Fontana Gát Eszter - Felvégi Andrea felvétele

Fontana Gát Eszter nevét talán csak a legfiatalabb olvasóink nem ismerik, hiszen 1995 előtt a tágabban vett magyar zenei élet jeles szereplője volt, a Nemzeti Múzeum hangszergyűjteményét vezette. A Muzsikában és máshol is publikált, fontos, főleg hangszertörténeti témájú tanulmányai jelentek meg. Immár 18 éve Németországban él, 1995-től a Lipcsei Hangszermúzeumot igazgatta. Nemzetközileg is nagytekintélyű szakember, 1998 - 2004-ig volt a Hangszergyűjtemények Nemzetközi Szövetségének (CIMCIM) elnöke. Nyugalomba vonulása alkalmából ez év nyarán megkapta a szakterület egyik legrangosabb kitüntetését, az Anthony Baines-díjat. 

- Nagy meglepetés volt a téged ismerők számára a kilencvenes évek közepén, hogy egyszer csak itthagytad a saját gyermekedként gondozott hangszergyűjteményt a Nemzeti Múzeumban, és külföldre költöztél. Eleged lett valamiből?

- Lehet, hogy ez ma kivételnek hangzik, de nem. A történet úgy kezdődött, hogy megüresedett a Lipcsei Hangszermúzeum igazgatói állása, és kaptam egy levelet, hogy legyek szíves megpályázni. Csak úgy nem szokott ilyen levelet kapni az ember, mindenesetre nagy kitüntetésnek vettem. Azt gondoltam, ha nem kapom meg az állást, úgy is jó, de ha mégis, az nagyon izgalmas lenne. Tehát drukk nélkül adtam be a pályázatot. Korábban is sokat mozogtam a nemzetközi szakmában, ismertek. A végén az én pályázatom lett az első, később megtudtam, 17-en adták be. Elárulom a nagy titkot: habár nem volt benne a kiírásban, hogy tervet kell készíteni, én beadtam egy részletes koncepciót arról, mit és hogyan kellene csinálni. Hát így nem volt nehéz megnyerni. Az is előny lehetett, hogy kutatóként és restaurátorként dolgoztam egyidejűleg, ami Németországban két külön szakma. Emellett annak idején én ebben a Múzeumban tanultam. Így tehát két évtized után az lett a munkahelyem, ahol diák voltam. Volt helyismeretem. A világon sok a múzeum, de engem ez érdekelt igazán, máshová valószínűleg nem mentem volna. Érdekes volt visszatérni a tetthelyre. Nem voltak kitörési ambícióim, sőt éppen akkor itthon is komoly feladatokkal kerestek meg.

- A lipcsei gyűjtemény a világ egyik legnagyobbja. Hova helyeznéd el a múzeumi rangsorban?

- A lipcsei múzeum léptékét könnyű meghatározni. A magyarországi anyagnál körülbelül tízszer nagyobb. Európa második legnagyobb hangszergyűjteménye, de az egész világon is az elsők között van. Ami ennél érdekesebb, hogy teljes képet nyújt a 16.-tól 20. századig, kvalitása a világ legfontosabb két-három gyűjteménye közé emeli.

- Mi fogadott Lipcsében?

- Amikor odakerültem '95-ben, egy igen megviselt állapotú, nagyon elhanyagolt, tipikus egyetemi gyűjteményt találtam. A rendszerváltás ott is súlyos megrázkódtatást jelentett. Előttem, '94-ig csak leépítettek a Múzeumban. Hogy úgy mondjam egy NDK-s társulatot örököltem, akik nemigen dolgoztak, annál többet panaszkodtak. Ismerős, ugye? Én pedig nem válogathattam, nem cserélhettem le senkit, új emberekről nem lehetett szó. Így hát az ott lévők szemléletét próbáltam meg átformálni és motiválttá tenni őket. Elmondhatom: az eredmény önmagáért beszél.

- Mit jelent az, hogy egyetemi gyűjtemény?

