Jean-Yves Clément
Liszt Ferenc, avagy a szétforgácsolódás csodája

Fordította Lőrinszky Ildikó

216 oldal, 2600 Ft

Kairosz Kiadó, 2012

Liszt Ferenc 1858-ban -Franz Haufstoengl felvétele 

 

Szűk két évvel a bicentenáriumi lisztománia elülte után gépeljük be a legismertebb magyar online könyváruház keresőjébe a „Liszt" szót. E sorok írásakor a lisztérzékenységet és a só-liszt gyurmafigurák készítését taglaló munkák mellett nagyjából egy tucat Liszttel foglalkozó (nem antikvár) kiadványt listáz a rendszer, és ezek közül egy, azaz egy darab van, amely a friss nyugat-európai Liszt-irodalom magyar nyelven is elérhető képviselője. A tágabb horizontú hazai érdeklődő tehát nem csekély várakozással teheti virtuális kosarába Jean-Yves Clément Liszt Ferenc, avagy a szétforgácsolódás csodája című könyvét, különösen ha arról is tud, hogy a Kairosz Kiadónál tavaly megjelent vékonyka kötet a Francia Intézet Könyvtámogatási Programjainak segítségével látott napvilágot - feltételezhető tehát, hogy kiválasztását némi körültekintés előzte meg a prominens intézmény részéről.

Szükséges-e mondanom: csalódnunk kell. Persze sportszerűtlen lenne azt a kultúrpolitikai felelősséget számon kérni Clément írásán, amelyet mintegy a véletlen testált rá. A probléma inkább az, hogy ez az esszéisztikus életrajz még azokat a várakozásokat sem teljesíti be, amelyeket maga az író gerjeszt saját munkájával kapcsolatban. A hét fejezetből és egy lemeztörténeti áttekintést is nyújtó függelékből álló könyv első, Preludio című részében ugyanis Clément 26 oldalon át vázolja azt a legalább féltucatnyi magasztos feladatot, amelyek megoldását az alig 136 kisméretű oldalba sűrített életrajzban - a biográfiai tények ismertetése mellett, illetve során - küldetésének érzi. Nem könnyű listába szedni e célkitűzéseket, mint ahogy általában sem könnyű koherens keretek közé rendezni azt az ide-oda csapongó gondolatözönt, amelyet a filozófiai doktorátussal bíró Clément az olvasóra zúdít. Mintha a könyv alcímében említett „szétforgácsolódás" (amely alighanem a „sokszínűség" kevéssé szerencsés szinonimájaként értelmezendő) kínálta volna a „formát" (vagy inkább a mentséget?) az újra és újra nekiveselkedő, de mindegyre széthulló szerkezetre. Mint Clément magyarázza, „Liszt maga is arra sarkall, hogy másként gondolkodjunk, hogy improvizáljunk, akárcsak ő, hántsuk le kötelékeinket, és adjuk át magunkat a kóborlásnak, amelyben a forma alá van rendelve a mozgásnak, a gondolatnak (...) A komponálás azt jelenti, hogy az ember komponálni tanul, ahogy az írás is azt jelenti, hogy az ember írni tanul - Liszt erre vezet rá valamennyiünket...". (16-17.)

Mindez annál is szomorúbb, mivel érezhetően e bevezető fejezet miatt született meg az egész könyv (még ha magának az életrajznak számos pontatlansága mellett is megvan az az erénye, hogy Alan Walker háromkötetes biográfiája mellett immár egy rövid Liszt-életrajz is a hazai érdeklődő rendelkezésére áll). Clément itt, a Preludióban kiálthatja világgá, hogy szeretné felvázolni a sokoldalú Liszt különféle arcvonásait, elősorolni „kultúraközvetítői" és tanári erényeit, továbbá „helyrehozni a Liszttel szemben elkövetett igazságtalanságot (...), hogy az előítéletek tengerével szemben egyértelműen kidomborítsa (...) a magyar zenész nagyságát, tehetségét és - megint csak az »egyszerű« lángelmén túl - kivételes emberségét." (28.) Olyan esszét szeretne, „mely mint a szabad beszéd, egyszerre tör elő a témából és az íróból - közös alkotásuk." (18.)

