______________________________________________________

A tanulmány elõadás-változata a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság A 19. század zenéje címû, 1997. október 4-én megtartott konferenciáján hangzott el. Kutatásaimat a Könemann Kiadónál 1998-ban megjelenõ közreadásom elõmunkálatai tették lehetõvé.

________________________________________________

Diabelli a szerzõ halála után két évvel átdolgozásban adja közre a Die schöne Müllerint. Vesztére: kiadása csakhamar a zenetudomány állatorvosi lova lesz, amelyen csaknem százötven éve illusztrálja éppen aktuális álláspontját kottaszöveg és hagyomány, tágabb értelemben szerzõi intenció és hiteles tolmácsolás viszonyáról. E hírhedt kiadás számos beavatkozásának számbavételével és értékelésével nem foglalkozom, már csak azért sem, mert ezzel Walther Dürr vadászterületére tévednék. Meg is kapja Ernst Hilmartól, aki szemére veti, hogy a fakszimile kiadás közzétételével téves nyomra vezeti a mai énekeseket.¹

Hogy a beavatkozások Johann Michael Vogltól - a Kärntnertor-theater neves tenoristájától, Schubert dalainak elsõ és legfontosabb propagátorától - származnak: ez egyike azoknak a tudományos toposzoknak, melyek egy bizonyos szóbeli hagyományon kívül semmiféle bizonyítékra nem támaszkodhatnak. Elõször 1864-ben egy bécsi énektanár, Gänsbacher tulajdonítja Voglnak a beavatkozást, s ez számára elegendõ érv ahhoz, hogy a Diabelli-kiadást hamisítványnak bélyegezze. "Amikor, Schubert halála után, a Die schöne Müllerin új kiadását szükségesnek ítélték - írja Gänsbacher -, a kiadás jogának új tulajdonosa úgy vélte, közönsége kedvére tesz azzal, ha a dalokat azokkal a variánsokkal közli, melyeket Vogl oly gyakran énekelt hallgatói egyöntetû gyönyörûségére. Ha Diabelli, a gyakorlott kiadó, a potpourrik hõse egyes helyeken maga is »belejavított« , a változtatások döntõen operaénekesre vallanak. A zenekritika akkoriban hallgatott errõl a mûvészettörténetben példátlan eljárásról, jóllehet akkoriban az elsõ kiadás még közkézen forgott, így a hamisításnak nyomban fel kellett volna tûnnie és ismertté válnia. ... E meghamisított kiadás nyomán Diabelli, majd késõbb Spina egyik utánnyomást a másik után jelentette meg. ² Friedländer, a máig legelterjedtebb Die schöne Müllerin (Schubert-album) közreadója messzemenõkig azonosul az elmarasztaló ítélettel, sõt alá is támasztja egy Vogl által készített, állítólagos másolattal, melyben "megtalálhatók azoknak a díszítéseknek bejegyzései, melyek késõbb a Diabelli-kiadásban lettek kinyomtatva." ³ Ebbõl a hivatkozásból sajnos nem derül ki, hogy (1) valóban összevetette-e Friedländer a szóban forgó másolatot a Diabelli-kiadással; (2) hogy a kiadás megannyi változtatása valóban hiánytalanul szerepel-e a másolatban (merthogy Gänsbacher nem az összes változtatást tulajdonítja Voglnak), és hogy vajon csakis azok szerepelnek-e; (3) végül egyértelmûen az sem, hogy a másolat már eleve a változtatásokkal lett-e lejegyezve, vagy pedig ezeket csak utólag vezette be Vogl. Ez a perdöntõ forrás mindenesetre elveszett, feltevésekre és közvetett bizonyítékokra vagyunk utalva. ⁴ Ebben a tanulmányban nem is foglalkozom Voglnak a Diabelli-kiadás létrejöttében vállalt esetleges szerepével (még kevésbé a már a baráti memoárokban is élénken és ellentmondásosan diskutált kérdéssel: elfogadható volt-e Schubert számára Vogl maníros éneklése). Ehelyett olyan nyomokat követek, melyek Schuberttõl vezetnek a Diabelli-kiadás felé.

Bárhogy ítéljük is meg azonban Vogl esetleges szerepét e kétes (bár aligha rossz szándékú) vállalkozásban, tudomásul kell venni, hogy ez a díszítésekkel, és a deklamációba, sõt helyenként a kompozícióba való beavatkozásokkal zsúfolt kiadás volt az, amelybõl a Bécsen kívüli világ Schubert dalciklusát megismerte. Számos utánnyomást ért meg, más kiadók is változatlanul átvették, ⁵ miközben a Sauer und Leidesdorfnál megjelent elsõ kiadás feledésbe merült.