- Furcsának tűnhet, hogy egy egyetem, amely oktatási intézmény, jelentős gyűjteményekkel rendelkezik. A régi egyetemeknek értékes, nagy gyűjteményeik vannak, ilyen például Bologna, Párizs vagy Berlin, de Európán kívül is sok akad. Ennek történeti okai vannak, és hagyománya is van a világban. A tárgyak eleinte demonstrációs eszközként, később adományként kerültek oda az évszázadok folyamán. A gondot ma az okozza, hogy az egyetemek elsősorban oktatásra kapják a pénzt, efféle dolgok kevésbé férnek bele a profilba. Ez nemcsak lipcsei probléma, sokfelé hasonló a helyzet. Nyilván egy értékes könyvtári vagy az oktatáshoz kapcsolódó másféle gyűjteménnyel sok mindent tudnak kezdeni, de a hangszermúzeum, főleg ha ilyen nagy, kilóg a sorból. Ez azonban nemcsak hátrány, előny is lehet, vagy azzá tehető. Éppen ez volt a kihívás. Hogyan lehet az egyetemi tulajdonlás mellett nagyhírű, nyílt, sok látogatót vonzó helyet kialakítani. Hiszen egy múzeumot úgy kell megcsinálni - bármilyen tulajdonban legyen is -, hogy sokan látogassák, érdekelődést keltsen. Nem elég, ha nekem tetszik. A nemzetközi tapasztalat azt mutatja, hogy az egyetem elsődleges feladata és szervezeti formája nemigen alkalmas arra, hogy nagy múzeumok fenntartójaként működjék; a bajok főleg anyagi és személyi vonatkozásúak. Amúgy az egyetemhez tartozás izgalmas is: nagyon szerettem tanítani, sok remek interdiszciplináris projektre nyílt mód.

- Hogy lehetett mégis olyan világraszóló eredményeket elérni, amelyek nálatok 18 év alatt megszülettek?

- Az elején nagyon sok időt töltöttem az emberek megismerésével, azután mindent úgy alakítottam, hogy a feladatok testhezállóak legyenek. Új célokat tűztünk ki, átszerveztem a munkát, szinte mindent felforgattam. Lelkesek lettek, és kiderült, milyen tehetséges emberek.

- Melyek voltak az új célok?

- Ez a mi esetünkben először egy hatalmas építkezést jelentett. Romos épületünk volt, mert a második világháború sérüléseit anyag- és pénzhiány miatt csak hevenyészve hozták rendbe, a szükséges nagyberuházásra sohasem volt fedezet. Tényleg álmatlan éjszakáim voltak amiatt, hogy mikor üt ki a tűz. Hatalmas épület ez, három nagy múzeum lakja. A néprajzi, az iparművészeti és a hangszermúzeum. Mindhárom igen jelentős gyűjteménnyel, raktárakkal, könyvtárral stb. Az építkezésre természetesen nem miattam nyílt lehetőség, de az első idők legfontosabb feladata a többi múzeummal való összefogás, és a közös tervezésben való nagyon intenzív részvétel volt. Minden részletre oda kellett figyelni, mindent ki kellett találni. 2000-ben lezárult a tervezés, majd egy évig költöztünk, hiszen akkora az anyag. És 2005-ben már költöztünk vissza. Ezt az óriási épületrekonstrukciót öt év alatt le tudtuk zárni. Elképesztően nagy munka volt, természetesen nekem személy szerint is.

- És közben nem is volt látható a gyűjtemény?

- De igen! Egy olyan múzeum, amelynek éppen fényessé akarom tenni a nevét, nem tűnhet el öt évre. Volt egy ideiglenes kiállításunk a Tamás-templom mellett. Ami zenei szempontból remek hely.

- Ezek szerint 2005-ben meg is nyílt az új múzeum?

- Az épületet adták át 2005-ben, a hivatalos megnyitó ünnepségre csak 2006-ban került sor. Egy múzeumi kiállítás felállítása önmagában is nagy építkezés. Vitrinek, installációk, technikai berendezések, a grafikai munkák kivitelezése stb., ez nem megy néhány nap alatt. Mindennek az előkészítése, terveztetése, pályáztatása, már évek óta zajlott. Lépésekben nyitottunk, a hangszermúzeum valamennyi kiállítása 2008-ra készült el. Természetesen mindent meg kellett előznie a belbecs kitalálásának, ami épp akkora munka mint az építkezés. 2000 négyzetméternyi teret kellett úgy megtöltenünk, hogy az mindvégig érdekes legyen a látogatóknak. A múzeumi munkatársak számára is teljesen új volt a körvonalazódó koncepció. Senkinek sem volt tapasztalata arról, hogyan fognak működni az új terek. Ha az ember a saját lakását tervezgeti, és nem mutat jól a kigondolt helyen a kanapé, akkor áttolja máshová. Ebből kiindulva itt is megpróbáltunk ilyesmit. Már 2000-ben, még a bontás előtt felállítottunk két kisebb próba-kiállítást. Folyamatosan kérdeztük a látogatók véleményét, majd beépítettük a közös tapasztalatainkat.

