Idén lesz hetven éve, hogy operába kezdtem járni. Életkoromnál fogva már megtehettem volna előbb is, de mivel a szüleim nem voltak nagy operabarátok, és ehhez még szegények is, erre csak 1943-ban, tizenhárom éves koromban került sor, kitartó szekírozásom következményeképp. Persze ez a hetven év nem mondható egységes folyamatnak, megszakítások és intenzívebb operába-járások váltogatták egymást. 1944-ben, a német megszállás után, önhibámon kívül, nem lehettem az előadások nézője. Így aztán az igazi ismerkedésem az operával, mind a darabokkal, mind a színház társulatával, 1946 őszén kezdődött, amikor bérletet vásároltam. A bérleti előadásokon kívül, egyes előadásokra is vettem jegyet, hetenként három-négy estét töltöttem a harmadik emeleti oldalerkélyen, többé, vagy inkább kevésbé látva azt, hogy mi történik a színpadon. 1948-ban, érettségi után, textilgyári munkás lettem, és ez nem kedvezett zenedrámai hobbim kielégítésének. Aki reggel hatra jár dolgozni a távoli Soroksári útra, az este az Operában nem tud jeleskedni éberségével, különösen, ha egy hosszabb dalművet próbál végighallgatni és -nézni. A következő években sem tartoztam az opera gyakori látogatói közé: az, hogy a Rádió hivatásos énekkarának tagja, majd később – vele párhuzamosan – a Zeneművészeti Főiskola karvezető szakának hallgatója lettem, túl sok munkát adott számomra. A fordulatot ebből a szempontból az 1958-as év hozta, amikor a rádió operaszerkesztőjévé neveztek ki. Röviddel később operakritikákat is kezdtem írni (épp a Muzsikában), ez ingyen belépőt jelentett a színházba, és széles betekintést annak művészi munkájába. Jelen lehettem minden bemutatón, felújításon és a jelentősebb vendégművészek fellépésén. És ez így tartott több mint ötven esztendeig, kritikusi pályám befejezéséig. Az utóbbi két évben, mint „criticus emeritus”, az Operaház vezetőségétől jegyet szoktam kapni a bemutatókra és a felújításokra.

Ismeretes, hogy a Magyar Állami Operaházban egyetlen zeneszerzőnek sem játsszák annyi operáját és annyi előadásban, mint Giuseppe Verdinek. Másutt is ezek az operaházak repertoárjának alapjai.

Magam életem első Verdi-operáját, a Rigolettót szintén 1943-ban láttam, egy vasárnap délelőtti ifjúsági előadáson. Ennek ellenére a társulat vezető művészei léptek fel, a fénykorát élő Gyurkovics Mária és dr. Palló Imre; a kiváló olasz vendég-karmester, Sergio Failoni vezényelt. A Mantuai herceg szerepére kiírt Pataky Kálmán sajnos lemondta az előadást, amit ezekben az években – a bécsi Staatsoperből való hazatérése után – romló hallása miatt gyakran megtett (mielőtt énekes lett, hivatásos tüzértiszt volt, az első világháború alatt is). Így sohasem hallhattam élőben ezt a világhírű lírai tenort. Helyette a fiatal Járay József alakította a szerepet. Gyurkovics Mária nemcsak virtuóz koloratúráival, de szép hangszínével és nemes dallamformálásával ragadott meg Gilda szólamában. Palló Imre emblematikus figurája volt a század húszas-negyvenes évei magyar operajátszásának. Kicsit nazális lírai baritonjával, remek magasságaival, elegáns frazeálásával, gyönyörű szövegmondásával nagy sikeret aratott többek között Verdi operáiban is. Sajnos a líraiakon kívül énekelt olyan szerepeket, amelyek súlyosak voltak a hangjának, és derűs, joviális alkatával sem egyeztek, például Luna grófot, Amonasrót vagy Jagót is.

