Ha költõ volnék, ódát írnék a Régi Zene Nyári Akadémiájáról. Ami az egykor Ernuszt Kelemen tulajdonát képezõ oladi kastélyban, augusztus elsõ tíz napján történt, egyszerû tájékoztatásnál emelkedettebb hangú beszámolót érdemel: akinek nem közömbös a zenei nevelés ügye, az ott megéltekkel kapcsolatban aligha elégedhet meg egy szokványos sajtótudósítás hangvételével. Akit pedig személyes érdeklõdése a régi muzsika játékának kérdéseihez vonz, fellelkesülhetett ezen az Akadémián, ahol másodszor vagy harmadszor (a kezdet kijelölése ezúttal kissé körülményes feladat) gyûltek össze a régizene nagy nevû ifjú mûvelõi, hogy az elmúlt századok zenélését megismerni vágyó fiatalabbakkal és idõsebbekkel megosszák e tárgybeli tudásukat. (A kurzus legifjabb hallgatója 12 éves volt, a legidõsebb túl járt hatvanadik esztendején.)

A lelkesedés gyökere régebbi idõkben keresendõ. A hetvenes évek második felében - elsõsorban Nikolaus Harnoncourt felvételeinek hatására - idehaza is megélénkült az érdeklõdés a régi zene korhû megszólaltatása iránt. Számos (inkább számtalan) okból nem remélhettük akkoriban, hogy az elmúlt századok muzsikája belátható idõn belül hazánkban is megszólalhat saját hangszerein, egykori elõadógyakorlatához híven. Hiába álltak már ott a köz- és magánkönyvtárak polcain is az 1700-as évek legfontosabb elméleti munkái: a régi német (angol, francia, olasz) nyelv szinte megközelíthetetlen távolságban tartotta ezeket az érdeklõdõktõl. Alig-alig volt fogalmunk a hangszerépítés régi praxisáról, és ha akadt is egy-két ismerõje az elmúlt századok elõadói elveinek, õk vagy nem keresték, vagy nem találták meg azokat a fórumokat, ahol e tárgybeli pedagógiai és ismeretterjesztõ tevékenységüket hatékonyan kifejthették volna. Az ötvenes években élt még Hammerschlag János, aki a ma közkézen forgó valamennyi régi elméleti és gyakorlati mûvet jól ismerte (és tanította is, ha volt hallgatósága);

Gát József Couperin-kiadása mindmáig alapmû, az õ szavai az inégal játékmódról annak idején megfelelõ háttér híján felfoghatatlanok voltak számunkra; Gárdonyi Zoltán pontos eligazítást tudott adni a continuo elméletének és gyakorlatának minden kérdésében - de az idõ nem volt még érett. Az új (számunkra új) gondolatok nyomán feltámadó erõsebb, kényszerítõ érdeklõdés hatására azután lassanként lehetõvé váltak az elsõ tanulmányutak, mindenekelõtt Ausztriába, késõbb a régizenélés bölcsõihez közelebb: Hollandiába, Angliába is.

Ezek sok ismeretet, forráskutatási és módszertani ötletet gyümölcsöztek, keserû tanulságként azonban legfõképp azt sugallták, hogy ami haladottabb külországokban látható és hallható, soha nem lesz képes meghonosodni magyar földön. Szerencsére a jósoknak nincs mindig igazuk. Azt gondoltuk: sem a szükséges tudás, sem a szükséges eszköztár nem teremthetõ meg a muzsikusok saját erejébõl, senkinek nincsen sem technikai lehetõsége, sem pénze megfelelõ könyvek, kották, de fõként hangszerek beszerzésére, ezek híján pedig a régihangszeres zenélés "felsõ" segítség nélkül nem valósulhat meg. Akkor úgy hittük: alighanem a Minisztériumnak kellene valamit kezdeményeznie - elsõsorban sok pénzt adnia; valamilyen államilag szervezett forma vagy keret kellene, amelyben a régihangszeres zenélés megtalálhatná önnön lehetõségeit. Márpedig a fõhatóságok ritkán szentelnek figyelmet, pénzt ilyen kevéssé publikus, sõt némileg a veszélyes alternatív mozgalmakra emlékeztetõ irányzatokra.