Csak az 18ó0-as években állt be fordulat a Diabelli-kiadás megítélésében: az éledezõ szövegkritikai magatartás a közönségízlés felülbírálatába kezdett. Egyszerre több irányból érkezik a támadás: a már idézett Gänsbacher-cikk után Kreissle-Hellborn (Schubert-életrajz, 1865) és Selmar Bagge (1868) mind ugyanazt mondja: a Diabelli-kiadás hamisítvány. ⁶ Fõ fegyvertényük a komponista egykori barátja, Kapellmeister Randhartinger közreadása (1864), amely visszatért az õskiadás romlatlan kottaszövegéhez (és számos romlatlan sajtóhibájához). Hirtelen kiderül, hogy Vogl manírjai semmibe vették a szöveg és a zene közötti viszony mélységeit, és "Schubert-Müller szûzies-bensõséges énekeit" operai rutinnal fertõzik meg. ⁷ Ez a hang már természetesen a historizmus és a historicista szövegkritika szentimentalizmusba csomagolt hangja, mely mindig hagyományvesztésrõl árulkodik: a romlatlan szöveg a maga idilli állapotában kívül kell hogy álljon a hagyományozás folyamatán. A szerzõi lejegyzés szûziessége ebben az elképzelésben megfeleltetésbe van hozva a megszólaltatás szûziességével: ha a szerzõ mellõzte díszítések lejegyzését, ez nem jelenthet mást, mint hogy mûvét ebben a díszítetlen alakban kívánta viszonthallani.

Manapság más szelek fújnak: amikor a 19. század a rárakódásoktól megtisztítja a kottaszöveget, mégis a mûrõl alkotott metafizikai elképzelés jegyében cselekszik. A mû mindenekelõtt eszmény a számára. Ezzel szemben ezredvégünk idején - a másság, az összemérhetetlenség, a mellérendelés, a différence igézetében - a kulcsszó nem a mû, hanem a szöveg. De amíg a 19. század az eszmény állandóságát a kottaszöveg állandóságában véli tükrözõdni, addig ma a mû eszményítettségérõl való lemondással különös módon az egyetlenként rögzített szövegalak képzete is szertefoszlik: az egymás mellé rendelt változatokból és töredékekbõl, melyeket alapjaiban ma is ugyanaz a 19. századi eredetû filológiai apparátus termel ki, nem áll össze a mû. Ennek a szemléletváltásnak tudható be, hogy a korábban hamisítványként elkönyvelt Diabelli-kiadásból két dal is visszaszivárog az új Schubert-összkiadásba (NGA), további két dal variánsa pedig a Tremier-albumból (lásd 4. jegyzet) emelkedik a hiteles szövegek fizikai közelébe, valamennyi éppen azzal az indoklással, hogy Vogl manírjait õrzik. Diabelli redivivus tehát: ha merõben más okokból is, mint a kora 19. században, a pozitivista purizmus korszaka után ismét relatívvá válik a határvonal hiteles szöveg és hamisítvány között.

A Schönstein-példány

Pedig az NGA még nem ismerhette azt a forrást, amely felfedi: a Diabelli-kiadás egyes Veränderungjai a szerzõi hitelesség rangjára emelkedhetnek. 1991-ben jelent meg híradás az elsõ kiadás Caroline Esterházy hagyatékában fennmaradt példányáról, amely az ajánlás címzettjének, Schönstein bárónak kézjegyét viseli. Az Am Feierabend kottájában ceruzás javítások találhatók, melyek kivétel nélkül azonosak a Diabelli-kiadás eltéréseivel. Dürr és Hilmar szóbeli tanúsága szerint a bejegyzések Schubert kezétõl származnak. ⁸

Az események eléggé pontosan rekonstruálhatók: 1824 májusában Schubert magával viszi a Die schöne Müllerin addig megjelent két füzetét a zselizi Esterházy-kastélyba, ahol tudja, Schönsteinnel is találkozik majd. Így személyesen nyújthatja át a kiváló amatõr énekesnek, akivel együtt nyilván meg is szólaltatja a dalokat. Ennek az együttmuzsikálásnak eredménye a hat javítás, mely több mint valószínû, hogy Schubert keze által, de feltétlenül az õ kezdeményezésére került bevezetésre. ⁹

Schubert a Schönstein-példányban láthatóan a dal kipróbálásának gyakorlati tapasztalatai nyomán, de korántsem elsõsorban énektechnikai okokból korrigált. Énektechnikai okokra valójában csakis a 22. ütembeli javítás vezethetõ vissza. Ezzel szemben a 81. taktusban végrehajtott hangmódosítás feszesebbé teszi a kompozíciós logikát: a kiírt appoggiatura visszaalakítása lehetõvé teszi, hogy a frázis másodszori elhangzása (merkte meinen treuen Sinn) retorikus fokozásként értékelõdhessen át, melynek során a treuen szó, szemben rímpárjával, érzelmi többletet nyer. Az 54-57. taktusokban végrehajtott változtatás - akár a levegõvétel megkönnyítése, akár a hely szentimentalizálása kedvéért történt - viszont eléggé szerencsétlennek tûnik, mivel a szóvégzõdések a második leghangsúlyosabb pontra kerülnek.

