A múlt év végén a magyar kultúrtörténet nevezetes évfordulójára emlékezhettünk: december 18-án volt 300 éve annak, hogy Bécsben megszületett a később „Pompakedvelő" névvel felruházott Esterházy Miklós, akit Haydn egy levelében „jó hercegének" nevezett. A hercegi címet 1762-ben megöröklő Miklósról közismert, hogy Haydn számára úgyszólván ideális körülményeket biztosított zsenijének kibontakoztatásához; hogy Eszterházán megteremtette a „magyar Versáliát", és ott messze földön híres, napokon át tartó „vigasságokat" rendezett főúri vendégei tiszteletére; hogy feltétlen Habsburg-hűsége megkérdőjelezhetetlen volt, és hadvezérként igen sokat köszönhetett neki a császári család; s hogy játszott egy, a maga korában is ritka, sőt ezoterikus hangszeren, a barytonon. Sokan tudják azt is, hogy különlegesen kedves és közvetlen ember volt, s hogy - többek között - az ifjú Goethe is igen rokonszenvesnek találta őt, amikor közelről láthatta az 1764-es frankfurti „császárválasztáson"; ezt meg is írta önéletrajzában, a Költészet és valóságban.

Persze ennyi is éppen elegendő volna ahhoz, hogy - a hazai köztudatban inkább „Fényes" Miklósként szereplő - herceget a magyar történelem és a magyar kultúra jelentős és izgalmas személyiségei között tartsuk számon. Mégis, Miklós kicsit úgy járt, mint maga Haydn, akit kiváló ismerője és méltatója, Somfai László „hátrányos helyzetű zseni"-ként szokott jellemezni: őt az utókor makacsul Mozarthoz hasonlítva szereti szemlélni, óhatatlanul és eleve a „kisebbik zseni" szerepét osztva rá. Esterházy Miklós ezzel szemben - szintén rosszul ismert tények, félinformációk, illetve anakronisztikus elképzelések alapján - azzal a szereppel viaskodik, hogy szolgaként bánt egy zsenivel, pedig Haydn nélkül rá ma már a kutya sem emlékezne.

Ennél azonban mi sem áll távolabb a valóságtól. Először is: Miklós herceg Haydn irányában tanúsított bőkezűsége messze-messze meghaladta a mindenkori szerződésükben meghatározott kereteket; abban, hogy Haydn igen tehetős emberként halt meg, ez a bőkezűség rendkívül jelentős szerepet játszott. Példának okáért mindkétszer kifizette - Haydn szerény „önrészét" megsokszorozva - a komponista két ízben is leégett kismartoni házának újjáépítési költségeit (azét a házét, amelyet Haydn 1778-ban, miután az udvar Eszterházára költözése miatt kihasználatlanná vált, végül saját hasznára eladott). De hallatlan nagyvonalúságot tanúsított a herceg akkor is, amikor Haydn második, 1779-ben kelt szerződésében, szentesítve a kialakult helyzetet, már nem kötötte ki magának a rendelkezést karnagya hangszeres kompozíciói fölött - bár az is igaz, hogy zenei érdeklődése addigra szinte kizárólagosan az opera felé fordult. Fényes Miklós természetesen nem kérdőjelezte meg a társadalmi rendet és konvenciókat - az adott keretek között azonban kivételes, személyes empátiáról tett tanúbizonyságot Haydn irányában. (Sajnos sohasem fogjuk pontosan megtudni, hogyan és mennyiben járult hozzá ehhez a közös kamarazenélés sok-sok órájának intim élménye a barytontriók próbái és előadásai során.)

Másodszor pedig azért képtelenség a Miklós hercegnek kiosztott szerep, mert ő a saját jogán, a bevezetőben összefoglalt, közismert tényeken messze túlmenő tulajdonságaival és tetteivel is magában álló, nagyszabású alakja a magyar múltnak. Vagyis hát - a legkevésbé sem csak a magyarnak. Hogy ennek csupán egyetlen szembetűnő jelét említsem: amikor a Velencétől Szentpétervárig ívelő, jelentős európai karriert befutó buffo tenor, Guglielmo Jermoli (Haydn két operájának is főszereplője) 1778-ban, két eszterházi szerződés között Londonban lépett fel, akkor az ottani librettók következetesen Esterházy herceg énekeseként aposztrofálták őt - biztos jeleként annak, hogy ez a név, már viselőjének életében, Angliában is jól csengett. Az alábbiakban mindenesetre megkísérlem érzékeltetni azt, hogy Esterházy Miklós sokkal összetettebb jelenség volt annál, mintsem a közhelyek alapján gondolhatnánk.

