- Nardi úr, az olasz és a magyar emlékházakkal foglalkozó rendezvény záróakkordját jelentette az a Petőfi Irodalmi Múzeumban adott hangverseny, amelyen ön Liszt és egy-két Liszt-kortárs zenéjének megszólaltatásával a zeneszerző és Firenze kapcsolatait szemléltette. A megszólaló művekhez rövid, informatív kommentárokat is fűzött. Budapesti tartózkodásának apropója az volt, hogy az ön tulajdonában álló firenzei palota is része az emlékházak nemzetközi szervezetének. Személyében ön többféle hagyományt is egyesít, amelyek közül csak az egyik kapcsolódik a zenéhez.

- Apai nagyapám Rio Nardi volt, nagyanyám pedig Gregoria Nardi, született Gobbi, akinek ősei egyébként Magyarországról kerültek Olaszországba, és rokonságban álltak Liszt magyar zeneszerző barátjával, Gobbi Henrikkel. Nagyszüleim mindketten zongoristák voltak és a Liszt-növendék, Giuseppe Buonamici növendékei. Buonamici fantasztikus ember volt, túl emberi értékein, kivételesen szép zongorahangot tudott produkálni, úgyhogy Liszt gyakran játszatta őt többi tanítványa előtt, mert példaszerűnek tartotta a zongorázását. Alfred Reisenauer mellett Buonamici volt Liszt másik mintadiákja. Buonamici Wagner egyik szeretője, Jessie Laussot révén roppant értékes dokumentumok és kották birtokába került, ugyanis Laussot asszony, aki sokat tett a firenzei zenei élet felvirágoztatásáért, Buonamicira hagyta könyvtárát, utóbbi pedig a nagyapámra örökítette saját könyvtárát, benne Laussot asszony könyveivel és kottáival. Ezt is ott őrzöm az otthonomban. De visszatérve Buonamicira, ő abból a szempontból az egyik legkiemelkedőbb Liszt-növendék lehetett, hogy rendelkezett a liszti hagyomány legfontosabb erényeivel: játékát a hang szépsége, színgazdagság, és nagy ritmikai rugalmasság jellemezte. A nagyapám 1913-tól Busoninál is tanult, de kapcsolatuk a háború miatt szünetelt, csak 1920-21 tájban vették fel ismét az érintkezést, és maradtak sokáig, majdnem Busoni haláláig kontaktusban. Nagyapám utolsó tanára Ernesto Consolo volt, aki Lipcsében Reineckéhez járt. Consolo Buonamici osztályát vette át, és Itália egyik legnagyobb hatású zongorapedagógusaként tartják számon. Kis híján negyven évig tanított, és szinte mindenki tanult nála. Később ezt a hagyományt folytatta a nagyapám, akinek hosszú tanári pályáján majdnem háromezer tanítványa volt.

- Ez szinte hihetetlenül magas szám. Hol mindenhol tanított? Kurzusokat adott?

- Olaszországban és Salzburgban tanított, iskolákban és mesterkurzusokon egyaránt, de rengeteg magánnövendéke is volt. Olykor napi tizenkét tanítvánnyal is foglalkozott. Emlékszem, mindig dolgozott. Hosszú életet élt, 1984-ben halt meg, amikor én már húsz­éves voltam. Élete utolsó napjáig tanított. Nagyanyám három évvel élte túl, és ő is végigtanította az életét.

- Gondolom, ez a családi hagyomány jelölte ki az ön pályaválasztását is.

- Én minden szerettem volna lenni, csak zongorista nem. A hegedű kivételével valamennyi zenekari hangszer vonzott, de a hangszerválasztásban végül az volt a döntő szempont, hogy a zongorán valamennyi instrumentum hangszínét ki lehet keverni.

- Kinél tanult? A nagypapa és a nagymama nyilván kéznél volt...