Ám függetlenül attól, hogyan ítéljük meg zeneileg az utólagos bejegyzéseket, világos, hogy azok nem származhatnak Vogltól vagy a Diabelli-manírok gyártójától. Diabelli változtatásai mindazonáltal számosabbak, mint Schubertéi: a 46-51. taktusok Diabellinél végig át vannak prozodizálva, Schubert viszont csak a kezdõ taktusban módosít. ¹⁰ Nyilvánvalóan nem állt szándékában ezt a szakaszt recitativóvá alakítania, ami pedig Diabelli durva beavatkozásai révén (legdurvábban az 51. ütem kadenciájában) megtörténik - a dalszerûségrõl a beszédszerûségre való váltás a szövegben található idézet kiemelését és megkülönböztetését szolgálja. ¹¹ Mégis, éppen az e szakaszban Schubert által egyetlenként jóváhagyott Diabelli-változtatás (46. ütem) volt a banánhéj, melyen a purista ideológia, ezúttal Selmar Bagge képviseletében, látványosan elcsúszott. "Hasonló színpadi túlzás található az Am Feierabendben az Und der Meister spricht zu allen szövegnél. .. A második kiadás ...az énekszólam hangjegyeinek elosztását oly módon változtatja meg, amely semmiképp sem »képzettebb ízlésrõl«, sokkal inkább durvábbról tanúskodik: mert elõször is az összefüggõ mondat egy szünet révén két tagra szakad, másodszor pedig a helyes deklamáció hibásra változik: ...az elsõ kiadás azonban arra tanít, hogy Schubert nem a hibásat akarta"¹² Nos, az új dokumentum arra vall, hogy Schubert akkor és ott igenis a "hibásat" akarta, és hogy a hitelesség néha olyasmi, amit csak az utókor teremt, olykor a szerzõ ellenében.

A Schönstein-példány nyomán továbbhaladva az elsõ kiadásnak a Schubert baráti köréhez tartozó egyes példányaiban több olyan bejegyzést sikerült találni, melyek megerõsítik a feltevést, hogy a sokáig hamisítványként kezelt Diabelli-kiadás egyes elemei Schubertre vezethetõk vissza.

A Sonnleithner-példány

Leopold Sonnleithner, az elsõ, a jelen tanulmány céljából vizsgált példány egykori tulajdonosa, a Schubert-életrajz egyik nagyon fontos alakja. Kapcsolatuk a konviktusi idõkre nyúlik vissza, amikor Sonnleithner közremûködött Schubert egy kantátájának bemutatóján. Késõbb õ vállalta magára azt a zenetörténetileg felbecsülhetetlen feladatot, hogy finanszírozza Schubert elsõ dalköteteinek kinyomtatását, amire Diabelli másként nem volt hajlandó. Végül õ vezette be Schubertet apja, Ignaz Sonnleithner házába, ahol tíz éven át rendszeresen és nagy számú közönség elõtt tartottak házikoncerteket: e házban szólalt meg elõször az Erlkönig¹³

Sonnleithner példányában egyetlen dal: a Der Neugierige mutat ceruzás bejegyzéseket, ám ezek annál figyelemre méltóbbak. ¹⁴ Közülük a legfontosabb az 51. taktusban olvasható, ahol az énekszólam két hangját megváltoztatták. Éppen a majdani Diabelli-kiadás szövegére. A 49. és 51. ütemek két-két utolsó negyede közé egy-egy áthúzott doppelschlagot szúrtak be: közülük az elsõ mint szabályos doppelschlag Diabellinél is szerepel. Akárcsak a schliessen szó második szótagja fölé helyezett marcato jel a 39. ütemben. Ugyane példányban még a Der jäger õriz kézírásos bejegyzést: a 2. versszak elsõ sorában a bleibest-ként nyomtatott szót bliebest-re javították, és ezzel visszatértek Wilhelm Müller szóhasználatához. Mármost alig hihetõ, hogy a javítás a Müller-versek kiadásával való gondos összevetés eredménye: sokkal valószínûbb, hogy maga Schubert figyelmeztetett a sajtóhibára.

A Walcher-példány

Ferdinand Walcher szintén a szûkebb baráti körhöz tartozott, errõl tanúskodik mindenekelõtt a neki dedikált c-moll allegretto (D. 915). Sonnleithnerhez hasonlóan õ is a Schubert-kör amatõr énekes tagjai közé számított, tenorbariton hangja Schubert-mûvek elõadására házi, sõt nyilvános koncerteken is dokumentáltan feljogosította. ¹⁵ A példányában talált bejegyzések datálására nézve döntõ lehet, hogy Walcher 1827 májusában elhagyta Bécset. ¹⁶

Hogy, hogy nem, Walcher példányában is a Der Neugierige mutat lényeges bejegyzéseket. ¹⁷ Szóról szóra a Diabelli-féléket. Mindenekelõtt az 51. ütem énekszólamának kiszélesítését és a 49. ütem ornamensét, amelyek a Sonnleithner-példányban is elõfordultak. Ezeken túlmenõen azonban jelen van a 29. ütem eleji appoggiatura és a 31. ütem ornamense. Három változtatás kivételével a Diabelli-kiadás szövege azonos a Walcher-féle bejegyzésekkel.

Az Am Feierabenddel szerzett tapasztalatok nyomán azt vélhetnénk, hogy a Der Neugierige recitativo szakaszában végrehajtott Diabelli-módosítások szintén "Voglra" vezethetõk vissza. Ám a Walcher-példány nem hagy kétséget afelõl, hogy a kezdeményezés máshonnan érkezett. Az egész leletegyüttes legtanulságosabb bejegyzésérõl van szó, mivel Diabelli szövegváltozatát in statu nascendi mutatja. A dass andre elsõ két szótagjára esõ két cisz helyett már eleve a Diabelli-féle aisz és disz áll. Ezután Diabellinél az andre és a heisset két szótagja harminckettedekre rövidül. A Walcher-példány ezt a lopott szünetet egyelõre az eredeti ritmusértékek megváltoztatása nélkül, pusztán egy függõleges frazeálóvonallal jelzi. A drámai hatás ugyanaz, mint Diabellinél; az utóbbi nem tett mást, mint kikottázta (és ezzel persze sematizálta is) a kívánt effektust. Walcher példánya nemcsak azért különösen jelentõs, mert a szóban forgó dal Diabelli-változatát elõrehaladott stádiumában õrzi, hanem mert e változtatások egyike a szemünk láttára alakul ki. Feltevésem szerint a legkevésbé sem önkényesen, sokkal inkább a jelenlévõ Schubert instrukciói szerint vagy beleegyezésével.