Induljunk ki talán abból a tömör és remekbe szabott jellemzésből, amelyet Gottfried von Rotenstein nevezetes eszterházi útibeszámolójában olvashatunk. A szerzőről érdemes annyit előrebocsátani, hogy csak néhány éve derítette ki róla Szentesi Edit művészettörténész, hogy a magának nemességet vásároló Gottfried Stegmüller pozsonyi patikussal, a Michalská ulicában ma is megtekinthető Vörös rák gyógyszertár egykori tulajdonosával azonos; nagy sznob és szenvedélyes utazó volt, akit számos kortársa megmosolygott az általa meglátogatott nevezetes épületek tárgyainak végtelenül pedáns és részletező leírása miatt. Többszöri látogatások nyomán született beszámolói így Eszterházára vonatkozó tudásunkat is rengeteg értékes részlettel gazdagították.

Rotenstein-Stegmüller azonban nem csupán a tárgyakat tudta alaposan megfigyelni. Lust-Reisen durch Bayern ... und Ungarn, in den Jahren 1784 bis 1791 című, terjedelmes útleírásának 1793-ban Lipcsében kiadott 3. kiadásában ezt írja:

Esterházy herceg kellemes úr, mintegy 74 éves [a herceg halála után megjelent szövegnek ez a része tehát 1788 táján íródott], távolról úgy fest, mint egy negyvenes; járása szapora, testtartása szabad és laza. Tekintetét szellem hatja át, ami közelről szemlélve is elvesz éveinek számából; ha hadi tudományától eltekintünk, akkor pontosan ő az, akit irodalmárnak nevezünk; gáláns könyveket olvas német, angol, olasz és francia nyelven. Kézikönyvtárának összetétele és évenkénti gyarapodása sejteni engedi: egy szellemmel áthatott fiatal [nemes]úrnak, ha nem is a tüzességével, de a képzeletével feltétlenül rendelkezik. Fiatal éveiben tett számos utazása arra szoktatta, hogy ne tűrjön el semmit, ami nem helyénvaló. Évekkel ezelőtt emellett festett és rajzolt is, sok festménye és akvarellje még ma is látható. Szereti a[képző]művészeteket, a zenét és az építészetet, és általában véve egész életével szívének óhajait követi.

A fentiek egyáltalán nem hatnak üres udvariaskodásnak: őszinte csodálat, sőt szeretet hatja át ezeket a sorokat, amelyeket a lényeg már-már lírai erejű összefoglalásával koronáz meg a szerző. E kis tirádán kívül még más dicséreteket is elszór szövegében Rotenstein. „Senki sem mehet el Eszterházáról anélkül, hogy el ne bűvölte volna a herceg barátságossága" - írta szövegének még az első, 1783-ban publikált rövidebb változatában. Vagy éppen, a lehető legtömörebben: „Ott tesz jót, ahol csak tud". Ezzel egy másik méltatója, az ugyancsak pozsonyi Matthias Korabinsky is egyetértett: „[a testőrgárda, a Haydn vezette zenésztársulat, a saját erőkkel előadott olasz operák,] a színészek és sokan mások egyaránt tanúsítják, hogy a herceg emelkedett, nagy emberbarát".

A fenti hosszabb idézet céloz rá, és számos konkrét adat is bizonyítja azt, hogy Miklós példás szigorral puritán erkölcsöket kért számon a környezetén - első közelítésben. Mert második lépésben azután igen gyakran megbocsátott, büntetéseket és kölcsönöket engedett el, vagy éppen megjutalmazta azt, akit korábban megbüntetett. Az 1776 tavaszán meginduló, másfél évtizeden át működő „operaüzem" egyik meghatározó énekese, Benedetto Bianchi például ottlétének első évében idétlen tréfát engedett meg magának: egy előadáson a kezében tartott bottal hátulról többször is megemelte partnernője szoknyáját, amiből éktelen botrány kerekedett. Ennek folyományaképpen Bianchit írásbeli és nyilvános bocsánatkérésre kötelezték, továbbá 14 napi elzárásra, oly módon, hogy szolgálatát eközben is el kellett látnia; emellett arra az esetre, ha még egyszer hasonlóképpen cselekedne, 50 botütést helyeztek kilátásba. (Ez nem volt tréfadolog, a soproni városi hóhér rendszeresen kiszállt Kismartonba, hogy a hercegi pallosjogból eredő halálos ítéleteket, számla ellenében, végrehajtsa.) Ám pénzbüntetést, ami valószínűleg érzékenyebben érintette volna az elzárásnál, nem kapott. Kapott viszont 33%-os fizetésemelést másfél évvel később, amikor a szerződését megújították, és meleg hangú ajánlólevelet további három év múlva, amikor eltávozott a hercegi szolgálatból - sőt, 1784-ben újabb hat évre még vissza is fogadták Eszterházára. De engedett el Miklós herceg pénzbüntetéseket is, vagy éppen elbocsátott zenészeket vett vissza, nem is egyszer, Haydn közbenjárására.