Az élet hamarosan megcáfolta a borúlátó jóslatokat: a személyes érdeklõdés nagyobb volt a vártnál. Bécsi, salzburgi, késõbb hágai, londoni konzervatóriumok, fõiskolák hallgatói között tûntek fel régi zenét - furulyát, gambát, csembalót, lantot - tanuló magyar diákok. Érdeklõdõ hazai kollégáiknak elõször õk adták át érlelõdõ tudásukat. Mások (a központok helyett inkább a végeken, például épp Szombathelyen) módot találtak arra is, hogy állami támogatás nélkül régizenei kurzusokat szervezzenek, elõadóul elõször a külországi iskolákban nevelkedett magyar kollégákat nyerve meg. Ez utóbbiak azután magukkal hozták odakint szerzett barátaikat, a barátok az õ barátaikat - és így tovább. A nyolcvanas évek elején esztendõrõl esztendõre tartalmasabb, érdekesebb, szakmailag emelkedõ színvonalú nyári tanfolyamok kínáltak betekintést a barokk zene elõadási gyakorlatába. A hallgatók létszáma is, tudása is egyre gyarapodott, s bár a jelentkezõk egyelõre fõként a tizenévesek közül kerültek ki, sokan közülük már biztosan tájékozódtak a 17-18. századi muzsika világában. Az "öregek" csodálkoztak, örültek - a dolog megindult. (Éppen az akkori tinédzserek és barátaik közül kerülnek ki a mai szombathelyi Akadémia kiváló tanárai.)

Az intézményes hazai zeneoktatás azonban mindmáig nem képes választ adni a régi zene játékával kapcsolatos kérdésekre (mint ahogyan a kortárs zene kérdéseire is alig). A hangszer- és zenetanulás valamennyi fokán az elmúlt korok hagyománya adja a képzés alapját (a muzsikus-szakma elsajátítása aligha képzelhetõ el Bach, Mozart, Beethoven, Chopin, Brahms alkotásainak tanulmányozása nélkül), de zeneiskolától konzervatóriumig alig akad fórum, amely vállalkoznék arra, hogy a tanítványokat akár csak elemi szinten is megismertesse a régi muzsika elõadási gyakorlatában eligazító elvekkel. Fel sem merül: a tegnap és a ma muzsikája nem elszigetelt világ, hiteles megszólaltatása a tegnapelõtt ismerete nélkül elképzelhetetlen. Itt-ott talán megjelenik a tantervben egy-egy régi hangszer, ám ennek oktatása is jobbára fél évszázaddal ezelõtti stiláris elképzelések alapján folyik. Noha a tanárok némelyikéhez valamelyest közelebb állnak a hagyományos (18. századi) elõadási tradíciók, az õ munkájuk ösztönzõ környezet híján elszigetelt vállalkozás marad. Bár fáradozásukat szép egyéni eredmények is igazolják, úgy tetszik, az a néhány kiváló mûvész, aki környezetével dacolva fontos útravalót ad hallgatóinak, nem veszi észre, hogy szerepe fügefalevéléhez hasonlatos: mûködése a régi zene sokoldalúan megtervezett, elvi alapokon álló oktatásának hiányát takarja.

Ilyen körülmények között nagy szükség van a különféle kurzusokra, hiszen az oktatás feladata jószerével ezekre hárul. Az ifjúság érzi: a megalapozott akadémikus tudás mellett nélkülözhetetlen az eligazítás az elmúlt korok zenélési elvei között is, az olyan elméleti tudnivalók területén, melyek híján a muzsikus nem áll biztos lábon a Bach-, Haydn-, Mozart-játékban, de még Liszt megszólaltatásában sem. A nyári tanfolyamokat tehát a mindennapi gyakorlat, az "alulról jövõ kezdeményezés" hozta létre. Néhány éve Szentendre, újabban Szombathely ad otthont a közkívánatra létrejött, nagy szervezõi leleményt és odaadó tanári tevékenységet igénylõ kurzusoknak. Szombathelyen a három évvel ezelõtti elsõ próbálkozás után az elmúlt esztendõben találta meg formáját a Régi Zene Nyári Akadémiája, és a csendes munkával lezajlott, csekély visszhangot keltõ elsõ év után idén is sikerült a lehetetlennek látszó feladat: ismét összegyûlhetett tíz napra tizenegy tanár és száz hallgató.

Békefi Antal Attila, az Akadémia kitalálója, legfõbb szervezõje és motorja (aki minden helyszínen egyszerre volt jelen, bár neve az elõre megküldött programban csak mint a mûsorfüzet felelõs kiadója olvasható) tavaly így fogalmazott: "egy kereket meglökni sok energiába kerül ugyan, de ha hagyjuk megállni, jóval többe…" (Muzsika 1996/10). Tovább forog tehát a kerék: az Akadémia idén is kitárta kapuit, sõt augusztus 2. és 11. között nem csupán mûködött, hanem virágzott az egykori fõszolgabíró, felsõházi tag szépen restaurált kis kastélyában s a Hermann Ottó Mezõgazdasági Szakközépiskola termeiben, diákotthonában.