- A nagyapám húszéves koromig, vagyis haláláig foglalkozott velem, utána pedig a nagyanyám tanított huszonhárom éves koromig, tehát valóban ők voltak a mestereim. A nagyszüleim halála után Franciaországban Therèse Diette személyében találtam egy olyan tanárnőt, aki hasonló elveket vallott, mint a nagypapám, ugyanakkor a francia hagyományokat képviselte. De korábban, szinte még gyerekként tanultam Wilhelm Kempffnél is. Én voltam az utolsó növendéke. Rengeteget köszönhettem neki, sosem felejtem el, milyen gyönyörűséggel töltött el, amikor az óráinkon megmutatott egy-egy megoldást. Más kérdés, hogy nagyon könnyen föl lehetett bőszíteni, ha nem az ember azt csinálta, amit ő akart hallani.

- Pályakezdésekor ön két nemzetközi versenyt is megnyert.

- Igen, a Rubinstein-versenyt Tel Avivban és a Liszt-versenyt Utrechtben.

- Zongoristaként mi áll az érdeklődése középpontjában?

- Tudja, én egy kicsit sznob vagyok. Ebben nincs semmi rossz, talán köszönhető a családi indíttatásomnak is. Úgy vélem, a klasszikus zenei repertoár nagy része elhasználódott. Ezt tudomásul kell venni, nincs mit tenni, végül is a kereskedelmi szempontok a meghatározók. De ami engem illet, én lemondok a show-ról, nem szeretnék sztár lenni, nem akarok nagyon sok pénzt keresni azon az áron, hogy ugyanazt csináljam, amit a kollégáim zöme. A nemzetközi zenei üzemben nem érzem jól magam. Az nem nekem való. Nem vonz az a lehetőség, hogy ugyanazokat a darabokat játsszam, amit a többiek is. Más utat választottam. Ehhez találtam Milánóban egy lemezcéget, Limen Music a neve, amellyel hasonló a gondolkodásunk. Ha megnézi a weboldalukat, látni fogja, milyen csodálatos dolgok születnek náluk. Eddig öt CD-t és DVD-t készítettünk, amelyek közül egy jelent meg, a második most esedékes. Évi három lemezt veszünk fel - különleges programmal. Két sorozatot tervezünk. Az egyiken ritka Wagner-átiratoktól Beethoven-töredékekig, publikálatlan Schumann-darabokig és 19. századi, elfeledett olasz szerzők zongoraműveiig ismeretlen zenék hangzanak el. Csupa olyasmi, amit a koncertek közönsége szinte sohasem hallhat. Ez tehát az egyik sorozat. Ezzel párhuzamosan pedig hangversenyműsorokat rögzítünk. Nem Beethoven- vagy Schumann-lemezeket készítünk, hanem olyan összeállításokat játszunk lemezre vagy DVD-re, amilyeneket koncerten is szívesen játszom. Egymásra rímelő, vagy éppen egymással feleselő darabokat.

- A zongorázás csak egy részét teszi ki az életének. Zenetörténeti kutatásokat is végez, és e minőségében, zenetörténészként is ismerik önt.

- Ó, én szerelmes vagyok a történelembe, annak is a részleteibe, és detektívként próbálom összerakni az apró mozaikdarabokat. Ha például azt olvasom, hogy Liszt elment valamelyik városba, akkor megpróbálom kideríteni, hogy miért ment oda, mivel ment oda, és mennyi időt töltött ott. Az apró részletek teszik élővé a képet. És ezek az apróságok aztán újabb ablakokat és ajtókat nyitnak a múltra. Nem is szólva arról, hogy a zenetörténeti kutatás mennyire segíti a művek interpretációját.

- Lisztről és Firenzéről könyvet is írt.

- Liszt sokszor járt Firenzében. Engem e tartózkodások minden részlete érdekelt. Mit látott a zeneszerző? Hogyan közlekedett? Ki mindenki hívta meg magához? Zongorázott-e vendéglátóinak? Miről beszélgethetett velük?

- Mindehhez talált anyagot is?

