Richard Steinitz - Garas Kálmán felvétele
Richard Steinitz (1938) muzikológus, zeneszerző, az angol Huddersfieldi Egyetem professor emeritusa a szombathelyi Bartók Fesztivál Ligeti-konferenciáján tartott előadást, a beszélgetésre is akkor került sor.
- Ön Goffredo Petrassinál tanult zeneszerzést Rómában, éppúgy, mint Szőllősy András, Durkó Zsolt, Jeney Zoltán és más magyar komponisták. Később muzikológusként dolgozott, a kortárs zenére specializálódott, és 1978-ban megalapította a Huddersfieldi Kortárs Zenei Fesztivált. Hogyan ismerkedett meg Ligeti György zenéjével és mikor találkozott vele először személyesen?
- Az első művét rádióban hallottam, amikor az Atmosphères-t először közvetítette a BBC, ha jól emlékszem, Penderecki Gyászzene Hirosima áldozataiért című művével együtt. Ez 1961-ben lehetett. Mélyen megérintett a darab, mert teljesen más volt, mint amit az ember Bouleztől vagy Stockhausentól hallott. Ezután már minden érdekelt, amit Ligeti csinált. Aztán 1973-ban megrendezték Glasgowban a Musica Viva fesztivált, és Ligeti egyike volt a meghívott komponistáknak. Akkor volt a Kettősverseny angliai bemutatója. Ligeti előadást is tartott, s persze nagyon hatott rám a karizmatikus egyénisége. Esténként lazított; ilyenkor meg-megittunk együtt egy italt. Elmesélte a Poème symphonique ősbemutatójának híres sztoriját. Aztán írtam róla egy cikket a Music and Musicians számára, amit elküldtek neki is. Hamarosan kaptam tőle egy nagyon kedves képeslapot. Rendkívül melegen megköszönte és dicsérte, amit írtam. Így alakult az ismeretségünk, de szerintem ő el is felejtette mindezt, amíg a '80-as években újra nem találkoztunk.
- Ön írta a legfontosabb angol nyelvű könyvet Ligetiről, melynek címe: Ligeti György, a képzelet zenéje. Nagy kihívás és nehéz feladat egy élő zeneszerzőről könyvet írni, hisz a leghitelesebb információk forrása nyilván maga a komponista, ugyanakkor a könyv írójának meg kell találnia a saját narratíváját, amely többé-kevésbé független a zeneszerző kijelentéseitől. Hogy oldotta meg ezt a problémát?
- Először is csodáltam mindent, amit Ligeti csinált. Voltak zeneszerzők, például John Tavener, akik szerették volna, ha könyvet írok róluk, de nem álltam kötélnek. Ligetivel kapcsolatban viszont már régóta fontolgattam, hogy írni kellene róla valami jelentősebb munkát. Ott volt 1993-ban a fesztiválomon Huddersfieldben, és 1994-től dédelgettem a tervet. Felhívtam Louise Duchesneau-t, az asszisztensét, és megkérdeztem, készül-e Ligetiről angol nyelvű publikáció, mert ez nagyon hiányzott. Korábban csak Paul Griffiths könyvecskéje létezett Ligetiről angolul, s ez is már több mint tíz évvel azelőtt jelent meg. Ligeti maga is odajött a telefonhoz, azzal, hogy örülne, ha írnék egy könyvet róla. „De hát én nem olvasok németül." - mondtam neki. Mire ő: „Nem számít, semmi érdekes nem jelent meg rólam németül". Ez a kijelentés persze egyáltalán nem volt igaz, de nagyon jellemző Ligetire. Beleegyezett, hogy elolvassa a könyv első fogalmazványát. Amit a zenéről írtam, az tetszett neki, és ez felbátorított. De gyakran megjegyezte, hogy a történeti részek teljesen rosszak, és ki kell javítania őket. Akadtak olyan részek a könyvben, amelyekkel nem volt elégedett, különösen azzal nem, amit az ötvenes évek Magyarországán uralkodó hangulatról írtam. Az mondta: „Honnan tudhatná, mikor nem élt ott?" - és ebben persze tökéletesen igaza volt. Mindenestre megtettem, ami tőlem telt. Végül is talán maradt benne pár tévedés, de az volt a célom, hogy ne csak a zenéhez értő olvasótábornak írjak, hanem egy általános, kulturálisan tájékozott, művelt közönségnek, és mindezt érdekesen tegyem. S azt hiszem, ezt a célt sikerült elérem.
