Pólus László

Bizonyára sokan emlékeznek még a 2004-es athéni olimpia utolsó versenyszámában lezajlott drámára: a férfi maratoni futásban nagy előnnyel vezető brazil atlétát, Vanderlei de Limát egyszer csak egy, a nézők közül előrohanó őrült teperte le, és akadályozta vagy egy percen keresztül a továbbhaladásban. A versenyzőt végül kiszabadították, folytatta is útját, ám mivel ritmust vesztett, ketten is megelőzték. Bronzérmes lett, ami egyfelől a történtek után kész csoda, másrészt aligha tagadható, hogy többé-kevésbé megnyert aranyat vesztett el rajta kívül álló okokból.

Ha nem is azonos léptékben, de hasonló módon érezhette magát csalódottnak a kritikus, aki a Magyar Állami Operaház és a Budapesti Tavaszi Fesztivál közös szervezésében tervezett maratont óhajtotta végigkövetni, mely a 200 éve született Giuseppe Verdi életművét óhajtotta mind sokoldalúbban bemutatni az Andrássy úti palota lehető legtöbb helyiségében. Hogy az előre meghirdetett programokból a két szabadtéri (Operagála in jeans; Verdi-kóruséj) a meghosszabbított tél miatt elmaradt - vis maior, s aligha okolható érte bárki. Sajnos azonban nem ez volt az egyetlen váratlan fordulat, mely az így félmaratonná zsugorodott eseménysorozat élvezeti értékét csökkentette - s itt olyan tényezők feljegyzésére kényszerülök a lehető legrövidebben, melyekről illendő volna elegánsan hallgatni, de tekintettel arra, hogy mindez nem csak e sorok íróját, de a közönség egészét érintette, mégis szólásra kényszerülök. A programsorozat egészét (leszámítva az esti Rigoletto-előadást) ingyenesként hirdették meg a szervezők, s előzetes érdeklődésemre azt a választ kaptam, a részvételhez semmiféle regisztráció nem szükséges. Arról azonban elfelejtettek tájékoztatni, hogy a dalszínház különböző helyiségeiben megtartott eseményekre nem lehet csak úgy besétálni, hanem előtte - ó, régi, szép idők! - sorban kell állni a helyben osztogatott ingyenjegyekért. Jólneveltségem tiltja, hogy hosszan idézzek tragikomikus részleteket a hostessekkel folytatott szópárbajokból, melynek során megpróbáltam felhívni figyelmüket arra, hogy ha valaki, teszem azt, részt vesz az egy órakor kezdődő elméleti előadáson, aligha állhat sorba a kétórás kamarakoncertre szóló jegyért - a válasz lakonikus volt: „Előbb kell kijönni". Gyűlöletes helyzet, ha az ember arra kényszerül, hogy sajtómunkás voltára hivatkozzon - ám nem tehettem mást, ha teljesíteni akartam vállalt feladatomat: tájékoztatni a Muzsika olvasóit a Verdi-félmaraton egészéről. A válasz azonban, melyet fiatal kollégámmal együtt kaptunk („Ki kérte magukat, hogy kritikát írjanak?"), jobb belátásra térített minket: ha bármit el akarunk érni, jó magyar módra cselezni kell. Megkértünk hát valakit: álljon sorba helyettünk - feláldozva saját szórakozását a szent cél érdekében. Így tudtunk végül bejutni a programok döntő többségére (kivéve az elsőt, Ókovács Szilveszter főigazgató előadását Verdi és Boito levelezéséről).

Némi viszontagságok után módom nyílt hát, hogy átfogó képet alkossak a Verdi-félmaratonról, s benyomásaim a szervezési anomáliáktól eltekintve is felemásak. Mindenekelőtt a programok arányait éreztem kérdésesnek. Dicséretes törekvés, hogy lehetőség szerint minden műfaj képviseltetve legyen, amelyben a bussetói mester valaha is alkotott, de Verdi mégis csak par excellence operaszerző; ha már egy egész nap rendelkezésre áll, érdemes lett volna megfontolni két darabjának a műsorra tűzését, egyet délelőtt, egyet este. Csak a legkézenfekvőbb megoldást említve: két nappal a maraton után került sor a Stiffelio első budapesti előadására az Operaház színpadán - mennyivel izgalmasabb lett volna, ha a nézők néhány órával a közvetlenül utána keletkezett Rigoletto előtt vagy után hallgathatják meg! S ha már Rigoletto: azt sem ártott volna felmérni, valóban ez a produkció reprezentálja-e legméltóbban az intézmény Verdi-repertoárját? Utóbbi minőségéről egyébként is sokat lehetne írni (meggyőződésem szerint Vámos László majd' húszéves Otellóján kívül egyetlen színházi értelemben is vállalható Verdi-előadása sincs az Operaháznak Vidnyánszky Attila Végzet hatalma-produkciójának érthetetlenül gyors eltakarítása óta); abban azonban majdnem biztos vagyok, hogy ez a Rigoletto nemhogy a szerző, de még az intézmény presztízsének sem felel meg. Már bemutatásakor, 2005-ben is érthetetlen volt, hogyan kerülhetett színpadra ez a látványvilágában ízléstelen, egyebekben pedig elemi darabelemzői készséget sem felmutató rendezés (Szinetár Miklós és Harangi Mária munkája); hogy azóta is folyamatosan műsoron van, méghozzá nem egyszer reprezentatív alkalmakkor (elvégre a Rigolettóban gyakran lépnek fel neves vendégénekesek), mindennél többet elmond a Házat kormányzó tehetetlenségi erőről.

