Kovács Géza  -  Glódi Balázs felvétele/NFZ

- A véletlen úgy hozta, hogy most épp közvetlenül egy emléktábla-avatás előtt beszélgetünk: a száz éve született Fricsay Ferenc budai lakóházán helyezik el a Nemzeti Filharmonikusok emléktábláját. Ez egyrészt kézenfekvő gesztus, hiszen Fricsay hajdan vezette a Székesfővárosi Zenekart (az NFZ elődzenekarát), másrészt olyasmi, ami szorosan összefügg az együttes státuszával, nemzeti intézményi működésével.

- Az ezzel kapcsolatos kötelezettségeinket túlnyomórészt mi magunk fogalmazzuk meg önmagunk számára, hogy a pontosan igazából soha nem definiált nemzeti intézmény mivoltának megfeleljünk: ahogy az 1998-as alapító okiratunkban áll, nemzeti alapintézményi rangunkhoz méltóan kell működnünk. De mindezen vállalásokat elsősorban a magunk tudása, felelősség- és kötelességérzete motiválja, nem külső kényszer vagy elvárás. Azt például, hogy mi vagyunk az egyetlen olyan, fővárosi székhelyű előadóművészeti intézmény, mely évadonként közel félszáz előadást tart vidéken: a pécsi Kodály Központtól gimnáziumi tornatermekig. Néhány esztendeje pedig a határon túli - többé vagy kevésbé - magyarlakta településeket is hasonló elkötelezettséggel látogatja a kórus és a zenekar is: nem fehér lovon bevonulva, ellenben minden alkalommal a helyi többségi kultúra zeneirodalmának egy-egy művét is megszólaltatva. Ilyenkor az az illúziónk, hogy a fellépésünk az adott városban a harmóniát és a kölcsönös megértést szolgálhatja. Aztán vannak alkalmak, ahol formálisan is kultúrdiplomáciai feladatokat látunk el, mint például a most zárult dél-koreai és japán turnénkon, ahol is a koreai hangversenyünk egyben megemlékezésül is szolgált a diplomáciai kapcsolatok felvételének 25. évfordulójára: politikusok, közéleti személyiségek részvételével. De ilyen volt annak idején a Magyarország uniós elnökségének idején adott két brüsszeli koncertünk is. Akkor hivatalos felkérés nélkül és a protokolláris jelleg mellőzésével, csupán a jó személyes kapcsolataimmal élve értük el, hogy a fellépéseink beépüljenek a Beaux-Arts nemzetközi programjába. Valósággal ezüsttálcán kínáljuk fel a diplomáciának és a kormánynak az ilyen hangversenyeket, s ez így lesz a jövőben is. Egy olyan környezetben, ahol most már a trafikok is nemzetiek, a Nemzeti Filharmonikusok - ebben a formában - immár 16-17 éve végzi a maga önmeghatározó munkáját, s azt hiszem, hogy ebből sok minden időtállónak bizonyult.

- Itt persze elsősorban mégiscsak a művészi teljesítményre kell gondolnunk.

- De nem kizárólag a koncerttermekben, hiszen hogy mást ne mondjak, a Bartók Új Sorozatnak kezdetektől zenekari főszereplője az NFZ, s nemrég a Summa Artium átadta nekünk a sorozat adminisztratív teendőit, amelyet, ahogy korábban ők, úgy mi is térítésmentesen végzünk. S persze itt vannak Kocsis Zoltán nagy hiánypótló vállalkozásai: ahogy a kezdet kezdetén a Gurre-dalok magyarországi bemutatója hozott össze minket egymással, úgy most évek óta Richard Strauss hazánkban nem vagy alig játszott operái, színpadi művei nyernek méltó előadást főzeneigazgatónk irányítása alatt. Ez a sorozat az új évadban a József-legendával bővül, s ha már itt járunk, akkor jelezhetem azt is, hogy az utolsó időkben látszólag kissé elhanyagolt kortárs zenei működésünk is új lendületet kap. Beethoven és egy-egy kortárs magyar zeneszerző művei kerülnek majd egymás mellé a következő évadban induló sorozatunkban: Eötvöstől Jeney Zoltánig, Balassától a nemrég elhunyt Szokolay Sándorig, mintegy a magyar zene közelmúltjának pannóját felfestve.

- Ha már a kortárs zene került szóba: a Nemzeti Filharmonikusoknál sosem merült fel, hogy legyen az együttesnek egy úgynevezett rezidens zeneszerzője? Bár ez más hazai zenekaroknál sem vált gyakorlattá.

- Én mindig irigyen néztem a Londoni Szimfonikus Zenekart meg az amszterdami Concertgebouw-t, s minden olyan helyet, ahol ennek kialakult hagyománya van. A mi esetünkben ez azért lenne nagyon veszélyes, mert ma már önmagában egy-egy kortárs zeneszerző művének a műsorra tűzése is heves vitákat válthat ki - az ellentáborban. Nem lehetünk vakok és süketek: ahogy a politikai, társadalmi nyilvánosság is megosztott ideológiailag, úgy a magyar zenei élet is jó ideje politikai, világnézeti és még ördög tudja miféle okokból kettéhasadt, vagy tán nem is ketté, hanem még több részre. Ez értelmetlen, káros, de tudnunk kell, hogy létezik. Mi ebben is igyekszünk egyensúlyt tartani, s ami még fontosabb: a művekre koncentrálni. Szóval nem valószínű, hogy lesz nálunk a közeljövőben rezidens zeneszerző.