A minden akadályt leküzdeni képes lelkesedés ereje nélkül az Akadémia létrehozása ma csaknem lehetetlen feladatnak tûnnék. Ez szervezõ(k)re, tanárokra és hallgatókra egyaránt vonatkozik. Mert feladat - szép és nagy - van, de pénz persze nincs. Bár a jó ügyet sokan támogatják, a büdzsé elõteremtése, az együttmûködés, az utazások és a szállás szervezése és még számtalan egyéb nehézség legyõzése a jó ügy iránti fáradhatatlan lelkesedés nélkül nem lenne elképzelhetõ. A tanárok honoráriumát ügyszeretetük hivatott pótolni: szálloda helyett kollégium várja õket. A hallgatók is áldozatot kell hozzanak: az alacsony részvételi díjból csupán négyszemélyes szobákra futja. A nehézségek, kényelmetlenségek azonban egyetlen pillanatra sem csökkentik a munka intenzitását, nem rontják a hangulatot.

Szombathelyen az intenzív munka és a jó hangulat láthatóan és hallhatóan reggel nyolctól éjjel kettõig tart. Egy viszonylag szûk területen együtt lakik az Akadémia csaknem valamennyi résztvevõje, így nem könnyû megmondani, meddig tart a tanítás és hol kezdõdik az örömzenélés. Már reggeli elõtt itt-ott megszólal - mint hajnali erdõn a madarak - egy-egy furulya, fuvola, hegedû, hogy azután a kilenc, fél tíz felé meginduló egyéni hangszeres órák közös mederbe tereljék a zengés-zsongást. A délután hivatalosan a kamarazene ideje, de már reggel is hol innen, hol onnan hallatszik Clérambault egy kantátája, a táncosok termébõl egy barokk vagy reneszánsz szvit-tétel (a hozzá tartozó jellegzetes számolással és ritmikus csosszanásokkal), vagy egy hangszeres mû két-három ütemének sokszori megismétlése. A délután egy része az Akadémia témájába illeszkedõ (a barokk rézfúvós hangszerekrõl vagy a klavikordról szóló) ismeretterjesztõ elõadásoké. Az esti órákban hangversenyekre kerül sor. Hol a tanárok mutatkoznak be elõadómûvészként, hol meg a hallgatók mutatják meg, mire jutottak az otthon már elõkészített vagy éppen itt tanult mûvekkel. Még az éjjelek is zenétõl hangosak: éjfél után két óra tájban csendesedik el a tábor.

A Régi Zene Nyári Akadémia tanári kara: Léon Berben (csembaló, continuo), Anneke Boeke (furulya), Csalog Benedek (fuvola), Michi Gaigg (hegedû), Irmelin Heiseke (gamba), Kónya István (lant, teorba), Kovács Gábor (tánc), Olaf Reimers(gordonka), Siegfrid-Szabó Edit (ének), Spányi Miklós (klavikord, csembaló, orgona), Maurice Van Lieshout (furulya) - és a tanítást nem vállaló, de minden ügyeket mozgató Békefi Antal.

A napirend biztos idõkeretet adott az Akadémia mûködéséhez, ám egyáltalán nem volt kötelezõ - mint ahogyan semmi sem volt kötelezõ. Szinte minden tanárnak akadt egy-egy újonnan támadt vagy már otthonról elõkészítve magával hozott járulékos ötlete, amellyel teljesebbé tette a programot.

A barokk zene elõadásához nélkülözhetetlen retorika világába vezetett be Spányi Miklós kurzusa. A nem épp könnyû témájú összejöveteleket sokan látogatták, és nem csupán magyar ajkú hallgatók: elmaradhatatlan volt ezekrõl az egész Akadémia alighanem legidõsebb hallgatója, a holland nyelv és irodalom nyugdíjas tanárnõje, itt continuo-játékos (a szünetekben a fák alatt, padon ülve szívta elmaradhatatlan szivarjait), akinek magyar barátnõje "fülbe súgva" fordította az elhangzottakat, miközben maga is buzgón jegyzetelt.

Futótûzként terjedt el az egyik délután, hogy Olaf és Gábor (a tegezõdés mellett a keresztnéven-szólítás is szokás az Akadémián) kipróbálják: lehet-e valóban táncolni a bachi csellószvitek tánctételeire? Ha az eredményt - hogy a Bach-darabok ma szokásos tempói jóval lassabbak, semhogy a koreográfia erõteljes átalakulása nélkül "egy az egyben" eltáncolhatóak lennének - nem is érezzük teljesen meggyõzõnek, hiszen ezek a zenemûvek nem talpalávalónak születtek, a 18. századi zene kétféle szemléletének konfrontációja, különösen a hallgatók figyelmének kereszttüzében, hallatlanul izgalmas órákat hozott.

