelyben élünk. Tudomásul kell venni. De megváltoztak a zenekarok is: sokkal kevésbé markánsak a köztük mutatkozó eltérések. Ma már a szólisták között sincs olyan nagy különbség. Apám szerint ha valaki harminc-negyven éve bekapcsolta a rádiót és zenét hallott, három perc után meg tudta mondani, ki játszik. A mai muzsikusok fantasztikusak, de kevés a jellegzetes egyéniség. Visszatérve a mindenható karmesterekhez: láttam egy tévémûsort Toscaninirõl, utána Zubin Mehtát szólaltatták meg, aki elmondta, hogy szerinte Toscanininek és néhány kollégájának köszönhetõ a zenekarokban ma érvényesülõ demokrácia. Õk ugyanis rendre túlléptek bizonyos határokon. A zenekarok elunták a diktatórikus bánásmódot, és szervezeteket alkottak, kiharcolva a jogaikat. Most a zenekarok egy részét a másik szélsõség jellemzi.

- Még nem esett szó a pályakezdésérõl. Hol vezényelt elõször?

- Olyan zenekarokat kerestem, amelyek a nyugati kultúrához kapcsolódnak, de nincs pénzük. Ha egy zenekar soktízezer dollárt tud fizetni, az nem kezd zöldfülûekkel. Sokat vezényeltem Romániában és Brazíliában. Mindkét helyen megfeleltek a várakozásaimnak: nem volt pénzük, de ragaszkodtak a nyugati zenéhez. Keresni szinte semmit nem kerestem, de lassan rutinra és repertoárra tettem szert. Húszas éveimben nagyon sokat adtak nekem ezek a tapasztalatok. Huszonnyolc évesen Németországban a Hof-i zenekar vezetõ karnagya lettem. A német zenekarokat kategóriákba sorolják. A menedzser, aki nagyon dinamikus személyiség volt, elhatározta, hogy feljavítja az együttest. Öt év alatt a legalsó kategóriából a B-kategóriáig jutottunk! Ezek számomra is fantasztikus évek voltak. Az elsõ koncertemre tizenhárom próbát kaptam! Alaposan megizzasztottam õket - de én is megizzadtam.

- Késõbb a Philharmonia Hungaricát vezette öt évig.

- 1990-ben feladtam az állandóságot, azóta csak koncertmeghívásokat fogadok el.

- Származott-e valaha elõnye vagy hátránya abból, hogy édesapja híres szólista volt?

- Volt részem mindkettõben. Tudtam, hogy a kedvezõtlen következmények ellen úgysem tehetek semmit - az elõnyeivel viszont miért ne éltem volna?

- Úgy hírlik most mégis föladja a függetlenségét, és az Állami Hangversenyzenekarhoz szerzõdik…

- Ezt helyesbítenem kell. Nem biztos, hogy aláírom a szerzõdést, amíg nem teljesülnek azok a feltételek, amelyek a zenekar normálismûködéséhez szükségesek. Ha ezek teljesülnek, akkor tárgyalhatunk tovább.

- Melyek ezek a feltételek?

- A legelsõ az, hogy a zenekar önálló, szabad testületté váljék. Enélkül nem versenyképes.

- A szabadság lehetõségét a Filharmóniától történõ elszakadásban látja?

- El kell szakadni mindentõl, ami az együttest béklyózza. A részleteket nem ismerem eléggé. De például megtudakoltam a zenekar igazgatójától, mennyi a költségvetésük: nem tudott rá válaszolni. Tárgyaltam egy svájci menedzserrel, aki megkérdezte, vállalnék-e két hangversenyt a zenekarral Svájcban. Igent mondtam. Késõbb felhívott, hogy a mûsort egyeztessük, majd még egy telefonbeszélgetést folytattunk a zenekar utazásáról. Megkérdeztem, a magyarokkal beszélt-e már minderrõl. Hogyne, persze - válaszolta. Én pedig más ügyben felhívtam Kovács Géza igazgatót, aki szinte semmit sem tudott az egészrõl. Visszahívtam a svájci koncertügynökséget, kiderült, hogy a Nemzeti Filharmónia emberei tárgyaltak vele. Én ismertettem össze az ügynökséget a zenekar igazgatójával. Nem szeretnék olyan helyzetbe kerülni, amelyben ez lehetséges.