A „szabad beszéd" hasonlata találó: a szöveg minden idegesítő szétszórtsága mellett őriz valamit az élő közlés természetes közvetlenségéből, s így egy-egy pillanatra valóban magával ragadhatna a különféle Liszt-fesztiválok alapítójaként és igazgatójaként ismert Clément missziós hevülete. („Mit jelent, ha az ember Liszt-rajongó? Mi mást, mint hogy az ember kisajátítja a zeneszerzőket, akiket szeret, hogy másokkal is megszerettesse őket? [...] Liszt mi vagyunk, én vagyok, ő a zenévé lett ember, aki a zenén keresztül ér el a többi emberhez..." [30.]). Kár, hogy a már-már felfelé ívelő olvasói lelkesedésnek mindegyre szárnyát szegik a stilisztikai és szakmai hibák, melyek hol a magyar kiadás, hol a szerző számlájára írhatók.

A magyar szöveget jegyző Lőrinszky Ildikó alapvetően hősies munkát végzett - egy mégoly ihletett fordítótól sem várható el azonban, hogy tisztában legyen a szöveg szakterületének zsargonjával, hagyományaival, hogy ne mondjam, illemszabályaival. Azért tartjuk a szaklektort. Mégis, egyre kevesebb kiadó veszi a fáradságot és a pénzt, hogy szakmabélivel fésültesse át a nyersfordítás loboncát - a végeredmény elvégre így is, úgy is könyvnek látszó tárgy lesz. A Liszthez kicsit is konyító érdeklődő viszont egyre csak pislog olvasás közben. Először is csípi a szemet, hogy a könyv a zeneművek címét az esetek többségében magyar fordításban hozza, méghozzá az eredeti alak megemlítése nélkül - és hiába pontos a magyarítás, ha a címhasználat nem idiomatikus... A „Prelűdök"-ről (97.) például inkább jutnak eszünkbe Chopin vagy Debussy ciklusai, mint Liszt Les Préludes-je; „A csengettyű"(48.) előbb idézi fülünkbe a Delibes-áriát, mint a La campanellát; Beethoven „Hősi szimfóniáját" (71.) szívesebben emlegetjük Eroicaként, s a „Temetés" (89., 110.) csak némi töprengés után kondítja meg emlékezetünkben a Funérailles gyászharangját. Továbbá Lisztben nem az „improvizatív zongoristát" (11.) és a „magánkoncertek" feltalálóját (38.) tisztelhetjük, hanem egy olyan művészt, aki szólóhangversenyein mesterien improvizált. Zarándokévek című ciklusai nem „könyvekbe" (64-65.), hanem kötetekbe rendeződnek, s pályafutása utolsó periódusában nem „háromirányú" (176.), de háromfelé osztott/szabdalt életet élt. S ha mindez inkább csak zavaró, az már megütközést kelt, hogy brácsa-zongoráról gordonka-zongorára „áthangszerelve" találkozunk Harolddal Itáliában (45.) - az pedig egyenesen komikus, hogy Beethoven op. 106-os szonátája „Hammerklavier [kalapácszongora] című szonátája"-ként bukkan fel a 67. oldalon, vagy hogy az Ünnepi kantáta a bonni Beethoven-emlékmű leleplezésére című kompozíció a „cantate profane" (214.) megjelölést viseli a hivatkozott művek jegyzékében. (Ez utóbbi, valamint a tökéletesen következetlen lábjegyzetelés egyébként önmagában is szaklektorért kiált. Jó hangosan.)