- Megkérdezhetem, mi volt Ligeti véleménye az elkészült könyvről?
- A könyv írása közben általában bátorított. Három napot tölthettem vele Hamburgban, amikor minden egyes oldalt végigbeszéltünk. Néha azt mondta: „ez csodálatos", néha meg, hogy „ez teljesen rossz". Amikor elküldtem neki a kész könyvet Bécsbe, már nem volt jól, kórházban feküdt. Nagyon megkeseredett és depresszióba süllyedt. Ligeti nagyon fekete-fehéren látta a világot: vagy abszolút tökéletesnek vagy teljesen elhibázottnak. Nem volt középút. Néha erősen megkritizált, különösen az 1947 és 1956 közötti magyarországi korszakával, zeneszerzővé érésének részleteivel kapcsolatban. Később már nem fejtette ki objektív végső véleményét a könyvről. Ez talán jó jel, mert néha nagyon brutális tudott lenni sok mindenkihez.
- Beszéljünk a legfrissebb kutatásairól, amelyek Ligeti kompozíciós vázlataival foglalkoznak. Ligeti vázlatai nagyon színes világot alkotnak a szó legszorosabb értelmében. Ön írt egy érdekes tanulmányt két olyan mestermű vázlatairól, mint a Zongoraverseny és a Kürttrió. Megosztaná velünk, hogy mi mindent lehet megtudni Ligeti kompozíciós módszeréről a vázlataiból?
- 2000-ben három napot Hamburgban töltöttem Ligetivel, s ekkor még nem állapodott meg a Paul Sacher Alapítvánnyal kéziratainak eladásáról. Amikor elkezdtünk a Zongoraversenyről beszélgetni, elmondta, hogy legalább százszor kísérelte meg leírni a mű első oldalát. Megkérdeztem, hol vannak ezek, s egy hatalmas kottapapír-kupacra mutatott a zongorája alatt, mondván: valamikor ezekhez is hozzáfér majd valaki. Amikor elmentem Bázelbe, hogy megnézzem korai műveinek kéziratát, amelyek már korábban ide kerültek Owe Nordwall svéd muzikológustól, meglepetéssel fedeztem fel, hogy sok minden más is megérkezett. S amikor visszamentem, hogy megnézzem a kéziratokat - ez már azután történt, hogy a könyvem megjelent a Faber and Fabernél -, különösen kíváncsi voltam a Zongoraverseny elkezdési kísérleteire. Ligeti ekkor élte meg az egyik legnagyobb „írásgörcsét", s szerettem volna látni azt a folyamatot, ahogyan túljutott rajta. És persze megnéztem a Kürttrió vázlatait is, hiszen ezt a darabot különösen csodálom. Azt találtam, hogy a triót egész gyorsan komponálta, miután az első gondolat az eszébe jutott. És ugyancsak megtaláltam néhány olyan - a Kürttrióhoz készült - darab tervét, ami különösen érdekes volt, hiszen először hat- vagy héttételesre akarta megírni. S ugyancsak nagyon érdekesnek tűnt számomra azoknak a műveknek a listája, amelyeket a Kürttrió mintájaként felsorolt. Például Monteverdi madrigálja, a Zefiro torna, amelyet a 2. tétellel kapcsolt össze. Első látásra nagyon valószínűtlennek tűnik ez a kapcsolat. De sok közös, „szemtelen" vonás van a két tétel között.