- Az elmúlt 20-30 évben folyamatos forrásban van a múzeumi kiállításokról, egyáltalán a múzeumok funkciójáról szóló vita. Még mára is csak annyi tűnik biztosnak, hogy nincs egyetlen üdvözítő elv a múzeumokkal kapcsolatban. Minél nagyobb egy múzeum, általában annál több a funkciója: gyűjtőhely raktárakkal, kiállítótér, kutatóbázis, könyvtár, restaurátor-műhely, oktató egység, kiadványkészítő szerkesztőség, koncerthelyszín, társadalmi találkozóhely, kávézó, és egyre több helyen jól menő shop is.

- A világtrend valóban ez. Ha új koncepciót kell építenem, akkor mindenekelőtt meg kell találnom, hogy kihez szólok. Teszem azt, milyen korosztályhoz? Amikor Lipcsébe kerültem, rémülten láttam, hogy szinte kizárólag a 60 felettiek látogatják a múzeumot. Hát ez nem megy. Mint kiállítónak, jogom van eldönteni, hogy kihez szólok. Ha csak a zenetudósokhoz, akkor napi három látogatóra számíthatok. De akkor inkább bezárok, és egy kutatóhelyet létesítek.

Az én múzeumom egyszerre három kommunikációs hátránnyal indult: egyetemhez tartozott, ez ijesztő a közönség egy részének, a másik, hogy múzeumnak hívták, ami egy másik részét rettenti el, mert azt hiszik, hogy poros, unalmas hely, és ráadásul szakmúzeum is volt, amiről mondanom sem kell, hogy milyen szerencsétlen definíció a közönségforgalmat illetően. De voltak azért előnyeink is: Lipcse jó hely zenei szempontból, a múzeumunk anyaga érdekes és nagy, továbbá, ha jól van kitalálva az együttes lét a többi gyűjteménnyel, akkor nagyon előnyös lehet, hogy a korábban említett három múzeum együtt van (Grassimuseum néven). Hárman akkorák vagyunk, mint a Germanisches Nationalmuseum (Nürnberg), ami Németország egyik, ha nem a legfontosabb múzeuma, és hasonlóan tarka az összetétele is. Nem utolsósorban az is előny, hogy ha nem is nagy, de jó a szakembergárdánk.

- És mi volt az új koncepció, ami megtalálta a közönséget?

- Közhely, hogy vizuális kultúrában élünk. A múzeumi látvány ugyan vizualitást kínál, de nem mozog. Már korábban is sokat jártam a világot, és igyekeztem minél több múzeumot megismerni. Nemcsak az ott található anyagok miatt, hanem foglalkoztatott a kiállításrendezés maga. A hangszermúzeum hang nélkül olyan, mint egy étterem gyönyörű étlappal, de ételek nélkül. Az élmény a fontos. Élményt kell nyújtanunk a látogatóinknak, hallaniuk kell a látott hangszerek hangját! Egy múzeumban azonban a konzerválási, restaurálási szempontok is alapvetően fontosak, tehát nem tehetünk játszhatóvá minden hangszert, hiszen ezt nem engedik a szigorú megőrzési elvek. Valahogyan mégis hallhatóvá kell tenni őket, vagy legalább a kiállítottal azonos, illetve nagyon hasonló hangszereket. Azt gondolom, megtaláltuk a megoldást. Legalábbis egy olyat, ami remekül használható, és a koncepció szerves része. Hangszórórendszert építettünk a termekbe (mi 3D hangrendszernek nevezzük). 15 évvel ezelőtt kezdtük el a fejlesztést, annak idején egy speciális felvételi technikát (többcsatornás magnót) használtunk hangvisszaadásra. A teremben található hangszeregyüttesről, vagy azok analóg hangszereiről hangfelvételt készítettünk, és hangszerenként külön csatornára rögzítettük. Termenként 15 hangszórót helyeztünk el, és minden hangszóró egy-egy csatornát, azaz hangszert játszik. A most működő harmadik generációt természetesen már számítógép vezérli. A hangszórókat úgy építettük be, hogy computervezérlés segítségével mindig annak a hangszernek a hangját hallja leginkább a látogató, amely előtt áll, és éppen nézi. Így megmaradt a zenemű, igazi zene szól, de egyben illusztráljuk a hangszereket is. Ezzel a módszerrel feloldottuk az egyéni látogató, kontra csoport ellentmondást is, mert így egyidejűleg mindenki zenei élményt kaphat.

