Rozmán Lajos - Vancsó Zoltán felvétele

Qaartsiluni Ensemble

Kis apparátusra fogalmazott, mégis nagyléptékű (akár monumentálisnak is mondható) kompozíciók szólaltak meg a Qaartsiluni Ensemble áprilisi koncertjén. Az első részében szólódarabok hangzottak el, a másodikban egy trió. A monumentalitás „hübrisze" mindössze két - schumanni műfajasszociációkat keltő - művet nem érintett meg. Dinyés Dániel és Sári József ősbemutatóként felcsendülő oboadarabjai (a véletlen hozhatta így) egyként a Novellette címet viselték. A kompozíciókat Horváth Béla szólaltatta meg.

Dinyés Dániel tételének dallamossága, természetesen lélegző tagolása tulajdonképpen nem meglepő. Ám ezúttal a karakter (cantabile) és a formálás énekszerűsége mellett arra is felfigyelhettünk, hogy a határozottan metszett sorokat Dinyés rendre olyan formulákkal indítja el és fejezi be, melyeket az éneklés ősgesztusaiként azonosíthatunk. Másképpen fogalmazva: a kezdő és záró frázisok „eleve adott" képletek mentén alakultak ki. Talán nem tévedek, ha azt feltételezem, hogy a zeneszerző fontosnak gondolja e „képletek" előadásmódját, a megszólaltatás színét, a hang kimunkáltságát, s e tekintetben Horváth Béla előadása nem volt makulátlan. Hasonlóan éneklő modorban kezdődött Sári József kompozíciója is, sőt: meglepve figyeltem, hogy az egyes sorok kialakításában milyen nagy szerepet szánt a szerző a szimmetriának. Sári közelmúltban hallott darabjaihoz képest az is újszerűnek tűnt, hogy e sorok lebontásában a szerző ezúttal kevésbé volt radikális, Sári „novellájának" befejezése és kezdete hasonló állításokat fogalmazott meg. Talán ezért is gondoltam a koncerten, hogy a darab egyes szakaszait még fordított sorrendben is elő lehetne adni.

Azt hiszem, hogy az egyes szakaszok előadásának sorrendiségét Pierre Boulez Domaines című klarinétdarabjával kapcsolatban illetlenség volna firtatni. A mű (szimbolikusnak is mondható a dátum) 1968-ban, a modernitás utolsó évében keletkezett. A szerzői szándékot ekkoriban még akaratnak nevezték, a komponista még szabadon rendelkezett térrel (az előadó a koncertterem különböző pontjain szólaltatja meg a mű egyes részeit) és idővel, utóbbiból (mi sem természetesebb) a monumentalitás jegyében hasíthat ki magának nagyobb tartamokat. Rozmán Lajos teljes odaadással, nagy koncentrációval, hangszeres képességeinek maximális mozgósításával szolgálta a szerző akaratát. Utóbbi egyébként különösen imponáló, hiszen a darab játéktechnikai és effektus-szótárnak is tekinthető, melyet bizonyára ma is szívesen lapoznak át a „megint vagy még mindig modernek".

Játéktechnikai szempontból legalább ekkora kihívás a Matuz Istvánnak dedikált szólószonáta, Dukay Barnabás A kő lobogó lángja című kompozíciója. Dukay számos alkalommal él is a „Matuz-műhely" fogásaival, melyeket az est szólistája, Rákóczy Anna magától értődően, saját előadói nyelvébe természetes módon szervesítve alkalmazott. A darab nem titkoltan hivatkozik a barokk szólóirodalom gigantikus „példányaira", előképnek éreztem Biber és természetesen Bach hasonlóan nagyléptékű darabjait. Más kérdés, hogy az előadó miként tudná érzéki tapasztalattá tenni (feltéve, hogy ez szükséges) a zenei szerkezet tényleges Bach-referenciáit.

A szünet után a három szólista triót formált, előadásukban csendült fel Kondor Ádám Egy brooklyni madárka emlékére - részlet a Hattyúdalok ciklusból - című, teljes félidőt kitöltő kompozíciója. S ha a koncert novellákkal kezdődött, Kondor darabját nyugodtan nevezhetjük egy regényfolyam egyik kötetének. A zenei elbeszélés regény voltára nemcsak a lépték, hanem a körkörös narráció is utal. A vissza-visszatérő elemek belső önidézeteknek tűnnek, melyek leginkább „helyszín" asszociációkat keltenek. Éppen ezért félrevezető lenne ezen elemeket motivikus-tematikus visszatérésként, hagyományos zenei formaképző elemként azonosítani. Az előadás - a regényhasonlatnál maradva - szikár felolvasásnak hatott. Remélem, lesz még lehetőségem meghallgatni a darabot egy mesélősebb tónusú interpretációban is. Április 18. - Óbudai Társaskör. Rendező: Óbudai Társaskör.