- Rengeteget. Én a „Simenon-módszerrel" dolgozom. Mint Maigret felügyelő. Nincsenek előfeltevéseim, csak a bizonyítékok számítanak. Végignéztem például a firenzei lapokat azokból az időszakokból, amikor Liszt nálunk időzött. Rengeteg említést találtam bennük. Koncertműsorokat például. Szerencsém volt. Ez egy kicsit az amatőr szerencséje, hiszen az igazi profik másképp kutatnak. Engem viszont érdekelt, hogy tisztában voltak-e a firenzei kortársak Liszt jelentőségével. Milyen volt akkoriban a koncertek promóciója? Ehhez hasonló kérdésekkel is foglalkoztam a téma kapcsán.

- Olvasom, hogy régi hangszereken is előszeretettel játszik. Milyeneken?

- Otthon tizenhat zongorám van. Köztük egy 1828-ban készített Jakesch fortepiano. Csodálatos hangszer. Van egy 1838-as Erard zongorám, 1868-ból egy Pleyelem és még egy sor régi instrumentumom.

- Jos van Immerseelnek ugyancsak sok régi hangszere van, és ő mindig a megszólaltatandó darabhoz választja ki a korban megfelelő zongorát. Ön is elvi kérdésnek tekinti ezt, vagy inkább csak a gyűjtőszenvedély és a történeti érdeklődés motiválja a hangszervásárlásban?

- Nagyon szeretek régi hangszereken játszani, de nem tekintem elvi kérdésnek, hogy csak olyan zongorán játsszam, amilyenen a mű eredetileg is szólhatott. De sokat dolgozom például Philippe Herreweghével, és koncertjeinkhez természetesen mindig historikus hangszert választunk. Engem azonban elsősorban nem az izgat, hogy autentikus-e a hangszer, hanem hogy milyen színeket lehet belőle kicsalni.

- Megnéztem a palotáját az interneten. Mit mondjak, szép nagy. Túl azon, hogy ön benne lakik a családjával, és a zongorák is elférnek, egy részét megnyitotta a nyilvánosság számára is. Mi mindent láthat, aki elmegy önhöz?

- Az otthonom az emlékházak modelljéül is szolgálhat: magánház, nem múzeum, nincs belépőjegy, be kell jelentkezni, és időegyeztetés után meg lehet tekinteni. Látogatóink száma évente ezer körül van, ami egy ilyen ház esetében nem kevés. A kiállított tárgyak zöme anyai nagyapám, Piero Bargellini tulajdonában volt. Piero Bargellini író volt, de egy ideig polgármesterként is szolgálta városát. 1966-ban, a nagy árvíz idején a város első embereként ő irányította a védekezést. Az emlékház ötlete úgy született, hogy egyre inkább kötelességemnek éreztem megmutatni az örökségemet a köznek. A látogatók megnézhetik nagyapám könyveit, műtárgyait. A házban van egy Krisztus életét bemutató freskósorozat, amelyet egy Giotto-tanítvány festett...

- Olyan régi volna a palota?

- Nem, a freskósorozat egy, a háborúban megsemmisült templomban volt, a nagyapám megmentette a freskókat, az illetékes minisztérium pedig engedélyt adott rá, hogy hazavigye, mert nem tudták volna elhelyezni. Maga a palota a 16. század elején épült, és azé a Verrazzanóé volt, aki egykor felfedezte a New York-i öblöt. Ez volt a Castello di Verrazzano. A 19. században pedig egy zeneszerző, Casamorata vásárolta meg, és itt helyezték el Olaszország legnagyobb hangszergyűjteményét. Ha Firenzébe látogat, és elmegy a Dávid-szoborhoz, mellette talál egy hangszergyűjteményt. Ennek minden darabja az én házamból való.

- Fiatalon sosem próbált meg lázadni az ellen, hogy múzeumban lakik? Mindig harmóniában élt együtt az önt körülvevő történelemmel?

- Nem harmóniában: szerelemben. A szüleim ellen természetesen lázadtam, de a nagyszüleim ellen soha. A szülők leküzdendő problémát jelentettek, de amikor gyerekként ott ültem nagyapám asztalánál, nagyhírű, nagyon okos emberek társaságában, azt nagyon élveztem. Kis füzeteim voltak, amelyekbe, mint valami növendék-Eckermann, felírtam, hogy kivel miről volt szó. Ma is megvannak a feljegyzéseim. }