- Már-már politikai témák közelébe sodródtunk, s erről az olvasónak könnyen eszébe juthat, hogy a nemzeti intézményi létnek - a nyilvánvaló előnyök mellett - bizonnyal lehetnek kényes mozzanatai, hátrányai. Mondjuk, amikor a komolyzenei életet átrendezni vágyó tervek születnek.

- Nem megkerülve az elmúlt hónapok vitáit, meg kell mondanom, hogy minket nem érintett a Batta András által jegyzett tervezet, csak a Müpát, ahol lakunk. Én nehezen tudnék elképzelni bárkit, akár az államigazgatásban, akár a magyar zenei életben, aki venné magának a bátorságot, hogy Kocsis Zoltán szuverenitását megnyirbálja. Ilyen embert - tudtommal - eddig még anya nem szült. De azt is ilyen sarkosan állíthatom, hogy az elmúlt húsz év egyetlen kormányzati szereplője sem próbált beleszólni a műsorpolitikánkba vagy akár a muzsikusok, énekesek felvételébe. A kezdetektől igyekeztünk, hogy körülvegyen bennünket valami olyasfajta méltóság, amely megóv minket minden ilyen kísérlettől. A bosszankodástól, az olykor értelmetlen vitáktól persze ez sem óvhat meg, de ez is olyasmi, ami a kormányok pártállásától független kísérője az életünknek. Az említett monstre tervről - mint nem érintett személy - természetesen van véleményem, s meg kell mondanom, hogy fejlett demokráciában ilyen komolyzenét összefogó csúcsintézményről nem tudok. Van persze olyan szerv, mint a nagy-britanniai Arts Council, de azt épp azért hozták létre, hogy a politika egy lépéssel távolabb kerüljön a közpénzek elosztásától. Ettől még meg lehet próbálkozni egy mindent összefogó, központi szerv létrehozásával, de akkor mi a feladata a minisztériumnak? E pillanatban még az sem teljesen világos, hogy a Miniszterelnökség és az EMMI között hogyan oszlik meg a kultúra felügyelete, hiszen a kulturális intézmények egy része átkerült a Miniszterelnökség egyik államtitkárságához, de mi például maradtunk az EMMI-nél. S akkor még az alaptörvényben rögzített MMA jogosultságainak, működési körének bizonytalanságairól nem is beszéltünk.

- Most épp egy sikeres távol-keleti turné után, s új évad előtt állnak a Nemzeti Filharmonikusok együttesei, de a tervezésben - az említett bizonytalanságokkal együtt is - már nyilván előrébb tartanak.

- Most 2014 nyarán beszélgetünk, és a 2016-17-es évad „csontváza" már megvan. Az évadok összeállítása mindig állandó sakkozást igényel: az évfordulók, a sorozatok, a vendégművészek meg- és visszahívásának ütemezése, a zenekar és az énekkar terhelhetősége összehangolást követel. S éppígy a különböző helyszínek játékba hozása is, hiszen a Zeneakadémia újranyitásával olyan koncerteket, sorozatokat vihetünk oda, amelyek a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben kicsit talán „lötyögnének". Aztán a hazai évadban rendszerint előjátsszuk a turnék műsorát, de éppenséggel a Bartók Új Sorozat esedékes nagyzenekari felvételeit is rendre megelőzi az adott mű koncertprogramba illesztése. Ami pedig a vendégszerepléseket illeti, ott hál' istennek mára minden nagyobb piacon megtaláltuk a magunk partnereit, s kialakult a helyeknek az a köre, ahová pár évente rendszeresen visszajárunk. És ami a turnékkal kapcsolatban mindig nagyon fontos volt számunkra: kínosan ügyelünk arra, hogy ne a magyar adófizetők szponzorálják a külföldi koncertjeinket.

- Ha már a vendégművészeket említette: egy-egy évadot áttekintve rendre észbe vehető, hogy nem a Nemzeti Filharmonikusok hozzák el Budapestre a leghíresebb művészeket, a legnagyobb sztárokat.

- Itt elsősorban megint csak Kocsis Zoltán igényességére és művészi autonómiájára kell utalnom. Ő fogalmazott úgy Karajan centenáriumán egy lap körkérdésére, hogy Karajan nagy művész volt, csak kár, hogy megelégedett a világhírrel. Mindazok a művészek, akik nálunk megfordulnak, egészen különleges igényességgel muzsikálnak, s hogy túl vagy még innen vannak a világhíren, az Kocsis Zoltán számára mindegy. Amikor például a múlt évad elején Bartók 2. zongoraversenyét az egészen fiatal kínai zongoristalányra, Yuja Wangra bízta, akkor pontosan tudta, hogy milyen tehetséget hívott Pestre - függetlenül attól, hogy még nem ismeri mindenki a nevét. Persze időről időre itthon és külföldön is együtt muzsikálunk mi is a legnagyobb sztárokkal, de elsősorban azokat a művészeket keressük és hívjuk meg a koncertjeinkre, akik a legmagasabb szinten újat tudnak adni nekünk és a közönségnek.

- Ha jól számoltam, akkor a most induló 2014/15-ös évad lesz a huszadik évadja a Nemzeti Filharmonikusokkal. 20 év után mennyire motiváló még ez a feladat?

- Én még minden reggel azzal az érzéssel kelek fel, hogy a következő 24 óra kevés lesz az aznapi feladataim számára. Alighanem nagyon rossz lenne, ha nem érezném ezt nap mint nap. Most már talán nem pusztulok bele minden kis kudarcba, mint régen. De az is valószínűsíthető, hogy ma már nem bírnám elviselni azt a kegyetlen stresszt, amit annak idején a nagy átalakulás, az Állami Hangversenyzenekar-NFZ váltás jelentett. De akárhogy is: a feleségem és a hivatásom - nekem ma is ez a két szerelmem. }