2013. március 30.

Müpa Fesztivál Színház

Egy varázsfuvola

 

Adaptáció              Peter Brook
Franck Krawczyk
Marie-Hélène Estienne

Tamino                 Antonio Figueroa

Pamina                  Anne-Emmanuelle Davy

Az Éj királynője     Malia Bendi Merad

Papagena               Betsabée Haas

Papageno              Virgile Frannais

Sarastro                 Vincent Pavesi

Monostatos           Alex Mansoori

Közreműködött     Abdou Ouologuem (próza)

 

Zongora               Vincent Planés

Fény                     Philippe Vialatte

Jelmez                   Hélène Patarot
Oria Puppo

Mozgás                 Marcello Magni

Énektanár             Véronique Dietschy

Különleges effektek       Célio Amino

Rendező           Peter Brook

 

„Brook rendkívül bátran nyúlt a mozarti alapdarabhoz. Elhagyta a mellékszereplőket, csak a legfontosabb figuráknak adott szót, Paminának és Taminónak, Papagenónak és Papagenának, az Éj királynőjének, Sarastrónak és Monostatosnak. Előadásában nincsenek nagy, operai hangok, nincs zenekar, a zenét egyetlen zongorista szólaltatja meg. Nyitány sincs, és néhány zenei szám is hiányzik. [...] Brook operája - írta egy kritikusa - nem foglalkozik a mágiával, a szabadkőművességgel, a szimbólumokkal, csak a mesét mondja, az egymásra találás nagy mítoszát. Mozart - állítja a rendező - ma így játszaná." A Budapesti Tavaszi Fesztivál programján vendégelt produkció, a hivatalosan legutolsó Peter Brook-rendezés ajánlószövegéből való az idézet, amelynek olvastán a névtisztelő színházi bubusok alighanem már előre átélték az elragadtatás kéjes mámorát, míg a konzervatív operai habitüé alkalmasint hasonlóan esemény előtti, bár ellentétes előjelű érzéseket táplálhatott: a gyanakvást és az ellenszenvet.

Nos, a filléres közhely ezúttal is beigazolódni látszott: az előítéletek veszélyesek és az igazság középen van. Merthogy a párizsi Théâtre des Bouffes du Nord 2010 óta műsoron tartott és turnékra bocsátott előadása kellemes és figyelemre érdemes másfél órát kínált egy Mozart-opera ürügyén, de sem az idén 88 esztendős rendező nagyralátó kijelentését nem akaródzott igazolnia, sem pedig elemi indulatok kiváltására nem tűnt alkalmatosnak. Mert ha a színházi szakmai közönség értő kacajjal jutalmazta is az előadás megannyi mozzanatát, így kiváltképp a szövegbe alkalmilag becsempészett magyar szavak felhangzását („csirke", „kerek egy csokot!"), azért mindez összességében inkább csak szolid kivitelű opera-keresztmetszetnek illett be, ha mégannyira bambuszpóznákat rakosgattak is ide-oda a Fesztivál Színház pódiumán. Szép, azaz hatásos színpadi gesztusok, A varázsfuvola játékhagyományától a legkevésbé sem idegen, kikacsintó tréfák meg nyelvváltások sorjáznak a puritán, mindössze a vöröses színeket kiemelő színpadon, hogy végül a szereplők közösen, békén rendezzék el a bambuszerdőt. Sarastro, az Éj királynője összebékül, ők Paminával voltaképpen amúgy is egy család: ha jobban utánagondolunk, ez sem épp előzmény nélküli értelmezés. (Ahogyan persze Monostatos „kifehérítése" sem újdonság.)

Az eredeti műtől már címével is távolságot tartó produkció zenei anyagát Franck Krawczyk hozta össze egy szál zongorára. A kihagyások mellett néhány érdekes betoldással, melyek sorából a „bezzeg az én időmben" hangulatú énekszám, az öregasszonyt játszó Papagenának adományozott 1787-es dal (Die Alte) közelítette meg leginkább a felfedezés áhított érzését. A színpadi játékban, ha nem is egyetemlegesen, de túlnyomó többségében erős szereplőgárda vokális produkciója - amint ez előre sejthető volt - roppant vegyesnek bizonyult. Akadt közöttük egészen katasztrofális és volt kimondottan élvezhető is: ez utóbbiak közé nem csupán az akár jó hangú prózai színész által is abszolválható Papageno szólamának eseti megszólaltatója, Virgile Frannais teljesítménye tartozott, de meglepő módon az Éj királynője is, akit Malia Bendi Merad mikrofonhangon, ám élményszerűen énekelt.

Az előadás legérdekesebb és legsúlyosabb figurája nyilvánvalóan a játékmesteri feladatot betöltő prózai színész, Abdou Ouologuem volt. Ha Monostatos megformálójánál fontos szempontnak tetszett, hogy ne szerecsennek játsszák, hát ebben az esetben még nagyobb jelentőséggel bírt a tény, hogy Ouologuem hatalmas hajkoronájú, laza és az opera tradíciójára tüntetően kívülről tekintő „szerecsen": derűs távolságtartása és elfogulatlan irányítói ténykedése, díszletmunkási-kellékesi közreműködése jókora pluszt jelentett az előadás számára. Játékmesteri jelenlétének aurája, sőt szellemisége volt. Mozarti vagy brooki fogantatású szellemisége? Ezt ki-ki eldönthette magában, ha még egyáltalán jelentőséget tulajdonított e kérdésnek az előadás végeztével.