További különlegesség, hogy szemben az eddig vizsgált példányokkal, nemcsak a második füzetben õriz változtatásokat a kottaszövegen: a Pause szintén mutat néhány tanulságos módosítást. A 74. ütemben, az utolsó verssor megismétlõdésekor a Soil es das szöveg elsõ két hangja deszre, illetve eszre van javítva (a desz elõl lemaradt a módosítójel, nyilván mert evidens, a rákövetkezõ hang pedig elírás kell hogy legyen c helyett), a Vorspiel elsõ szótagja pedig b"-f" melizmára hasadt. A das szót, a hibátlan deklamáció igényérõl tanúskodva, a már ismert frazeálójel elõzi meg. Mégis, az elírásokból és az egész bejegyzés hevenyészett duktusából arra következtethetni, hogy inkább csak kísérletrõl van szó, amely talán nem találkozott a szerzõ tetszésével. Véletlen-e vagy sem: sem Diabellinél, sem máshol nincs nyoma.

Van viszont nyoma annak a langsamer feliratnak, amely az Ist es der Nachklang kezdetû utolsó sorpár elsõ megszólalása felett (64. ütem) állt, majd ki lett törölve úgy, hogy olvasható maradt. Diabellinél e ponton a piacere áll, amely a kor szóhasználatában éppen lassabb tempót jelent, és a dal e pontján nem is igen jelenthet mást.

Egy további javítás a versszöveget illetõen vezet vissza Schubert szándékához az elsõ kiadással szemben: a második versszak Liederschmerz szava (46. ütem), ahogy az az elsõ kiadásban áll, Müller eredeti Liederscherz-ére állíttatott vissza. Ismét feltehetõ a költõi kérdés: vajon Walcher vette a fáradságot, hogy szóról szóra haladva összevesse Müller verseskötetét a dalszöveggel, vagy pedig Schuberttõl szerzett tudomást a sajtóhibáról?

Ezen a ponton egy ideiglenes összegzés már elvégezhetõ. A Die schöne Müllerin megjelenése után némelyik dal, mindenekelõtt a második füzet két dala (no. 5 és 6) bizonyos fokú erjedésnek indul. A változatok egy része Schuberttõl, másik részük Schubert közvetlen környezetébõl származik. Hogy az utóbbiak is tõle erednek, azt valószínûsíti, hogy aligha terjedtek változatok Schubert testközelében, amelyekrõl ne tudott volna, vagy amelyeket valamilyen módon ne hagyott volna jóvá. Tovább valószínûsíti ugyané feltevést, hogy a vizsgált három példányban az érintett dalok zongoraszólamának sajtóhibái javítatlanok maradnak: ez arra vall, hogy a bejegyzések keletkezésekor, ahogyan ez a baráti körben mindig is történni szokott volt, a zongora mellett maga Schubert ült, akinek számára a kotta természetesen nem volt több emlékeztetõnél. A kérdés, hogy az egyik példányba bejegyzett változtatások miért hiányoznak a másikból (holott éppenséggel szomszédos dalokról van szó), félreérti e bejegyzések viszonyát a nyomtatott kottához; erre késõbb visszatérek. Elõbb azonban be kell mutatnom két olyan forrást, amelyek bizonyítják, hogy az eddigi változtatások bizonyos félhivatalos elterjedtséget élveztek a Diabelli-kiadás megjelenése elõtt, illetve attól függetlenül, és a baráti körön túl is.

A Spaun nõvérek példánya

Henriette és Josephine, Anton von Spaun két lányának nevét õrzi a vignetta, melyet a Spaun-Cornaro-gyûjtemény példányába ragasztottak. ¹⁸ A Spaun család jelentõségét Schubert életében és érdemeit a Schubert-kultuszban aligha kell itt hangsúlyozni. A lelet valamennyi eddig vizsgált példánytól különbözik abban, hogy a bejegyzések nem egy vagy két dalt érintenek, hanem szisztematikusan végigvonulnak az egész cikluson (történetesen a no. 10, 14, 19 és 20 nélkülözi õket). A bejegyzések köre is jóval tágabb, mint az eddigiekben: a számos díszítés, Veränderung mellett sokskálás dinamikai jelrendszer (gyakorta az egyes szövegstrófák megkülönböztetésével), hosszú frazeálóívek és német nyelvû karakterjelölések találhatók. Ezen túlmenõen különösen tanulságos a deklamáció aprólékos kidolgozása egy egységes jelrendszer segítségével. Mindez arra mutat, hogy a bejegyzések a ciklus betanítása során keletkeztek.