Elárulom, hogy még Budapesten, évtizedekkel ezelőtt ért az ötletadó élmény: egyszer bent ülhettem egy zenekarban a próbán a zenészek között, és különböző helyeken kipróbálhattam, mit hall a hegedűs, mit a kürtös, mit a timpanista. Ezt az emlékemet rendeztük bele a kiállításba. Azt hihetnénk, szegény teremőrök megőrülnek, hogy mindig ugyanaz az egy-két felvétel szól. De ez nem „háttérzene" hanem kiváló minőségű múzeumi koncert. A kb. három órás, rövid darabokból álló anyag teljes mértékben „látogatóbarát", a darabok tetszőleges sorrendben hívhatók le. Egyszer „rajtakaptam" egy őrt, hogy bekapcsolta magának merő élvezetből akkor is, amikor nem volt látogató. Mondanom sem kell, mennyire örültem.

- Akkor hát ez didaktikus kiállításnak tekinthető?

- Egy kiállításnak úgy kell oktatnia, hogy a fölemelt mutatóujjamat ne vegyék észre. Tulajdonképpen egy nagy zenei képeskönyv - vagy inkább illusztrált novelláskötet, családregény - lett a kiállítás. Lényegében kronológiában haladunk, de mint maga a zene: főtémákkal, melléktémákkal tarkítva. A reneszánsztól indulunk - hiszen onnantól maradtak meg hangszerek - és 15 fejezetben eljutunk napjainkig. Az is a koncepció része volt, hogy nagyon sok hangszer legyen látható a kiállításon, 1300 darabunk van kitéve. Tudjuk, hogy egy alkalommal csak nagyjából ötvenet lehet megnézni és befogadni, de mint a nagy múzeumoknak, nekünk is az volt a célunk, hogy a látogatóink visszajárjanak, és mindig maradjon bennük még kíváncsiság. Azt szoktam mondani, olyan ez, mint egy nagy könyvtár. Itt belelapozok, ott felütöm, a végén pedig hazaviszek öt könyvet. Ehhez egyébként jó minőségű, különböző korosztályokat, illetve más-más érdeklődésű látogatókat megszólító vezető-brosúrákat is adunk. A tájékozódást tudatosan segíteni kell.

- Mi a helyzet a „sztár" hangszerekkel, például az első zongorával, amit Cristofori, a feltaláló készített?

- Igen, vannak „highlight" hangszerek is, itt a kiállítás-esztétika külön is megnyilvánulhat. A múzeum súlyára jellemző, hogy a világon fennmaradt tíz Cristofori hangszerből (ebből csak három a zongora) hat nálunk van. Regényünkben ez külön fejezet: elbeszéljük a zongora keletkezés- és terjedéstörténetét, abban Szászország és Gottfried Silbermann szerepét, stb. Egyébként az egyik Cristoforit én szereztem meg a múzeumnak. Szerencsére ilyesféle értelemben van bennem vadászszenvedély.

- A múzeumi feladatok sorához nálatok még hozzájön az oktatás.

- Az egyetemisták oktatásán kívül - amiben magam is aktívan részt vettem - nálunk sok közművelődési program indult, még óvodásoknak is. Koncerteket és fesztiválokat rendezünk - 15 régizene fesztivált tartottunk az évek során. Fejlesztettük a könyvtárat. Fantasztikusak lettek a restaurátorműhelyek. A műtárgybeszerzésben is nagyot léptünk előre, több mint hatszáz tárgyat vásároltunk. De az igazán nagy dolog a tárgyak rendszerezése, a katalogizálás volt. Ma rend van ebben. És minden fent van a neten, online elérhető. Megjelentek kiadványaink: egy citera-, egy ciszter-, két gitár-, és egy ütős katalógus, valamint a Hupfeld fotógyűjtemény. Ezek nagy tanulmányokkal ellátott, tudományos igényű, gyönyörű színes fotókkal teli könyvek, lényegében művészeti albumok, összesen hat kötet. Persze kiadványok már az elődeim idején is jelentek meg. Nekünk azonban kicsit megnehezült a terep, Németországban sem könnyű az ilyesmi. Például megszűnt a kiadónk. De nem adtuk fel, alapítottunk egyet, és végül megjelentek a kötetek. A sokféle múzeumi munka előtt azonban mégiscsak a látogató a legfontosabb. Ma már évi harmincezer feletti a számuk, és még mindig nő, idén májusban köszöntöttük a kétszázezredik látogatót, és ahogy kívántuk, vannak visszatérő vendégeink is. Már a próbakiállítás alatt elértük, hogy figyeljenek ránk a fiatalok. Érkezésem óta szerencsére teljesen megváltozott a korösszetétel, rengeteg fiatal jár hozzánk.