Svéd Sándor és Gyurkovics Mária a

Rigolettóban  - A Magyar  Állami Operaház archivuma

Ehhez kapcsolódva hadd jegyezzem meg, Magyarországon felmerül egy probléma, különösen a Verdi-operák előadásával kapcsolatban: bizonyos szólamok nagy vivőerejű, súlyos hangokat igényelnek, nálunk pedig – ellentétben a mediterrán országokkal – ilyen kevés terem. Ezért itt lírai szopránok gyakran drámai szoprán, spinto tenorok pedig hőstenor szerepekben lépnek fel, pedig ez károsíthatja hangjukat Példa erre a zeneileg-művészileg kiváló lírai szoprán Tokody Ilona, aki Aidát és Trubadúr-Leonórát énekelt, vagy a nagy tenoridol, Simándi József: ő azt a szerepet választotta, amit akart. Nemes színű spinto tenorjával remek Álarcosbál-Riccardót alakított, ugyanakkor Manricónak, Radamesnek, Otellónak – úgy éreztem – nem volt eléggé súlyos a hangja. Még több példát lehetne felsorolni, olyan énekeseket, akik tenor kettő hanggal hősbariton szólamokat keltettek életre.

Azután az 1946–47-es szezonban sorra megismertem a Verdi-operákat, persze nem keletkezési sorrendjükben, hanem ahogy műsorra kerültek: A trubadúrt, a Traviatát, az Otellót, az Aidát, Az álarcosbált, a Don Carlost, a Simon (akkor még itt Simone) Boccanegrát. Egy felújítást is tartottak ebben az évadban: a Falstaffét. Ez a kilenc darab azután évekig szerepelt a repertoáron. Nagy operai eseménye volt 1947 nyarának, amikor a háború után először tért vissza Magyarországra a kiváló bariton, Svéd Sándor, a Bécsi Staatsoper, a Milánói Scala, a New York-i Metropolitan sztárja. A Rigoletto címszerepét és Az álarcosbál Renatóját énekelte nyáron az Állatkertben. Akkor ott még nem volt szabadtéri színpad, a zenészek és az énekesek díszlet és jelmez nélkül, a térzene számára épített zenepavilonban léptek fel. A zenébe néha pávák vijjogtak, oroszlánok bömböltek bele, de így is nagyon hangulatosak voltak ezek az esti operakoncertek. Svéd Sándor pedig mindenkit elbűvölt gyönyörű hangjával, kivételes énekművészetével. Később fellépett a színházban is.

És itt le szeretnék szögezni valamit. Szokták a háború utáni éveket az Operaház aranykoraként emlegetni. Ezzel az „aranykor” kifejezéssel én óvatosabban bánnék, különösen, ha nem stagione, hanem állandóra szerződtetett társulatról van szó, mint amilyen a Magyar Állami Operaházé volt akkoriban. Ha elolvassuk a neveket, valóban csodálatos együttes bontakozik ki a szemünk előtt, de vegyük figyelembe azt a körülményt, hogy az énekművészek karrierjük különböző szakaszainál tartottak: a fiatalok hangilag kitűnőek, de zeneileg többnyire még éretlenek, a középnemzedék tagjai minden szempontból pályájuk csúcsán voltak, az idősebbek szakmailag többet tudtak az előbbieknél, de vokális szempontból már erősen hanyatlottak. Ha ezek képviselői összekerültek egy előadásban, az biztos nem keltette az aranykor látszatát. És hát voltak különbségek az előadások között is. A Rigoletto, az Otello, a Falstaff, a Simon Boccanegra és különösen a Don Carlos nagyon jó produkciók voltak, az Aidát, Az álarcosbált közepesnek, A trubadúrt és a Traviatát pedig eléggé kopottnak találtam. (Mellékesen megjegyezve a Traviatát tinédzserként nem szerettem, szentimentálisnak éreztem, csak jóval később döbbentem rá, a Toscanini–Jan Peerce-féle lemez második felvonása fináléjának hallatán, hogy milyen erőteljes drámai zene ez.) Az, hogy csupán egy kis ország énekeskínálatából lehetett válogatni, később is azt jelentette, hogy egy premier szerepeit nem lehetett optimálisan kiosztani, hol a tenor hiányzott, hol a drámai szoprán, hol meg a basszus.