- Feltéve, hogy teljesülnek a feltételei, hiszen a zenekar önállósulásamár csak idõ kérdése, milyennek szeretné látni az ÁHZ-t az ön munkája nyomán?

- Ez a beszélgetés korai, Elõször vissza kellene adni a zenekarnak saját önazonosságát. A Magyar Nemzeti Zenekar identitását - azét a zenekarét, amely bel- és külföldön az országot képviseli. Egy olyan zenekarét, amelyre az egész magyar zeneélet büszke. Nem mostohagyermeknek kellene lennie, hanem öntudatos együttesnek, amelyet nagy méltósággal irányítanak. Ön most olyan kérdést tett fel nekem, amely csak a második lehet. Elõször az elsõ kérdést kell megválaszolni.

FISCHER ÁDÁM

- Gilbert Varga elmondta, egyelõre nem biztos, hogy az ÁHZ-t a jövõben Önök ketten irányítják: bizonyos feltételek teljesüléséhez köti, hogy elfogadja-e a felkérést. Önnek szintén vannak feltételei?

- Évek óta szó van arról, hogy vállalnám a repertoár egy része – a bécsi klasszikus mûsorok - gondozását. Ahhoz azonban, hogy elérhessem mindazt, amire egy ilyen mûvészi kapcsolat kötelez, szükség lenne a szakmai feltételek tisztázására. Egyelõre nem tudom, ki felel majd a zenekarért, milyen források állnak rendelkezésre, mennyi pénz jut majd a koncertekre. Tudnom kell, hogy amirõl Kovács Gézával megállapodom, azt nem másíthatják meg, és hogy két év múlva olyan zenészek ülnek-e majd a zenekarban, akikkel megfelelõ színvonalon lehet muzsikálni.

- Ön legalább húsz éve áll munkakapcsolatban az együttessel…

- Elsõ hosszabb együttmûködésünkre 1985-ben került sor, de valóban korábban is vezényeltem az ÁHZ-t.

- Azért kérdezem ezt, mert azt mondta, nem tudja, kik ülnek majd két év múlva a pultok mögött…

- Hogy két év múlva ki játszik itt, attól is függ, kapnak-e a zenészek két év múlva megfelelõ fizetést, hogyan alakul a zenekarok élete Magyarországon, nem ígér-e a legjobb tagoknak egy másik zenekar több pénzt. Akkor ez a zenekar nagyon leromlana. Nem szeretnék senkinek ötleteket adni, de ilyesmi elõfordulhat. Azok a zenekari tagok, akikre én építek, valószínûleg nehezen engednének a csábításnak, mert évtizedek óta játszanak itt. Mégis nyugtalanító, hogy nem ismerjük a tulajdonos szándékait például a létszámmal kapcsolatos terveit. Én viszont csak akkor kötök szerzõdést az ÁHZ-val, ha tudom, milyen lesz ez a zenekar 2001-ben. Varga Gilbertnek teljesen igaza van, pontosan látja a problémákat. A fõ kérdés: meg tudja-e õrizni jelenlegi színvonalát és tovább tud-e fejlõdni a zenekar? Mindenkinek tudnia és honorálnia kellene, hogy Varga Gilbert és Kovács Géza hatalmas kockázatot vállal azzal, ha egzisztenciáját összeköti az ÁHZ-val. Ma valamivel szkeptikusabb vagyok, mint korábban voltam, hiszen ha tavaly ilyenkor beszélgetünk, valószínûleg ugyanezt mondjuk egymásnak: a zenekarnak a Filharmóniáról történõ leválása már csak rövid idõ kérdése. Most azonban ugyanott tartunk, mint egy éve. A különválás alapfeltétele az ÁHZ sorsa javulásának. Sokkal inkább aggaszt, hogy nem tudni pontosan, megfelelõ körülmények között mûködhet-e az együttes. Rossz, hogy nem világos, mi történik a jövõ évadban, és két év múlva ki lesz felelõs azért, ami történik. Így nem lehet zenekart építeni.

- Nincs meg a jövõ évad terve?

- A közelmúltban született meg, de minden terv csak rövid távra szól. A többi zenekar már régen lefoglalta a koncerttermeket, megállapodott a szólistákkal. Varga Gilbert és én már 2000-re kapjuk a meghívásokat. Tudnunk kellene, mennyi idõt tartsunk szabadon az ÁHZ számára. Ha évekre elõre lehet majd tervezni, a feltételek ismeretében szívesen tárgyalok tovább.