Ugyanennek során a szöveget Wilhelm Müller eredetijére igazították vissza, minden eddigi példánynál több helyen. Ez annál inkább méltó a figyelemre, mivel a Diabelli-kiadás a szövegekhez nem nyúlt. Itt azonban visszatérnek a dalokból eltûnt rímek, olyan pontokon is, ahol például az NGA sem mert az elsõ kiadáson változtatni. ¹⁹ Ugyanez a szöveggel való komoly foglalatoskodás küszöbölt ki olyan sajtóhibákat, mint a no. 13-é, melynek elsõ kiadásában a második és a harmadik strófa refrénje egy dallamsorral korábban indul, és amelyet mint Schubert különlegesen drámai hatású prozódiáját még nemrégiben is védelmébe vett egy apologetikus hevületû cikkíró. Egyes szócserék (no. 2, 23. és 27. ütem: heller helyett frischer, 15. és 19. ütem: auch helyett gleich) elárulják, hogy a szövegrevízió alapja Müller verseinek késõbbi kiadása volt, amelynek iménti variánsaival terjedtek el késõbb a dalok Randhartinger és részben Friedländer révén.

A szövegi és zenei bejegyzések feldolgozása most nem lehet cél, legfeljebb a figyelemfelkeltés: van egy páratlanul izgalmas és mindeddig ismeretlen dokumentum arról, hogyan értették és énekelték Schubert dalciklusát Bécsben az 1830-as évek második felében. Ez az idõpont azon a valószínû feltevésen nyugszik, hogy a kottából valóban a két Spaun-nõvér valamelyike tanult: márpedig a család tájékoztatása szerint Henriette 1819-ben, Josephine 1821-ben született. (Összehasonlításként: zenetanára elsõ zselizi látogatásakor Caroline comtesse tizenhárom, a második alkalommal tizenkilenc éves volt.) A komponista halálát követõ dátum a másik vonása e példánynak, mely az eddigiektõl megkülönbözteti. De éppen a viszonylag kései idõpont révén több mint meglepõ: a bejegyzések magukban foglalják az elõzõ három példány bejegyzéseinek jelentõs részét, nevezetesen az Am Feierabend Schuberttõl származó 22. és 84. taktusbeli változtatásait, valamint a Schubert környezetébõl többszörösen is kimutatott Veränderungot a Der Neugierige 51. ütemében. Netán a Diabelli-kiadás visszahatásai volnának? Ennek ellentmond, hogy egyfelõl a példányban még számos Veränderung van, amelyet Diabellinél hiába keresni (és csak egy-kettõ, amely mintegy véletlenszerûen azonos Diabellivel). Éppen azt tartom döntõnek, hogy egy Schubert emlékét ápoló család a Diabelli-kiadás diadalmenete idején is a feledésbe merült elsõ kiadást használja - más kérdés, hogy az énekmester már kevésbé kegyeletteljes. Annak elismerésével, hogy a közös Veränderungok egy része egymástól függetlenül is létrejöhetett, elképzelhetõnek tartom, hogy az Am Feierabend és a Der Neugierige itt talált hangmódosításai a Schuberttõl eredõ apokrif hagyományozási útvonalba illeszkednek, amelynek elsõ nyomait a három korábban vizsgált példányban fedeztük fel, és amelynek egy vékony ága így vagy úgy a Diabelli-kiadásba torkollhatott bele. ²⁰

A Peterskirche-album

Hogy a közvetítõ valóban Vogl volt-e - erre egyértelmû válasz akkor lesz, ha elõkerül saját példánya, melyen a feltevés alapszik. Addig is érdemes a figyelemre a ciklus egy másik komplett másolata, mellyel az NGA eléggé mostohán bánt: eltéréseit a kötet jegyzeteiben nem publikálták, ehelyett a külön és kéziratban közzétett Kritischer Bericht lapjaira szorultak ki. ²¹ A diszkrimináció oka sejthetõ: miközben az album sok helyütt már Diabelli kiadását követi, éppen az Am Feierabend és a Der Neugierige (továbbá szerényebb mértékben a megelõzõ Danksagung an den Bach) hoz olyan eltéréseket, melyekkel sehol máshol nem találkozni, vagyis amelyek eltérnek az állítólagos vogli hagyománytól. Ez annál különösebb, mivel az album éppen Diabelli hagyatékában maradt fenn. Dürr szerint e három dalt egy korai elõképbõl másolhatták ki, és a többségükben feltûnõen szerencsés változatokat látva az ember szívesen elfogadja e feltevést. ²² Az Am Feierabend 46. taktusának suspiratiója, melyet a Schönstein-példányba Schubert vezetett be, itt a 30. és 34. ütemben jelenik meg. A 81. ütem szintén a Schönstein-változatot követi (ha igaz, hogy korai a változaton alapul az album e dala, akkor ez a korrekció a Schönstein- példányban egyszerûen egy sajtóhiba kiigazítása). A 85-ben viszont kikottázott kádenciát találni. Ez a feltételezett korai változathoz képest is nyilvánvalóan késõbbi járulék, Schubert kottázási szokásaitól -ízlésétõl függetlenül - merõben idegen.