De még ha csak a rendezés borzolta volna kedélyeinket! Sajnos a zenei színvonal méltó volt a színpadihoz. Jobb esetben csak észrevehetetlenségükkel kitűnő mellékszereplők, a Mantuai herceg szólamával kétségbeesett küzdelmet vívó és sokszor alulmaradó Fekete Attila, jelentéktelen, fakó hangú címszereplő (pedig négy éve milyen kiváló Scarpiát hallottunk Carlos Almaguertől!), szürkén, élettelenül játszó zenekar (Héja Domonkos, aki nemegyszer bizonyította már, hogy nem csak a pódiumon képes nagyszerűt alkotni, most mintha jelen sem lett volna az árokban) - vajon mi késztetett mégis arra, hogy maradjak az előadás végéig? Egyedül Rost Andrea Gildája, melyen ugyan érezni lehetett, hogy a művésznő túl van már e szerepén, s a tőle való három évvel ezelőtti búcsúja helyes önértékelésen alapuló döntés volt (a csúcshangok, ha meg is szólalnak, kevésbé diadalmasak, mint egykor, s nem csak a hang, de a személyiség is súlyosabb már a hamvas Gildáénál), ám amely mégis mélyen átélt, minden ízében minőségi szerepformálásnak bizonyult.

Sokkal több örömöm tellett a két kamarakoncertben, valamint Krasznai Gáspár elméleti előadásában - utóbbi a couleur locale különböző megjelenési formáit elemezte Verdi életművében; s az elhangzottak különösen hasznosak voltak annak fényében, hogy hány ismeretterjesztő könyven olvashatjuk azt a csacskaságot, miszerint Verdi kizárólag az Aidában foglalkozott volna a helyi színek festésével. Ismeretterjesztésben nem volt hiány a Verdi-dalokat felvonultató koncerten sem, ahol a Verdi-szövegek és általában az itáliai librettisztika avatott szakértője, Csákovics Lajos kalauzolta a hallgatókat az elhangzó zongorakíséretes románcok tartalmi útvesztőiben - ha nem túlzás ilyesmiről beszélni az általában szimpla gondolati magot széles érzelmi skálán kifejező, többségükben operajeleneteket előlegező dalokkal kapcsolatban. Az egyaránt kiváló formában éneklő Fodor Beatrix és Wiedemann Bernadett is inkább az opera irányából, mintsem bensőséges kamarazeneként közelítették meg az életmű korai és késői szakaszából egyaránt származó románcokat - nem spóroltak a hangerővel, ám belül maradtak azon a határon, ahol még örömmel fürdött a fül a két gyönyörű hang okozta érzéki élvezetben a Székely Bertalan-terem akusztikai viszonyai között. A nap fénypontját azonban az e-moll vonósnégyes előadása jelentette: az Operaház Zenekarának tagjai (Hargitai Dóra, Botos Veronika, Ecseki Anikó és Pólus László) mindvégig érzékeny egymásra figyeléssel és szinte hibátlan hangszeres kivitelezéssel tolmácsolták Verdi sokszor túl konzervatívnak és kicsit nehézkesnek jellemzett darabját - aki azonban hallotta e kora délutánon a harmadik tétel középrészének csellódallamát, e hamisítatlan Verdi-melódiát Pólus László előadásában, annak feltétlenül át kellett értékelnie a zenetudomány e szigorú ítéletét. Ha másért nem, már csak ezért is megérte megrendezni a Verdi-félmaratont.

Fodor Beatrix és Rózsa Gábor  - Valuska Gábor felvételei