- Kívülről úgy tűnik, nem lehet okod a panaszra, ami a 18 évvel ezelőtti kihívásra adott választ illeti. Maradt benned hiányérzet?

- A múzeum átalakítása, újjászületése óriási meccs volt, de sikerült. Ez a legfontosabb. Egy múzeum életében száz évben egyszer adatik ilyen lehetőség. Az enyémről már nem is beszélve. Tehát igen, elégedett vagyok, jó érzéssel fejezem be.

Egy igazgatónak az a feladata, hogy kitalálja a megoldásokat. Ezeket az eredményeket, amelyekre, azt hiszem, büszkék lehetünk, hét-nyolc emberrel értük el. Ebben persze nincsenek benne a teremőrök és egyéb kisegítők. A diákokra is nagyon lehetett számítani, ha önkénteskedésről volt szó. De meg kell mondanom, a végén már nagyon nyomasztott a pénzszerzés feladata, hiszen mára a költségvetésünk felét kívülről kell összekalapoznunk, és ez pokoli nehéz.

Amit nem sikerült elérnem a 18 év alatt, hogy ne épüljön le még jobban a munkatársi gárda. 15-en kezdtük, most 7 és felen vagyunk. De ez nem nekünk szóló kegyetlenség volt, minden területen ez zajlott le. És nemcsak az egyetemen, szinte az egész országban. A nagy rekonstrukcióval persze drágább lett az üzemeltetés, de a költségvetés a régi maradt. Németország annyit változott - ezen a téren nem éppen előnyére - hogy ebben az ügyben csak imádkozni tudok az utódomért.

- Egyébként az utolsó munkanapom nagyon szépen sikerült, tartottunk tudományos előadásokat, szólt a zene (régi, modern, jazz), volt egy ősbemutatónk, gyűjtöttünk egy nemes célra, a fergeteges napot éjfélkor közös énekléssel zártuk; együtt volt minden, ami nekem fontos: a zene, a múzeum és a közönség.

- Meg lennék lepve, ha „nyugdíjas életet" élnél, és nem dolgoznál valamin a tőled megszokott lehengerlő intenzitással. Ottani terveid vannak, vagy hazaköltözöl?

- Nem tervezek éppenséggel nyugdíjas életet. Maradok Németországban - legalábbis egyelőre. Sok dolgom van kint, több szervezetnek vagyok vezetőségi tagja. Két könyvön is dolgozom, tehát szinte ugyanannyi a munkám, mint korábban, de a nagy nyomás nélkül. Ezt azért élvezem. Leginkább egy izgalmas - és a lipcseihez fogható nehézségekkel teli - terv foglalkoztat újabban, az viszont Magyarországhoz kapcsolódik. Apám, Gát József zongoraművész, a Zeneakadémia egykori tanára idén lenne százéves. Az évforduló kapcsán kiderítettem, hogy hajdan a felmenői birtokában volt a Fekete Sas szálló Székesfehérváron. Ma is megvan, gyönyörű műemléképület a város közepén, de több mint húsz éve üresen áll, nem tudnak vele mit kezdeni. Jó lenne, ha ez nem maradna így, nem pusztulna el az épület. Nagyon alkalmas lenne valamiféle alkotóháznak. Hát ebbe vágtam bele.

Most jártam Oxfordban egy kongresszuson. Az utolsó este elmentünk egy kínai étterembe, ahol szokás szerint kaptunk egy szerencse-süteményt, benne a kis cédulával. Az ilyesmi teljesen véletlenül kerül az ember tányérjára. Mit gondolsz mi állt az enyémen? „Küzdő típus vagy, szerencse fel!"