Ám a korábbi hadvezért senki sem látta erélytelennek: tudott kemény maradni, nemet mondani. Rotenstein egyértelműen fogalmaz: „A herceg nem tűr meg senkit a háza táján, akit kicsapongónak ismernek. Sokat ad a fegyelemre és a rendre." A puritán erkölcsök szembeszökően érvényesültek például a pénzügyekben. Fennmaradt az 1779 novemberében a leégett helyébe emelt második operaház építésének pénzügyi összesítése. A beruházás értéke eszerint mintegy 59 400 gulden, mai magyar pénzben jó félmilliárd forint volt; a táblázat megfelelő oszlopa szerint azonban a kivitelezés során a hercegi bizottság által jóváhagyott pénzügyi tervekhez képest költségtúllépés  történt: a kötélverő a tervezettnél kb. 1‰-kel: 18 krajcárral (kb. 3000 Ft-tal) többet számlázott. A felelős biztosan nem kapott ezért dicséretet. De az is már-már komikus, amikor egy kifizetéskor levonnak egy mesterembertől néhány krajcárt azzal, hogy egy évvel korábban tévedésből túlfizették. S a belső revizorok néha évekkel később, több ízben is végignézik egy-egy év számláit, s megjegyzéseiket sok-sok oldalban részletezik.

 A fiatal, még grófi címet  viselő Esterházy Miklós és felesége, Weissenwolff  Mária grófnő

Az eddigiek arra engednek következtetni, hogy „Fényes" Miklósban a kérlelhetetlenség találkozott a melegszívűséggel, az erénykultusz az élni tudással - nem mindennapi párosítás! Rotenstein s a korabeli gazdasági iratok továbbá azt is tanúsítják, hogy a herceg kimondottan fejlett szociálisérzékenységgel bírt; ezt mi sem példázza jobban, mint a Fertőszéplakon fenntartott kórház, valamint az általa fizetett gyógyszer-hozzájárulások, illetve a nyugdíjat, sőt özvegyi nyugdíjat élvezők magas száma. (Haydn a vele - akkor még - méltatlanul bánó bécsi Zeneművész-társaságnak 1779-ben írt felháborodott levelében hercegét jó példaként eléjük állítva azt írja, hogy „...az Esterházy hercegi házban mindeddig még a legjelentéktelenebb személyek is elégséges nyugdíjat kaptak.") Zenészeinek, hivatalnokainak hosszú sorát tisztelte meg azzal, hogy elvállalta a keresztapa vagy az esküvői tanú szerepét - úgy sejthetjük, hogy ez alkalmanként ugyancsak a segélyezés burkolt formája lehetett. Egy-egy művészember, például alibrettista, marionettszínház- és operaigazgazó Carl von Pauerspach, vagy az egyszerű, sokgyermekes kürtművész, Joseph Oliva esetében pedig úgyszólván hozzátartozóként viselkedett. A kortársak azt is feljegyezték, hogy látogatóinak szívesen mutatta meg személyesen eszterházi birtokának nevezetességeit - beleértve a magánlakosztályát -, de ha erre éppen nem volt lehetősége, akkor egy kocsit biztosan arendelkezésükre bocsátott a kertek és az erdő megtekintéséhez.

Szinte minden Eszterházáról írott korabeli beszámoló megemlíti, hogy a színházi és opera-előadások ingyenesek voltak, és bárki beléphetett ezekre - Dallos Márton 1781-es, „Eszterházi várnak ... rövid leírása" című költeményében a „paraszt" szót is leírja. Hogy főrangú - és ugyancsak katonai pályafutás után visszavonuló - jószágigazgatójának, Ludwig Peter von Rahiernak egy levelében milyen közvetlen szívélyességgel kívánt boldog ünnepeket, azon még nem csodálkozunk különösképpen; amikor azonban a visszatérés lehetősége felől érdeklődő olasz tenoristának, Andrea Tottinak is ugyanolyan természetes kedvességgel ír (olaszul persze), az kifejezetten megható: „...jelenleg három tenoristával is el vagyok látva, ezért pillanatnyilag sajnos nem élhetek az Ön ajánlatával. De ettől függetlenül kérem, hogy időről időre adjon hírt a hollétéről, hogy értesíteni tudjam, amennyiben változik a helyzet. Maradok az Ön készséges Esterházy Miklós hercege." De az építészének, Nicolas Jacobynak 1763-ban Padovából hazaküldött levelében is egészen olyan szellemben ír, mintha egy alkotótárssal beszélné meg Eszterháza felépítésének aktuális kérdéseit - még olyankor is, amikor utasít. Különösen akkor tudjuk ezt a hangot értékelni, ha belenézünk unokája, II. Miklós egyik-másik Haydnhoz írott - igaz, szolgálati ügyeket érintő - levelébe, amelyekben az unoka olyan goromba a világ hírhedett zenészével, mint a pokróc. Igaz, ezzel meg az a régóta ismert eset állítható szembe, amikor, ugyancsak még az 1760-as évek elején, a herceg levelet ír Rahiernak, tudakolná meg Haydntól, miért nincs jelen Eszterházán a zenészek egyike-másika, anélkül, hogy engedélyt kért volna az eltávozásra. Miután pedig Rahier továbbítja neki Haydn válaszát - ő persze mentegeti azt, akit csak lehet -, figyelmezteti a jószágigazgatót, nehogy kikottyantsa az érintettek előtt az ellenőrzést, érje őket csak hideg zuhanyként a távollétük napjaira járó bérük levonása. Ez bizony megint a szigorú-leckéztető Miklós herceg arcképét erősíti. De legyünk őszinték - hát nem volt igaza?