JENEY 70

A Magyar Rádió Con tempo című kortárs zenei hangversenysorozata második koncertjeként került megrendezésre Jeney Zoltán szerzői estje. A kerek születésnapjának ünneplését „elviselni kényszerülő" mestert reprezentatív, közel négy évtizedet átölelő műsor köszöntette. A vonószenekari Quemadmodum 1975-ben készült, s a gyanútlan hangverseny-látogató akár hihette volna azt is, hogy ez a mű lesz majd az est történeti érdekességű fejezete. Természetesen nem így alakult, a mű ugyanolyan frissnek mutatkozott, mint a koncert ősbemutatóként vagy magyarországi bemutatóként elhangzó, utóbbi években befejezett darabjai. Részben azért, mert a Quemadmodum inkább tűnik posztmodern utáni zenének, s kevésbé a 70-es évek experimentális törekvéseinek hangzó dokumentumának; másfelől viszont azzal az állítással sem lenne könnyű vitatkozni, hogy a darab majd' negyvenéves kérdései ma is pontosak. A kompozíció érzékiségének és absztraktságának feltárása (e két kifejezés további kombinációit - érzéki absztrakció és absztrakt érzékiség - is érdemes ízlelgetni) a mindenkori előadás feladata volna. Pontosság, valamint a hangok és színek élveteg babusgatása: azaz sok-sok próbaóra kellene ahhoz, hogy a Quemadmodum ne csak elhangozzon, hanem meg is szólaljon. A Gémesi Géza vezette Rondino Zenekart nincs miért kárhoztatni, a ma szellemében ennyit lehetett megtenni. Bárcsak egy kicsit is elavult lenne ez az 1975-ben bemutatott kompozíció!

S hogy Jeney zenéje mennyire kedvez az akusztika ínyenceinek, azoknak, akik  akarják tudni, hogy miből és hogyan készült a felkínált zenei fogás, arra példa volt Csalog Gábor zongoraprodukciója. A zongorázás ünnepi pillanataként fogunk rá emlékezni, mívesen, árnyalatokban és színekben gazdagon, lenyűgöző melódiainvencióval szólaltatta meg a Mottóként eljátszott Hérakleitosz-dallamot, valamint a Hérakleitosz állapothatározása című tételt. S bár a folytatásban hallott további tételek („megszakadó, egy-szál hérakleitoszi fuvolaszó", a vonósnégyesen előadott „melyik fele is sose ugyanaz" valamint a hat fuvolára és szólóhegedűre írt „a fuvolák csak alanti buborékok") nem érték el az érzékiségnek ezt a fokát, az alkalmi koncertciklus így is élményszerűen mutatta fel a Jeney-műhely néhány jellegzetes vonását, azt, hogy miként válik egy zenei gondolat kompozíciók sorát átjáró vándortémává; s miként őrződik vagy oldódik fel e téma a műhelymunka során. Dicséret illeti a Krulik Kvartettet, Kuklis Gergely hegedűszólóját, Ittzés Gergely fuvolázását valamint a kibővített Tetraversi Együttes játékát.

Sokat vártam a koncert két dalciklusának előadásától, illetve előadójától. A finn szoprán, Piia Komsi (a Budapesten több alkalommal is fellépő Anu Komsi ikertestvére) mélyen átélt, érzékiség tekintetében nagyon is magas hőfokú produkciót nyújtott (Tizenkét dal; Az ártatlanság és tapasztalás dalai), az absztrakciónak viszont kevés nyomát hallottam. Meglepően pontatlan angol és német kiejtéssel (a kevesebb magyar szöveggel viszont derekasan megküzdött!), pontatlan intonációval és pontatlan ritmusokkal találkoztam. Ugyanakkor eltagadhatatlan, hogy a szólóhangra írt Blake-daloknak atmoszférát teremtett (magam nem pont ilyen atmoszférát képzeltem el előzetesen), a Tizenkét dalban pedig figurát. De ismét csak ágaskodik bennem a kérdés: kell-e ide figura? A kamaradalokban nagyszerű volt Csalog Gábor, Keller András pedig előzékenyen maga elé engedte Piia Komsit. Május 9. - Budapest Music Center. Rendező: Bartók Rádió }