A Schubert baráti körének példányain végzett vizsgálódások azt : valószínûsítik, hogy a Die schöne Müllerin Diabelli-kiadása in nucleo - minimum egy, maximum két dal erejéig - a komponistára vezethetõ vissza. És bár a vizsgálódás során három, mindeddig ismeretlen dokumentumot sikerült találnom, a legfõbb hozadék mégsem filológiai, hanem zenetörténeti. A kérdés a közreadás problémájának köntösében jelentkezik: jogosult-e a mai közreadó az akár Schuberttõl származó bejegyzések közlésére a fõszövegben? Túlnyomó többségük, még ahol a hangok változnak is meg: unwilkürliches Manier, vagyis olyasmi, ami nem a mû, hanem a megszólaltatás testéhez tartozik. Nem érvénytelenítik a mû szövegét, és nem is annak alternatívái: összemérhetetlenek vele. És a közreadás, melynek megvannak a tipográfiai eszközei a mellérendelõ viszonyban álló szövegek közlésére, ezt a különbséget mégsem képes érzékeltetni.

A nyomtatott kottának ezt a semlegességét használja ki Diabelli. Kiadásában valójában az a radikális szemléletváltás érhetõ tetten, amely eltüntette a különbséget a kottaírás e kétféle funkciója között. Holott a kottaírás, mellyel pusztán a megszólaltatást rögzítik, láthatóan még Schubert idejében is házi használatra való. Halála idején merül feledésbe a tudás arról, hogy a kottaírás feladata eredetileg nem a mû interpretációja, vagyis nem valamely eszményi megszólaltatás sugallása, hanem magának a mûnek - nem a hangoknak, hanem a hangok viszonyának és az e viszonyokban megalapozott szerkezetnek -rögzítése. Hogy tehát a mû nem oldódik fel maradéktalanul a megszólaltatásban, és hogy éppen ez a többlet rejti metafizikai eredetét. Ha Diabelli Die schöne Müllerin-kiadása hamisítvány, akkor nem azért az, mert a szerzõ által le nem írt hangokat aggat rá, hanem mert a mûvet önmaga játszópéldányává teszi - mert a mû részeként tünteti fel azt, ami eredetileg a megszólaltatás szférájába tartozott, és ezzel a mûvet éppen mû mivoltában kezdi ki.

__________________________

JEGYZETEK

1. Az új fakszimile-kiadás: Franz Schubert. Die schöne Müllerin. Faksimile der bei A. Diabelli & Co. erschienenen Ausgabe von 1830. Herausg. vonWalther Dürr (elõszóval). Kassel 1996. - E kiadásról lásd Ernst Hilmar bírálatát: Hilmar és mások: Die Schubert-Literatur von 1996 und 1997. Eine kom mentierte Bibliographic. IFSI-Mitteilungen (= Schubert durch die Brille, a továbbiakban: Brille) no. 17. (1997. június), 113.

Még néhány idevágó Dürr-írás: Schubert and johann Michael Vogl: A Reappraisal in: 19th Century Music, 1978 November, pp. 126-141; "Manier" und" Veränderung" in Kompositionen Franz Schuberts in: Zur Aufführungspraxis der Werke Franz Schuberts = Beiträge zur Aufführungspraxis 4. München 1981; Virtuosität und Interpretation - Schubert-Lieder ausgeziert? Rádióelõadás 1987-ben, kézirat. - További irodalom más szerzõktõl: Robert Scholium: Die Diabelli-Ausgabe der "Schönen Müllerin" in: Zur Aufführungspraxis der Werke Franz Schuberts (lásd fent), 140-161.; Renate Hilmar-Voit: "Die schöne Müllerin" und ihre Folgen: Neue Dokumente, neue Quellen und neue Probleme in: Brille no.7. (1991. június), 19-26.

2. Recensionen und Mittheilungen über Theater und Musik 1864, Nr. 45, 46. A szöveget Dürr cikkébõl (Schubert and Johann Michael Vogl: A Reappraisal), a pontos adatokat viszont Hilmar-Voit nyomán idézem (mindkettõt lásd az 1. jegyzetben).

3. Max Friedländer: Schubert-Album. Supplement. Varianten und Revisions-bericht zum ersien Bande der Líeder von Franz Schubert. Leipzig 1884.

4. Közvetett bizonyítékokkal szolgál két korabeli kéziratos album összevetése: az egyik Vogl saját díszített Schubert-dalgyûjteménye, (Witteczek-Spaun-gyûjtemény 80. kötet, Sammlungen der Gesellschaft der Musikfreunde), a másik Franziska Tremier tulajdona volt (Stadt- und Landesbibliothek der Stadt Wien [SLB], MH 9136). A mindkettõben szereplõ An Emma Verände-rungjai azonosak. Sajnos a Vogl-gyûjteményben a dalciklus egyik darabja sincs jelen, viszont a Tremier-albumban négy is van (nos. 16, 18, 19, 20). Közülük a Trockne Blumen és a Der Mutter und der Bach mutat jelentõs Veränderungokat, ám ezek csak részben azonosak a Diabelli-változtatásokkal. E két változatot meglepõ módon az NGA is közli: a közreadó, Dürr feltevése, hogy voltaképp a Tremier-album õrzi Vogl eredeti változtatásait, melyekbõl Diabelli csak annyit vett át, amennyi vevõköre számára megfelelõnek látszott. (Dürr: Elõszó a NGA IV/2/A kötetéhez, Kassel 1975). A feltételezés annyiban problematikus, hogy Diabelli nemcsak redukálja a Tremier-manírokat, hanem helyenként újakra cseréli õket.Bár a Tremier-diszítések eredete nem világos, megfontolandó, hogy ebben az albumban Schubert mintegy- fizikailag is jelen van nem kevesebb, mint két autográf erejéig (kezétõl származik a Todesmusik címlapja, valamint Beethoven Abendliedjének transzponált másolattöredéke). Az albumhoz mellékelt kommentár (a bécsi V. A. Heck antikvárium katalógusának kivonata) állításával ellentétben Tremier kisasszony korántsem lehetett ismeretlen Schubert számára, mivel azonos annak a Pratobeverának a lányával, akinek egy privátim elõadott színdarabjához Schubert már 1826-ban melodramatikus betétet komponált (Abschied von derErde), vagyis a családdal már régóta kapcsolatban állt. Franziska 1829-ben ment férjhez Tremierhez, és Deutsch szerint ez a dátum azonos az album összeállításának idõpontjával, amely eszerint megelõzi a Diabelli-kiadás megjelenését. Deutschnál olvasható tudósítás Franziska szívhezszóló Winferreise-éneklésérõl is. (0. E. Deutsch: Schubert. Die Dokumente seines Lebens. 481 és 519. Kassel 1964.)

