Bicentenáriumi kötelező gyakorlat és merészen informatív előzetes - első blikkre ezt a két értelmezési keretet kínálja fel számunkra a világsztár orosz szoprán idén megjelent Verdi-árialemeze. Egy hanghordozó anyagát persze okvetlenül szerencsésebb hallás útján megközelíteni, ám ha csak közepesen őszinték vagyunk is, beismerjük, hogy ilyen esetekben is elsőre a szem, no és persze az előzetes tudás határozza meg észlelésünket. Látjuk Anna Netrebko expresszíven sminkelt, szépségesen vamp vonásait, dús haját, vetünk egy pillantást a booklet oly beszédes című (Bársony és Tűz) kísérőszövegére, s persze észbe vesszük a Verdi-évfordulót, valamint a tényt, miszerint a CD-n csupa olyan szerepből szemeztettek részletek, amelyeket Netrebko a lemez rögzítésének idejéig (2012 júliusáig, illetve decemberéig) még nem énekelt színpadon. Az ötből egyet, a Giovanna d'Arco címszerepét időközben már sikerrel a repertoárjába illesztette (augusztus folyamán, Domingo partnereként Salzburgban), s a 2013-14-es szezonban ehhez még két újabb Verdi-szerep járul: Lady Macbeth és A trubadúr Leonórája.

Minek tagadjuk, Anna Netrebkót könnyű félreismerni. Túl szép, hogy (a művészete) igaz legyen - gondolhatják a dafke és a kontra pozícióját kedvelő operabarátok, s Netrebko keresetlenségre és külsőségekre remekül felépített imázsa bizony csak tovább erősítheti e vélelmüket. Az operai szexszimbólumként kolportált énekesnő, aki videóblogjában az akciófilmek iránt táplált vonzalmáról mesél, Lehár-sláger előadása közepette pedig elneveti magát vagy cipőit lerúgva vad táncba kezd - a népszerű imázs tudatos építése akarva-akaratlanul is elfedheti Netrebko világraszóló értékeit, s egy másik, szintúgy roppant tudatos építkezést. Azt a nagy művészre valló átgondoltságot, amellyel Netrebko szerepeit és egyszersmind repertoárját felépíti.

Ennek a művészi átgondoltságnak intellektuálisan imponáló és esztétikailag gyönyörködtető példáját kínálja most elénk ez a Verdi-lemez. A Macbeth három részlete mindjárt a drámai kifejezőerő és a színészi tehetség félreismerhetetlen jelenlétével nyűgöz le, még akkor is, ha a trackek hallgatása közben tudatosítjuk is magunkban, hogy Netrebko nem drámai szoprán. Mára hangja lent kiegyenlítettebbé és valamelyest testesebbé vált, s mindeközben a csúcshangok érzéki pompája mit sem csökkent. Ehhez járul most a Lady szólamrészleteiben (jelenet és cavatina az I. felvonásból, az ária a II. felvonásból, valamint a IV. felvonás híres alvajáró-jelenete) a szöveg gazdagon árnyalt kezelése, valamint a hangulatteremtés tragikuma, amely már e pár részletben is az alakítás totalitását körvonalazza. A sötét úrnő után egy igazi Verdi-angyalalak, az orléans-i szűz: románcának rafináltan édes, s mégis egyszerűséget és tisztaságot sugárzó nosztalgiája könnyű feladat a hajlításokban brillírozó szopránnak.

A szicíliai vecsernye egészében és általában is nehezebb falatnak szokott mutatkozni, az opera negyedik felvonásának szerelmi kettőséből kimetszett szólórészlet pedig Netrebko számára bizonyul csupán részlegesen kivitelezhetőnek. A szív és a szépérzék nem hiányzik ugyan az előadásból, ám a szólam legalja igen, s részben az e hangokért vívott küzdelemben a részlet formáját veszti és le-leül. Ráadásul a hálásabb ötödik felvonásbeli boleró sem teljes diadal, még ha a szám bravúrvonulatát könnyűszerrel teljesíti is az énekesnő: a lemez egészén csak e két részletben válnak zavaróan érzékletessé megoldatlanságok, technikailag és ezáltal művészi értelemben is kétes pillanatok.

Nem vitás, a Don Carlos Elisabettája sem vált még az orosz szoprán húsává-és-vérévé, ám Netrebko azért korántsem csupán szépséges frázisokat énekel az ötödik felvonásbeli áriában. A kivitelezés nem százszázalékos, a dráma helyenként inkább csak túlzó drámaizálás, de asszonyi lírából és emberi tisztaságból máris sokat ad ez az interpretáció. E két erényben és halálra szánt tragikumban dús a lemezt záró 13 perc is: A trubadúr részlete a negyedik felvonásból, kórussal és a lemezre kollegiálisan beéneklő Rolando Villazónnal, s a középpontban értelemszerűen Netrebko Leonórájával. Némi sötétítés ugyan itt is érezhető, drámai hangsúlyból talán több is akad az optimálisnál, ámde a szólam részlete így is valódi vokális alakítást hallat. Talán nyersebbet a megszokottnál, mindazonáltal végig önazonos és az életnagyságnál nagyobb heroinát sejtetve a hang mögött.

A torinói Teatro Regio zenekara és a karmester Gianandrea Noseda a Macbeth és a Don Carlos szakaszában nyújtja a legjobb, vagy legalábbis a leghálásabb produkciót, ám közös teljesítményük - akárcsak a szintén torinói kórusé - mindvégig jól szolgálja Giuseppe Verdi és Anna Netrebko közös ügyét. }