Ami azonban a legkevésbé része a Pompakedvelő Miklóssal kapcsolatos sztereotípiáknak, az a széles műveltségű értelmiségi alakja, aki annak ellenére volt kiemelkedő, kreatív szellem, hogy nevéhez nem fűződnek olyan önálló irodalmi, zenei alkotások, mint nagyapja, Esterházy Pál, számos (magyar) szerelmes és vallásos vers költője, a Harmonia Cælestis összeállítója nevéhez. Ám Miklós nemcsak olvasott és festegetett, hanem hangszeren - barytonon - is játszott, és műgyűjtőként is jelentékeny volt (ha nem is II. Miklós formátumában). Jól mutatják ezt azok a rendkívüli szépségű és értékű, főként iparművészeti természetű alkotások, amelyeket az 1764-es, Goethe által is megörökített frankfurti császárválasztó gyűlésen való részvétele kapcsán vásárolt magánvagyonából, részben az odautazás előtt, részben Frankfurtban - s amelyekről Stefan Körner német művészettörténész 2013-ban rendkívül izgalmas cikket jelentetett meg.

Mondanunk sem kell: ahogyan a felső arisztokráciában mindig is természetesnek számított, világlátott ember is volt Fényes Miklós, amint azt Rotenstein is kiemeli. Tanulmányait Bécsben és Leidenben végezte, s herceg korában, amikor pedig már sokkal megállapodottabb életet folytatott, még mindig tett néhány több hónapos körutazást bécsi és magyarországi látogatásain - például ozorai birtokára tett vadászkirándulásain - kívül, utoljára 1781-82 telén. Ezek során megfordult Ausztria különböző részein, Felső-Itáliában, Bajorországban, Württembergben, Franciaországon belül Elzászban, Lotaringiában és Párizsban; hosszabban időzött többek között Velencében, ahová gondolával érkezett Mestréből, Strassburgban és a Wiesbaden mellett fekvő Schlangenbad gyógyfürdőben.

Ami a könyveket illeti, Rotenstein által is emlegetett kézi- vagy magánkönyvtárának listája jelenleg lappang, bár azt például tudjuk, hogy szívesen nézegetett különféle királyi kastélyokat bemutató, gazdagon illusztrált díszköteteket. S az is biztos, hogy a majorátus elnyerésének pillanatától kezdve, még Kismartonból, megbízottak útján különböző városokban folyamatosan vásárolta, majd köttette a könyveket, kifejezetten a „süttöri könyvtár" számára. Ezek egy részét cím szerint ismerjük; „gáláns könyvekkel" magam nem találkoztam, de 1763-ban beköttetett például egy „millitärisches Buch"-ot és Bécsben beszerzett egy nyolckötetes „gazdasági-fizikai" (talán gazdaságföldrajzi?) lexikont, a következő évben pedig egy francia helyesírási szótárt rendelt Párizsból. Biztosra vehetjük, hogy az 1763-ban Zürichben megjelent Allgemeines Künstler Lexicon is az ő beszerzése. Ezek persze a gyakorlati élet alkotórészei, de egy szakmája, a hadtudomány iránti érdeklődését megtartó, széles érdeklődésű értelmiségi életéhez tartoznak. Az alapvető műveltséget megalapozó könyvek, Cicero leveleinek 1479-es kiadásától Dantén és Shakespeare-en keresztül Voltaire-ig pedig ott álltak a nemzedékek során felhalmozott hatalmas családi könyvtárban - az 1784-es Voltaire összest megintcsak nyilván ő vásárolta. Eszterházán a két könyvtár fizikailag is elkülönült egymástól: a fő könyvtár 7500 kötete (1784-es szám, de a korabeli leírás kiemeli, hogy a készlet napról napra nő) három termet foglalt el a nyugati patkószárnyban, ehhez jött a hercegi lakosztályhoz jóval közelebbi két helyiségben, kilenc könyvszekrényben elhelyezett kézikönyvtár. }

(befejező rész a következő számban)