„Úgy beszélni Lisztről, hogy a stílus hasonlítson rá" (18.) - a beszédmódot illetően ez Clément ambiciózus törekvése. A terv különösen merésznek tűnik, hiszen amellett, hogy felmerül a kérdés: az 1830-as, az '50-es vagy a késő '70-es évek Lisztjére hasonlítson-e a stílus, nehéz elképzelni, hogy ezek bármelyikébe hézagmentesen illeszkedne például a következő, negédesen zavaros kijelentés: „Liszt, akár egy szivárvány, géniusza kromatikus szétszóródása révén jelent meg kora zenéjének fénylő égboltján." (27.) S Liszt vajon vállalná-e azt a 4. Mefisztó-keringőről adott, kínosan gyermeteg „elemzést", mely szerint az „úgy forog körbe-körbe, mint a villás farka körül ugrándozó ördög, időnként tüzes szitkokat szórva"? (120.) Persze ízlés kérdése, hogy az effajta mondatok mennyire segítik vagy gátolják az olvasót a Liszthez és zenéjéhez vezető úton. Két további stilisztikai probléma azonban már egyenesen az értelmező olvasást nehezíti. A kurzivált szavak tömkelege mindegyre megakasztja az olvasás folyamatát - mértéktelen használatuk inkább megmosolyogtat, s nem hangsúlyokat közvetít. A végtelen hosszúságú, beszúrásokkal és kiszólásokkal ékes mondatok olvasása során pedig könnyű elveszíteni a fonalat. Tessék figyelni: „[Liszt] az operát megtartja parafrázisai számára (az elragadó Ricordanzát leszámítva, amelyben felsejlik Chopin alakja, és megérezhetjük benne a korai Fauré harmóniáinak báját); itt a Mazeppa (ez a lenyűgöző freskó, amelyben ott kísért Hugo és Byron árnya, minden dolgok meghaladásának megkérdőjelezhetetlen példája, nem hagyja nyugodni Lisztet, aki egyedül ebből a témából köztes változatot ír), a Látomás, a Vad hajsza igazi szimfonikus költemények, zongorára írt orgiák (a Mazeppából zenekari orgia is születik, közvetlenül az Etűdök végső változatának megkomponálása előtt) - új deklamációs világot teremtenek, többek között Rahmanyinov fog elmerülni benne, hatalmas Etűd-képeivel; és egyértelműen a szellem dimenziójába vezetnek (az Esti harmóniák Liszt nagy, panteista himnusza, az első, amelyet zongorára írtak, az Isten áldása a magányban pedig misztikus imája)." (26.)

Mégis, ebből a szelídíthetetlenül burjánzó gondolat-televényből olykor figyelemreméltó megállapítások is elágaznak. Így a Petrarca-szonettek Clément szerint „a bel canto kifinomult ismeretéről tanúskodnak (...) A zene lírai áradása, narratív és misztikus telítettsége olyan fényűző harmóniákra támaszkodik, mintha Bellini és Wagner közös kompozícióit hallanánk..." (72.) Ugyancsak tömör és találó megfigyelést olvashatunk a liszti programzene titkáról: „Lisztnél a művészi kifejezés nagy leleménye abban áll, hogy világokat köt össze egymással, hogy találkozásukkal zenei sokkhatást ér el, ami pont az ellentéte a leegyszerűsítő »magyarázatnak« (...). A jelentés így nem szétesik, hanem összesűrűsödik és egységesül (...)." (96.) Néhány meglátást kifejezetten emelkedetté színez a szerző áhítata, mint például az egyenetlen színvonalúként jellemzett Krisztus esetében: „részleteiben csodáljuk a művet, mint egy teljes egészében sosem látott faliszőnyeg álomszép foszlányait és aranyszálait..." (148.). Az idős Liszt zongoraműveiről pedig aligha adható koncentráltabb és líraibb jellemzés annál, amit a 22. oldalon olvashatunk: „Pályája végén a kör bezárul, a zongora magányos hangja zárja le a csodás utat - a kezdethez való visszatérést az összes korábbi átalakulás táplálja, amelyből nem marad más, mint letisztult párlat, s egy fizikai valóságát vesztett zongora körvonalai."

Pár kattintás ellenében 4-6 munkanapon belül akár lakásunkra is kiszállítják Clément könyvét. Néhány értékes, törékeny szépségű gondolatot tehát - sok-sok forgács közé csomagolva