A korszak legjelentősebb művésze kétségtelenül Székely Mihály volt. Nemcsak orgonazengésű mély basszusával ragadta meg a közönséget, de előadásának mély zeneiségével és remek színészi képességeivel is. Láthattam Fülöp királynak, Fiescónak, Ramphisnak, sőt a Rigoletto Sparafuciléjának is. Azokban az időkben évenként rendszeresen fellépett a New York-i Metropolitan Operában is, amíg csak a magyar kommunista hatóságok el nem vették az útlevelét – akárcsak az amerikai-magyar kettős állampolgár Svéd Sándorét. Palló Imre mellett sok Verdi-szerepet énekelt a korszak másik jelentős baritonistája, Jámbor László is: Rigolettót, Luna grófot, Giorgio Germont-t, Renatót, Simon Boccanegrát, Posa márkit, Amonasrót. Akkori kedvenceim közé tartozott a hatalmas hangú basszbariton, Fodor János, aki a Rigoletto Monteronéjában, a Simon Boccanegra Paolo Albianijában, a Don Carlos Főikvizitorában és az Aida Amonasrójában nyújtott kiváló alakítást. A korszak nagy művésznője, Osváth Júlia nem volt par excellence Verdi-énekesnő, abban az időben csupán a Traviata Violettájában lépett fel, csak később mutatkozott be a Don Carlos Erzsébet királynéjaként. Kitűnő technikájú szólamkollégája, Orosz Júlia ebben az időben szintén Traviatát és a Falstaff Alicéját énekelte. Szép emlékeim közé tartoznak a fiatal mezzoszoprán, Palánkay Klára alakításai, Amnerisként és Eboli hercegnőként. Ekkoriban került fel Szegedről a sokat ígérő tenortehetség, Simándi József, tanúja lehettem, amikor első Verdi-szerepét, a Simon Boccanegra Gabriele Adornóját énekelte. Ami a karmestereket illeti, láthattam több Verdi-operát dirigálni Sergio Failonit, Ferencsik Jánost, Komor Vilmost. Pirulva kell bevallanom, hogy Fricsay Ferencet, aki később Németországban – jogosan – igen nagy megbecsülést szerzett magának, akkoriban kicsit lekezeltük, mert a papája híres katonakarmester volt, és ő maga is effajta zenekarban kezdte pályafutását. Otto Klemperer budapesti tartózkodása alatt főleg a német repertoárral foglalkozott, csak egy Verdi-operát vezényelt, az Otellót. Hadd jegyezzem még meg, hogy a negyvenes évek második felében többször is előadták a Requiemet – szcenírozva. Egy kolostor díszletei között, a kórus és a szólisták apáca-, illetve szerzetesruhában – persze színpadi mozgás nélkül – adták elő a halotti misét. Apropó kórus: meg kell mondani, ezekben az időkben az Operaház kórusa nagyon rossz volt. Sok öreg, kopott hangot lehetett közöttük hallani, és a legkiénekeltebbek harsogták leghangosabban a szólamukat. Kiegyenlítettségről, egységes hangzásról persze szó sem lehetett. Régi helyszíni felvételeken ma is megbizonyosodhatunk erről. Akkor azt hittem, hogy egy operakórusnak ilyennek kell lennie. Később, amikor már magam is egy színvonalas hivatásos kórus tagja lettem, rádöbbentem, minek vagyok fültanúja a színházban. A mostani operakórus nagyságrendekkel jobb, mint a régi.

Az 1960-as, 1970-es években újabb Verdi-operák kerültek műsorra. Ez egybeesett egy nemzetközi trenddel is: az operaházak „felfedezték” a nagy itáliai mester korai dalműveit is, nevezetesen azokat, amelyek a Rigoletto előtt születtek. Ezek a számomra is emlékezetes, szép budapesti bemutatók főleg a neves olasz karmester, Lamberto Gardelli nevéhez fűződnek, aki ebben az időben sokat vendégszerepelt nálunk. Ilyen volt 1961-ben a Macbeth, ’68-ban a Nabucco, ’74-ben A lombardok az első keresztes háborúban (gyönyörű, Giotto-freskók reprodukcióiból kölcsönzött vetített díszletekkel) és ’80-ban az Ernani. 1964-ben láthattam Budapesten először egyik legkedvesebb Verdi-operámat, a már érett kori Végzet hatalmát is. Ez addig azért maradt ki a repertoárból, mert a korábbi szűkkeblű kultúrpolitika klerikálisnak ítélte. Jóval később, 2009-ben mutatták be A szicíliai vecsernyét és 2013-ban – hangversenyszerűen – a Stiffeliót.