- Nem látja rózsaszínben a zenekar sorsát.

- Nehéz helyzetbe fog kerülni az ÁHZ. A zenekar tagjai ma sem látják, mi az ára az elõbbre jutásnak: leépítésekre van szükség. Van egy alapszabály: ha valaki egy zenekarban felelõs pozíciót tölt be, akkor ugyanabban a pozícióban más nem játszhat. Köztudott, hogy az ÁHZ-ban akadnak néhányan, akik nem elég jó zenészek. Meg lehet tenni, hogy bizonyos koncertekre nem osztják be õket, vagy eleve nem tûznek ki olyan darabokat, amelyek számukra nehézségeket okoznak. Ezzel a módszerrel el lehet éldegélni egy ideig, de így nem lehet problémákat megoldani. Ütközni fognak a szociális és a mûvészi szempontok. Ráadásul a bizonytalanság következtében könnyen kialakul a muzsikusokban a félelem, hogy két hamishang után bárki elveszítheti az állását. Fájdalmas döntések várhatók tehát. A zenészek elvi síkon egyet is értenek ezzel, de ha majd valóban leépítések lesznek, nehezen fognak beletörõdni azok, akiknek menniük kell.

- Hány embert érinthet a leépítés?

- Nem tudom, és nem is szeretnék beleszólni. De ennek nem csupán mûvészi vonatkozása van. Tisztázni kellene, mi az állam célja a zenekarral, és milyen létszámmal akarja azt mûködtetni. Kisebb létszámmal és jól megfizetett zenészekkel, vagy több taggal és alacsonyabb fizetésekkel. Nehezíti a dolgot, hogy itt nem az igazságosság szempontjai döntenek, hanem a piac törvényei. A jobbak máshova fognak szerzõdni, ha ott magasabb fizetést kapnak. A döntés nem az enyém - én itt egyszerû munkavállaló vagyok. Jövök, ha teljesülnek a feltételeim.

- Látott már példát hasonló átszervezésre? Ismeri-e más zenekaroknak olyan tapasztalatait, amelyek az ÁHZ-nál is használhatók?

- Rendszerint az a baj, ha nyugdíjazással próbálják megoldani a létszámgondokat. Vagy azzal, hogy föllélegeznek, amikor néhányan máshová szerzõdnek, mert a létszám magától is apadt. Nem lehet úgy húsz emberrel csökkenteni a létszámot, hogy húsz embert elbocsátanak. Negyven embert kell elküldeni és húsz újat kell felvenni. Ez persze szociálisan nem vállalható. Robbanást okoz, amely csökkenti a színvonalat. Márpedig ha esik a színvonal, kevésbé lesz versenyképes és eladható a zenekar külföldön. Ha nem eladható külföldön, nem csinálhat lemezt, tehát tovább romlik a pozíciója. Nagyon bonyolult a helyzet.

- Amikor ön kapcsolatba került a zenekarral, még élt Ferencsik János. Késõbb az ÁHZ gazdátlanná vált, jött Kobayashi, akinek keze alatt sokat változott a zenekar. Milyen az együttes mai állapota?

