Jánossal 1948-ban ismerkedtem meg Dallasban, pár nappal azután, hogy fölvették első csellistának a Dallasi Szimfonikus Zenekarba. Akkoriban Doráti Antal volt a Dallasi Szimfonikusok vezető karmestere. Magam fiatal szólistaként kerültem oda - nem is emlékszem, miként alakult így -, és az ott töltött egy hét alatt szoros barátság szövődött kettőnk között. Persze nyomban hozzáláttunk a zenéléshez. Jókat játszottunk együtt, jókat veszekedtünk, és jókat falatoztunk a szalámijából. Sőt még Budapestre is együtt utaztunk, amikor Starker a háború után először tért vissza Magyarországra - Beethoven összes gordonka-zongora-szonátáját adtuk elő a Zeneakadémián.

Meg kell mondanom, hogy nem csupán nagy gordonkaművész volt - bár ebből a fajtából sem szaladgál sok a földön -, hanem nagy muzsikus is. Legfőbb vágyát és célját, a tökéletességet soha nem közelítette meg jobban, mint Kodály Szólószonátájában. Egyszer maga Kodály Zoltán mondta nekem: „Ha nem hagyná ki azt a részt az utolsó tételben, akkor az én fülemnek szentírás volna az előadása."

Sok-sok évig dolgoztunk együtt mint kollégák az Indiana Egyetemen. Gyakran tartottunk közös kamarazene-órákat. Egy közös próbánk alkalmával azt találtam mondani neki: „János, ha a csillagok után kapkodsz, akkor már igencsak messzire kerültél tőlünk! És onnan nagyot eshetsz a fenekedre. De ha sikerrel jársz, akkor fél lábbal már a mennyországban vagy." Mire felém fordult, és így szólt: „Menahem, tőlem te lehetsz szép, de ami engem illet, én tökéletes akarok lenni!"

Starker János tudta, mi a zenei nagyság, és egészen esőrangú tanár volt. A zenei világ elveszítette az egyik kiemelkedő egyéniségét, én pedig elveszítettem egy kedves barátomat. Nyugodjék békében.

Hallgatjuk ezt a gyönyörű, tömör, dús gordonkahangot, azután kíváncsian figyelni kezdjük a pódiumon muzsikáló művészt, s rájövünk, hogy látszólag semmit sem csinál: neki minden egyszerű, magától értetődő. Minimális mozgás, szinte semmi erőkifejtés, teljes nyugalom, abszolút biztonság. Annyira egybevág és annyira idiomatikus a hangszeres és a zenei megnyilatkozás, hogy a hallgató tökéletesen harmonikus testi és lelki állapotba kerül. Amikor Starker játszik, a világ is rendbe jön körülöttünk. - 1992. február 23.

...a hangszer minden lehetőségével tisztában lévő és azzal élő instrumentalista zsenialitásával egyenértékű az a szabadság és személyesség is, amellyel Starker Kodály költői világába helyezkedik. Arra a rendkívüli, hasonlíthatatlan élményre azonban, amely a Szólószonáta előadásával várt ránk, mégsem számítottunk. Starker mindig tökéletesen csellózik, és mindig a lényeget ragadja meg. De nem lehet minden estén egyformán ékesszóló és nem rezonálhat egy est minden percében egyforma intenzitással egy zeneszerző és egy mű minden hangulatára. Most ez történt. Ez a Szólószonáta-előadás egy darab magyar történelemmé és zenetörténetté vált. Hősies volt a szónak abban az értelmében, amit a bárdok költészetéhez társítunk. Epikus volt a maga sodrásában, nagyszabású. Ugyanakkor a darab talán legkülönösebb titkába, a sámános hangmágiába is bele tudott feledkezni az előadás, és felidézte a népi jelenetek, zsánerek, tánckarakterek teljes kodályi panorámáját.

Hihetetlenül szorosan feszült a forma abroncsa minden látomások és hitek köré, vitális volt és személyes minden mozzanat, perzselt a levegő a teremben, a zeneszerző géniusza és az interpretátor ihlete adott szerencsés találkozót egymásnak. Ebben a félórában Starker nagysága abban nyilvánult meg, hogy rádöbbentett a Kodály-mű nagyságára. Rendkívüli élmény volt. - 1982. június 11.

FORRÁSMEGJELÖLÉS

A mikrofonnál Kroó György 1981-1997. Szerkesztette Sári László. A Magyar Rádió kiadása, 1998. 42. és 227. oldal