- Nagyon izgalmasnak találom, hogy Ligeti milyen sok verbális információt vet a papírra mielőtt hangjegyeket írna. Azt hiszen, ez nem gyakori a zeneszerzők körében.
- Valószínűleg tényleg nem gyakori. Ezek a szavak valójában emlékezetsegítő mankók: ötletek, lehetséges címek, hatások; utalások zenékre, amelyeket imádott... A vázlatok mind Ligeti végtelen kíváncsiságát tükrözik, ami nem korlátozódott a zenére, hanem minden lehetséges forrásra kiterjedt. Ezeket tehát emlékeztetőként írta le mindazon asszociációkhoz, amelyekről azt gondolta, hogy az új mű alapjául szolgálhatnak.
- Az Ön szombathelyi előadása Ligeti művészetének két ellentétes vonásáról szólt: a kíváncsiságról és a szkepszisről. Ezzel mintha meg is rajzolná a zeneszerző legjellemzőbb arcvonásait.
- Kissé leegyszerűsítve úgy tűnik: a nagy ellentétek embere volt. Ebben rejlik kreatív ereje. Talán nem mindenkinél szükségszerű, de benne megvan valamiféle hatalmas tágasság, amely egyfelől a veszedelmesen sötét, másfelől a játékosan gyermeki között feszül. Ez teszi oly naggyá zenéjét is.
- Mi a véleménye a szombathelyi Ligeti-konferenciáról?
- Nagyon élveztem. Jó volt más Ligeti-kutatókkal találkozni, számos előadást igen érdekesnek találtam. Különösen zsúfolt programunk volt, de barátságos hangulatú, kiválóan szervezett konferencia. Élveztem a két koncertet is, amelyet teljesen a magyar zenének szenteltek. Különösen a kamaraestet találtam kiemelkedő színvonalúnak. (Beszámolónk a hangversenyről a 000. oldalon - A szerk.) S mindennek kellemes színhelyet adott a város.
- Min dolgozik mostanában?
- Jelenleg nem Ligetivel foglalkozom. Apámról, Paul Steinitzről szeretnék monográfiát írni, aki Bach-specialista volt, és a historikus Bach-játék előfutára Nagy-Britanniában. Részben az motivál, hogy a gyermekeim már nem emlékeznek rá, részben pedig az, hogy hatalmas archív anyagot gyűjtöttem össze a munkásságáról. Ő volt az első karmester Angliában, aki 1952-ben a teljes Máté-passiót elvezényelte: ez volt az első húzások nélküli és német nyelvű előadás. Szeretném rendbe tenni a saját kompozícióimat is, mert amíg a huddersfieldi fesztivált igazgattam, nem jutottam a saját darabjaim gondozásához, promóciójához.
- Felfedeztem a műjegyzékében egy Himnusz Apollónhoz című művet. Roppant érdekesnek találom, hogy Jeney Zoltán, aki ugyancsak Petrassi-tanítvány volt, szintén komponált egy Apollónhoz címzett darabot. Az antikvitás ihletése Rómából, Petrassitól jött?
- Az én esetemben nem. A menyasszonyommal akkoriban, 1975-ben jártunk Delphoiban, s a kompozíciót nászajándéknak szántam. Apollón és Daphné témája nagyon tetszett nekem, s egyik kedvenc művem Stravinsky Apollon musagète-je. A lányom hegedűs, és mondtam neki, hogy ha egyszer emlékkoncertet rendeznek nekem, leginkább ezt a darabot szeretném, ha eljátszanák rajta.
- Remélem, újra eljön Magyarországra, például a Ligeti-könyv magyar fordításának bemutatójára.
- Köszönöm, ez nagy öröm lenne számomra. És nagyon megtisztelő, hogy a könyvemet, hibái ellenére, tetszéssel fogadják Magyarországon. }