- A világ átalakult Ferencsik János halála óta. Ma másnak van piaca, Mások a mûvészi követelmények is. Az ÁHZ technikai felkészültségével nincs baj, a szemlélete és a mentalitása körül mutatkoznak problémák. Mondok egy példát: régen a Hungaroton két perc felvételére egy órát fizetett. Négyórás szolgálatban nyolc percet vettünk fel. Nyugaton ettõl elképedtek. Nem értették, hogyan lehet ilyen lassan dolgozni. Amikor a London Philharmonic Orchestrával felvettük A kékszakállú herceg várát videóra, három szolgálat alatt rögzítettünk hatvan perc zenét, holott a zenekar nem is tartja repertoárján a mûvet. Nálunk egy ilyen felvétel olyan lassan folyik, hogy - bármilyen keveset fizetnek is a zenészeknek - a zenekar túl drága a lemezcégek számára. Nálunk háromszor ennyi ideig tartana a felvétel. És ez nemcsak a munkatempóval függ össze, hanem a mentalitással is. A karmester is ellustul. Én is élvezem ennek a rendszernek az elõnyeit, hiszen marad idõm kipróbálni dolgokat, szöszmötölni egy-egy megoldással. Nyugaton nagyon pontos elképzelésekkel kell a stúdióba érkezni, s ha az ember nem elég felkészült, megbukik. Ott nem lehet kipróbálni semmit, ott azt kell mondani: ennek így és így kell lennie. Ha ezen az ÁHZ nem tud változtatni, el fog vérezni. Furcsa, de így van: túl drága a zenekar, miközben a zenészek keveset keresnek. A nemzetközi piacon pedig nagyon nagy a tülekedés. Vége a kényelmes világnak. Egyébként a zenekar mentalitásával már a Ferencsik-érában is baj volt. Azt mondták: "mi nem próbazenekar vagyunk, hanem hangversenyzenekar." Erre csak azt tudtam válaszolni: "ezért nem vagytok lemezzenekar." Szerintem az Állami Hangversenyzenekarnak most nagyon kell vigyáznia, hogy ne száguldjon el mellette a világ. De erre minden remény megvan, hiszen érdeklõdõ, nyitott zenészek alkotják, akik külön-külön sokkal jobbak, mint együtt. Az ÁHZ-ban sokkal jobb muzsikusok ülnek, mint a hasonló kategóriájú külföldi zenekarokban.

- Tehát a zenekarnak össze kell szednie magát, változtatni a mentalitásán, kapnia kell egy kis vérátömlesztést, és kész?

- A Ferencsik-korszak óta megkopott az ÁHZ stílusa. A bécsi klasszikus elõadásmódban forradalom zajlott le, amely nem érte el a zenekart. Ferencsik állandóan repertoárján tartotta Mozartot, mert nagyon szerette. Különben - érdekes módon - a zenekar Bartók- és Kodály-játéka is megkopott Ferencsik halála óta. Vannak olyan Bartók-mûvek, amelyeket ma nem tud eljátszani. Vendégkarmesterként megtehetem, hogy ezeket a darabokat nem tûzöm mûsorra, mert egy vendégkarmester folytathat rablógazdálkodást. A felelõsöknek azonban tudniuk kell - és mára már tudják is -: ez a zenekar nem engedheti meg magának, hogy ne játssza Bartók mûveit.

- Furcsa ezt az ön szájából hallani, hiszen kitûnõ Bartók-lemezeket készített az ÁHZ-val…

- Koncerten viszont egészen más eljátszani ezeket a darabokat. Van, amit nem dirigálnék hangversenyteremben.

- Ha a zenekarhoz szerzõdik, a bécsi klasszikus repertoárral foglalkozik majd. Mi az, amit szeretne megtanítani az ÁHZ-nak?

- Nagyon helytelennek tartom azt az egyre általánosabbá váló gyakorlatot, mely szerint a 18. század zenéjét specialisták játsszák, és hogy valaki vagy a klasszikus, vagy a romantikus repertoárt választja. Az persze igaz, hogy a kettõt másféleképpen kell elõadni. Mozart vagy Haydn zenéjében azonban sokkal több dráma és elementáris szenvedély van, mint például Csajkovszkijéban. Ezt nem így szokták érezni. Sokat dolgozom együtt Harnoncourt-ral Zürichben. Sok szempontból õt tekintem példaképemnek. Valahogy úgy, mint a jelenlegi angol kormányfõ, Tony Blair Margaret Thatchert. A "másik oldalról" csodálom. Harnoncourt néha hajmeresztõ dolgokat csinál, de vonzó a hozzáállása: minden taktus jelentésével és érzelmi hátterével tisztában van. A 18. századi zenének sisteregnie és forrnia kell. Ma is gyakran hallom: "gyerekek, ez Mozart, nem kell túlozni..."

- Visszatérve az alapkérdéshez: mekkora szerepet szán az ÁHZ-nak saját életében a következõ évek során?

- Szentimentális kapcsolatban vagyok az ÁHZ-val. Olyan emberek ülnek benne, akikkel együtt jártam iskolába. Ezek az emberi kapcsolatok nagyon fontosak nekem. A hibákra azért hívtam fel a figyelmet, mert azokat csak úgy lehet kijavítani, ha szembenézünk a problémákkal. Én továbbra is "ÁHZ-szimpatizáns" maradok, és bízom benne, hogy egy megújuló ÁHZ-val hosszú távon, szorosan tudok majd együttmûködni. Nagy örömmel jönnék a zenekarhoz.