5. Például a Spina kiadó Julius Stockhausen nevével hirdetett kiadása. Fried-länder a már idézett Supplementben siet közölni a híres Schubert-énekes nyilatkozatát, amely szerint õ kizárólag az elsõ kiadásból énekel, és a Spina-kiadáshoz csakis a saját maga használta transzponált hangnemek közlésével járult hozzá. (Lásd még ehhez R. Hilmar-Voit cikkét az 1. jegyzetben.) Lehet, hogy a Diabelli-kiadás számos transzpozíciója viszont Vogl praxisát õrzi?

6. Baggéra (Der Streit über Schuberts Mütterlieder in: Allgem. Mus. Zeitung 1868, 36-37. és 44-46.) Gänsbacherrel együtt (2. jegyzet) a Supplementben Friedländer hivatkozik elõször, de a pontos bibliográfiai adatok Hilmar-Voit cikkében találhatók. (Friedländer szerint Bagge, csakúgy, mint az alább említendõ Randhartinger, közreadott egy "megtisztított" Die scheme Müllerint. ez a kiadás azonban a jelek szerint azokat a dokumentumokat gyarapítja, melyeket Friedländeren kívül élõ ember nem látott. Ha tévednék, jelentkezzen a boldog beavatott.) Friedländer sommás véleménye számára tehát megfelelõen elõ volt készítve a talaj. Ehhez képest meglepõ, hogy magában a Revisionsberichtben Friedländer közli Diabelli minden lényeges eltérését arra hivatkozva, hogy e változtatások már átmentek a köztudatba, egyébként pedig döntsön az elõadó. Szokatlanul modern, sõt posztmodern magatartás.

7. Idézi Friedländer: Schubert-Album Supplement, lásd 3. jegyzet.

8. 8. Robert O. de Clercq: Eine unbekannte Quelle zu "Die schöne Müllerin" aus Wiener Privatbesitz in: Brille no. 7. (1991. június), 27-28. - A bejegyzések hitelességét igazoló nyilatkozatokról a tulajdonos tájékoztatott.

9. Persze nem zárható ki, hogy az ominózus bejegyzések a Carolinéval történt zenéléskor kerültek a példányba - elvégre nem világos, hogyan került Schönstein tulajdona Caroline comtesse hagyatékába. Egy másik zselizi Die schöne Müllerin-forrás: a no. 7-8-9 Schubert saját kezû transzpozíciójában -melyeket Ernst Hilmar romantikus értelmezésében gyengéd célzásaik alapján Caroline számára válogatott Schubert - szintén találhatók viszonylag számottevõ variánsok. Ez a forrás egyébként kalandos utat járt be: Friedländer még felhasználta, késõbb (mint minden, Friedländer által látott forrás) elveszett, és csak akkor bukkant fel újra, amikor az NGA-kötet már megjelent. Újbóli felbukkanásáról az imént idézett Hilmar-cikk tudósít, közölve a forrás fakszimiléjét is, két különbözõ, ám egyként téves jelzettel (a helyes jelzet az SLB-ben: MH c 16 004): Ein "geheimes Programm" in den drei wiederentdeckten Manuskripten zum Zyklus "Die schöne Müllerin", Brille no. 11 (1993. június), 35-47. Mivel az Album a forrás szövegét vegyítette az elsõ kiadáséval, az NGA pedig - Friedländer leírása alapján - csupán egy-egy taktusnyi kis kottával jelzi az eltéréseket, teljes terjedelmében és önállóan az 1998-ban a Könemann-nál saját közreadásomban megjelenõ Die schöne Müllerin függelékében kerül elsõ ízben publikálásra ez a dalciklus autográfínségében különösen értékes kézirat.

10. Schubert a zárlati trocheus-jambus-dilemmával máshol is küzd, bizonyság rá a Frühlingstraum (Winterreise) 20/64. taktusa (und als die Hahne kráhten), ahol az autográf, többszöri hezitálás után, az elsõ kiadásnak is ellentmondva vissza lett alakítva a jambikus alakra, amit a modem kiadások figyelmen kívül hagynak.