Maurice Van Lieshout nehéz feladatra vállalkozott: korai reneszánsz madrigálokat tanított be az énekes, furulyás és gambás kurzusok (különbözõ anyanyelvû) hallgatóinak. Giovanni da Cascia, Jacopo da Bologna, Ciconia darabjai papíron furcsán festenek, ám új és lenyûgözõ világot tártak elõadó és hallgató elé, valahányszor sikerült megszólaltatni a szokatlan ritmikájú és egyáltalán nem barátságos együtthangzású tételek néhány ütemét. Ez a világ sokkal közelebb áll Steve Reich mûveihez, jelesül a Tehillim hangzásához, mint a közkeletûen madrigál néven énekelt fallallás frottolákhoz és villanellákhoz. Volt is elég gondja megszólaltatással tanárnak és növendéknek egyaránt, pedig az éneklõk (nem mindig énekesek) a disszonáns és keresztállásos ütközésekben gazdag együtthangzásokat szerencsére nem terhelték meg a szokott vibrátós énekléssel.

A klavikord - mely nemcsak a kurzuson játszott fontos szerepet, hanem a barokk muzsika teljes korszakában is - központi hangszere volt Spányi Miklós idei munkálkodásának. Miután a hangszer a Savaria Múzeumban koncerten is megszólalt, másnap lehetõvé vált, hogy valamennyi hallgató közelebbrõl megismerkedhessen ezzel a sokat emlegetett, de ritkán felbukkanó instrumentummal. A Múzeum kellemes akusztikájú, tágas koncertterme minden, csak nem az intim kamarahangzások tere. Az elsõ pillanatokban szokatlan is volt a klavír csendessége, de a távolabb ülõk - sajátos módon - teltebbnek hallották Carl Philipp Emanuel Bach darabjait, s a közelebb elhelyezkedõ hallgatók is hamarosan megszokták a halk, de intenzív megszólalásmódot. Másnap, az elõadáson egy hozzászólás azt firtatta, hogyan áll helyt a klavikord kísérõhangszerként. Szombathely varázsa: a hallgatóságból elõlépett egy énekes, mindjárt vállalkozván is arra, hogy egy Purcell-tételen kipróbálja az együttmûködést, néhány perc múlva pedig Csalog Benedek szaladt át kottáért szomszédos szobájába, s hamarosan magunk gyõzõdhettünk meg arról, milyen barátságosan szól együtt a két instrumentum. (Csalog Benedek megjegyzése: csembalóval még soha nem játszott annyira szabadon, mint a dinamikai árnyalásra képes klavikorddal.)

Kónya István óráján a hangszer zenei és technikai kérdései között a francia és német lanttabulatúrák témája is helyet kapott. Csalog (Békefi és Kónya mellett az Akadémia egyik legerõteljesebb motorja) az ujjrend, a zenei megoldások, a helyes tempóválasztás kérdéseivel foglalkozott. Kurzusán szerepelt Kirnberger egy minden hangnemen végigmoduláló darabja is: ezt tanítván megpróbálta eligazítani növendékeit a különféle barokk hangolások problematikájának bonyolult útvesztõjében. Michi Gaigg fáradhatatlan türelemmel vezetett be egy pesti szakiskolás lányt a francia zene kissé affektált (affektus!) mikro-artikulációs világába. Növendéke újonc volt: hegedûjére csupán egy nappal korábban húzott bélhúrokat, s modern vonójával kissé nehézkesen utánozta mestere könnyed és laza mozdulatait. Léon Berben szinte kézenfogva irányított egy Liszten felnõtt, de a barokk iránt olthatatlan vonzalmat érzõ budapesti fõiskolást a continuo-játék számtalan csínja-bínja, az akkordfelbontás, a szólamszám, a helyes fekvés megválasztása között. Szabó Edit megpróbálta megmagyarázni egy operavizsgákon edzett hangvétellel éneklõ fiatal lánynak, hogy Händel operaáriáit nem adhatja elõ az olasz szöveg megértése nélkül...

Ne feledkezzünk meg a német, holland és magyar hangszerépítõ mesterekrõl és mûhelyekrõl, akik és amelyek ingyen bocsátották hangszereiket az Akadémia rendelkezésére; az Információ angolul és németül beszélõ, mindig segítõkész hölgyeirõl (helyi zenetanárokról). Sokáig folytathatnám, de a látogató (bármennyire szeretett volna mindenütt jelen lenni) egyszerre csak egy helyszínen gyûjthette élményeit. Beszámolója végén mi mást kívánhatna: legyen harmadik, negyedik, sokadik Régi Zene Nyári Akadémiája is Szombathelyen; tanároknak és hallgatóknak sikerüljön felvirágoztatni a hazai régizenét.

Anneke Boeke furulyaórát tartKamarazenePillanatkép Spányi Miklós kurzusáról Garas Kálmán felvételei