Közben az énekesek több nemzedéke állt be a Verdi-szerepekbe. Néhányat meg szeretnék említeni, főleg abból a korosztályból, amelynek tagjai a 20. század harmadik harmadában arattak nagy sikereket Budapesten Verdi operáiban. A helyszűkére tekintettel e válogatás erősen hiányos, és – ahogy az alcímben is jeleztem – szubjektív, tehát csak azokat emelem ki, és csak egyetlen szerepükben, akiknek az alakítását nagyon szerettem. Így Melis György Posa márkiját, Ilosfalvy Róbert Alvaróját, Komlóssy Erzsébet Azucenáját, Sólyom Nagy Sándor Nabuccóját, Tokody Ilona Erzsébet királynéját a Don Carlosban, Gulyás Dénes Mantuai hercegét, Sass Sylvia Violettáját, Polgár László Fülöp királyát, Kelen Peter Alfredo Germont-ját, Kincses Veronika Amelia Grimaldiját, Faragó András Főinkvizitorát, Kováts Kolos Paganóját A lombardokban és Miller Lajos Simon Boccanegráját.

Változás történt Budapesten az operák előadásának nyelvében is. A hatvanas évekig a tagoknak csak magyarul volt szabad énekelni. Bennem még most is élénken élnek ezek a magyar szövegek, mert akkor így ismertem meg az operákat. Jól emlékszem azokra a diszkrepanciákra is, amiket egy-egy vendégművész és az itteni énekesek különböző nyelvű szövege okozott. Azután fokozatosan elterjedt nálunk is az eredeti nyelvű operajátszás, és a magyar feliratozás alkalmazásával általánossá is vált. Cseppet sem sajnálom a régi butuska fordításokat, talán csak Blum Tamás ügyes, szellemes munkái hiányoznak.

Néhány kiváló vendégművész számomra emlékezetes budapesti Verdi-produkcióját is megemlítem: Mario del Monacót mint Otellót, Carlo Bergonzit mint Alvarót, Giulietta Simionatót mint Amnerist, Boris Christoffot mint Fülöp királyt, Marton Évát mint A végzet hatalma Leonóráját és Tito Gobbit mint Sir John Falstaffot.

Nagyon örülök, hogy még láthattam a színház Oláh Gusztáv–Nádasdy Kálmán érájának néhány pompás Verdi-rendezését. Utána, amikor Békés András és főleg Mikó András állította színre dalműveit, szintén született néhány szép produkció. Aztán hozzánk is „begyűrűzött” a rendezőcentrikus operajátszás. Nem vagyok megrögzött konzervatív, nem kiáltok rendőr után, ha a rendezés kicsit is eltér a hagyományostól, szemem se rebben, ha egy középkorban játszódó operát mai jelmezekben és díszletekben adnak elő. De az már felháborít, ha a rendezői koncepció a zene ellen dolgozik.

Mit mondhatok én magáról Verdiről – hiszen nálam tudósabb szakemberek rengeteget írtak róla. Én itt inkább azt mondanám el, miért szeretem Verdit. Elsősorban: nyolc évet töltöttem hivatásosként a vokális zene világában, és mint ilyen, őszinte meggyőződéssel vallhatom, hogy Verdit nagyon jó énekelni, mert igencsak értett az énekhanghoz, jól ismerte annak lehetőségeit és korlátait. Azután: maga nem tudott szöveget írni, de az operaműfaj dramaturgiájában nagyon otthon volt, ezért megkövetelte librettistáitól, hogy olyan szövegkönyveket írjanak, amelyek megfelelnek az ő zenei és drámai követelményeinek. És Verdi egyike volt a zenetörténet egyik legnagyobb dallamkitalálóinak. Voltak különben jelentős zeneszerzők, akiknek az egész életművében nincs annyi szép melódia, mint egy-egy Verdi-felvonásban. És nem szabad megfeledkezni a nagy olasz mester formaérzékéről: Verdi sohasem bőbeszédű, terjengős, ezért a művei összefogottak és sohasem unalmasak. A munkásságának megítélése nem mindig volt egyértelmű, de születésének kétszázadik évfordulóján a csillaga egyre fényesebben ragyog. }

Sudlik Mária és Melis György a Fastaffban - A Magyar Állami Operaház Archivuma