11. Arnold Feil szerint a "nyílt beszéd" zenei megfelelõjérõl van szó. (Franz Schubert: Die schöneMüllerin. Winterreise. Reclam 1975.)

12. Az idézet Hilmar-Voit cikkébõl való, lásd 1. jegyzet.

13. Deutsch: Dokumente, 112.

14. Sonnleithner-gyûjtemény, 3. kötet = Sammlungen der Gesellschaft der Musikfreunde (GMF) VI 6430, "Exemplar 2".

15. Deutsch: Dokumente, 403 és 399.

16. Az Allegrettól éppen a búcsú emlékére ajánlotta Walchernek Schubert: Meinem lieben Freunde Walcherzur Erinnerung. Frz. Schubertam 26. Aprill 1827. Walcher mindenesetre idõnként feltûnik Bécsben késõbb is, lásd Deutsch: Dokumente, 484.

17. SLB, M 6354/SCH.

18. Bécs, magántulajdon. A kötetet Dürr nyilvántartja ugyan, de láthatóan nem lapozott bele. Csodálkozott volna. In: NGA Serié VIII, Supplement, Band 8: Quellén II. Franz Schuberts Werke in Abschriften: Liederalben und Samm-lungen. Tubingen 1975.

19. Visszatér például a rings und rund sorvég a Die liebe Farbe harmadik strófájában (az õskiadás rings umher szövege helyett), nemkülönben a Mit dem grünen Lautenbande 3. versszakának DieHoffnung wohntja (die Hoff-nunggrünt helyett). Ezenkívül persze olyan szövegjavítások is vannak a kötetben, melyeket nem a feltételezett hitelesség, hanem a könnyebb ejthetõség motivált.

20. A Schuberthez viszonylag közel álló személyek bécsi könyvtárakban õrzött egyéb példányai kevés bejegyzést mutatnak: Rudolf fõherceg példányában (2-5. füzet = GMF, "Exemplar 3") csakis a Des Müllers Blumen 13-14. taktusait díszítették ki egy rövid élõkével és egy doppelschlaggal. Ugyané könyvtárban az "Exemplar 5" meglepõ módon a Diabelli-kiadás önkényes taktusismétléseire utaló bejegyzéseket mutat az Eifersucht und Stolzban: errõl a példányról nem tudni, kié volt. Mindezek a bejegyzések, függetlenül a hitelesség kérdésétõl, beszédesen bizonyítják, hogy a Schubert-dalok díszített megszólaltatása magától értõdõ volt. Érdekes, hogy még egy olyan forrásba vezettek be díszítést, amelyet már a Diabelli-kiadásból másoltak (Guten Morgen! ÖNB, Mus. Hs. 36745). Viszont Joseph Hoffmann, Schubert-dalokat is éneklõ korabeli bécsi basszista példányában (SLB, M 6354/SCH) és a Witteczek-Spaun-gyûjtemény 70. kötetében (GMF, "Exemplar 1") hasznosítható bejegyzést nem találtam.

21. NGA IV/2: Kritischer Bericht von Walther Dürr. Tubingen 1979- - A Pe-terskirche-anyag a Kritischer Bericht elkészülte óta az Österreichische Natio-nalbibliothekba (ÖNB) került (Mus. Hs. 35 902).

22. Ugyané feltevést erõsíti a Die schöne Müllerin dalai közül egyetlenként fennmaradt autográf: az Eifersucht und Stolzé (GMF, A 232). Ez a forrás körülbelül ugyanolyan mértékû és ugyanolyan típusú eltéréseket mutat az õski-adástól, mint a Peterskirche-album három említett dala. Schubert - és okunk van feltételezni, hogy ez a ciklus más, netán valamennyi dala esetében így történt - valamikor a kézirat leadása és kinyomtatása között viszonylag jelentõs mértékben változtatott a kottaszövegen. De mikor? A no. 4-5-6-nál feltehetõen a korrektúrapéldányon, mivel az elsõ két füzet még február-március folyamán megjelent. Az Eifersucht und Stolzot is tartalmazó 4. füzet viszont csak augusztusban jött ki a nyomdából, amikor Schubert már három hónapja Zselizen tartózkodott, egészen októberig. Ehhez képest az õskiadás szemmel láthatóan az autográfból készült, miközben az utóbbi semmi nyomát nem mutatja a nyomtatott eltéréseknek.

Am Feierabend, 22-23. ütem. Fentrõl lefelé: elsõ kiadás, Schönstein-példány, A Spaun nõvérek példánya, Diabelli-kiadásFent: Am Feierabend, 80-85. ütem. Fentrõl lefelé: elsõ kiadás, Schönstein-példány, Sonnleitner-példány, Peterskirche-album, Diabelli-kiadás. Lent: Am Feierabend, 54-58. ütem. Fentrõl lefelé: elsõ kiadás, Schönstein-példány, Diabelli-kiadásDer Neugierige, 49-51. ütem. Fentrõl lefelé: elsõ kiadás, Sonnleithner-példány, Walcher-példány, a Spaun nõvérek példánya, Diabelli-kiadásAm Feierabend, 46-51 ütem. Fentrõl lefelé: elsõ kiadás, Schönstein-példány, Diabelli-kiadásDer Neugierige, 33-34. ütem. Fentrõl lefelé: elsõ kiadás, Walcher-példány,