Sokan emlékszünk 2005 tavaszának egyik legvidámabb közszolgálati tévéközvetítésére. Nemzeti ünnepünk előestéjén azt láthatták az érdeklődő nézők, hogy egy csapat elegánsan öltözött úriember - volt és regnáló miniszterek, üzletemberek, építész és világhírű akusztikus - egy, a nagyközönség számára eladdig ismeretlen színpadon vicces jelenetet adnak elő, melynek lényege, hogy a szmokingos Vitray Tamás vezényletével óriási papírmasé-kulcsokkal a kezükben jönnek-mennek és bolyonganak a színpadon, a legendás tévészemélyiséget megtapsolják, ha eltalálta, éppen kinek adott kulcsot, vagy ha éppen ők maguk megtalálták a saját, padlóra rajzolt helyüket. Aztán lejöttek a színpadról és a szintén elegáns protokollközönség közé vegyülve meghallgatták a Nemzeti Filharmonikusok Kocsis Zoltán vezényelte ünnepi koncertjét. Így vette kezdetét a nagyvilág számára a budapesti Művészetek Palotája - most már elmondhatjuk - sikeres és fényes működése.

Ám ezt az inagurációt sokéves vita, egyezkedés, lobbizás, ügyeskedés, tárgyalás, fáradozás és legfőképp munka előzte meg. Magam 2000 augusztusában, mint a Magyar Zenei Tanács alelnöke kaptam meghívást a Ferdinánd híd Váci úti hídfőjénél büszkélkedő Sóházba, melyben már jó ideje nem sóhivatal volt, hanem a Demján Sándor által jegyzett Trigránit Rt. székháza. Egy makettek és hatalmas rajzok között fürgén mozgó fiatalember  ismertette a meghívottakkal a leendő Kultúrpart (!) varázslatos terveit. Azt láttuk, lesz ott minden: a Hagyományok Háza székháza, Kárpát-medencei kocsmával, táncházzal, Modern Magyar Művészeti Múzeum a galériák, közgyűjtemények pincéiben porladó 20. századi magyar remekműveknek és még koncertterem is. A leendő helyszín ugyanakkor kissé elgondolkodtatott bennünket: ugyan ki megy el művészetben lubickolni a Vágó- és a Lágymányosi híd tövébe, ahol ugyan épül az új Nemzeti Színház, de hát annak sem jó, hogy ott van? Aztán - épp a Nemzeti építése kapcsán felhabzó vitákra utalva - javasoltam, hogy a leendő koncertterem ügyében kezdjenek azonnal konzultációkat a muzsikusokkal, hiszen ők elég sokat csavarognak a nagyvilágban ahhoz, hogy meg tudják mondani, milyen koncerttermekben érzi magát jól a muzsika is, meg a muzsikus is. A Magyar Zenei Tanács aztán szervezett is jó néhány beszélgetést ez ügyben, emellett legismertebb zeneművészeink is elmondták, mit, hogyan javasolnak.

De kinek is mondhatták el? Persze, elsősorban a zenészként, táncosként is aktív építésznek, Zoboki Gábornak. Ám a beruházás konstrukciója számunkra hazai földön teljesen újnak mutatkozott. PPP-nek (Public Private Partnership) nevezték, vagyis a köz- és a magán-együttműködés külhonban több helyen sikeres változatának. Ezt aztán az Országgyűlés az év novemberében szentesítette is és ettől kezdett igazán komolyra fordulni a „Kultúrpart" ügye.

Komolyra fordult tehát a beruházás sorsa: a pesti Duna-parton a Duna Sétány Székház Kft. és a TriGránit Fejlesztési Rt. Millenniumi Városközpont néven indított ingatlanfejlesztési programot, amelyhez utóbb csatlakozott - a parlamenti döntést követően  kormányjóváhagyással - a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma. A tervezés-készülődés láza fölöttébb izgalmas volt. Végül is magunkfajta, muzsikával így-úgy foglalkozó jámbor (?) teremtményeknek hányszor adatik meg az életben koncertterem tervezésében, építésében, felavatásában, majd legfőképp használatában részt venni? Vitáztunk hát, tettünk okos(nak szánt) javaslatokat, be-betévedtünk egy ilyen bonyolult folyamat útvesztőibe, tettünk hatalmas felfedezéseket és rekedtünk kátyúba. Sokszor egyszerre tapasztaltuk meg a beruházás szűkmarkúságát és bőkezűségét. Álltuk a viharokat is, melyek hol a politika, hol a működési területünkön nem teljesen idegen szakmai féltékenység felől kerekedtek. 2002 márciusában aztán - véletlenül aválasztási kampány hajrájában - helyére került az alapkő, és végre úgy érezhettük, ebből lesz is valami. A korszerű technológiának köszönhetően az épület sokszor gyorsabban épült, mint ahogy Zoboki Gábor ceruzája futhatott a papíron, hiszen nemegyszer változott az építési program. Kiderült, hogy a Hagyományok Háza mégsem kíván odaköltözni, így ki kellett találni, mi lesz a nekik szánt épülettraktussal. Ekképp lett Fesztivál Színház az, ami a belső tolvajnyelvben a mai napig is „HH". Az is kiderült, a 20. századi remekművek nagy része mégis a galériák, múzeumok falain lóg, így hát aLudwig Múzeumot tessékelték le a budai várból. Szegény Néray Katalin hiába tiltakozott, mondván, a Nemzeti Galéria és a Budapesti Történeti Múzeum szomszédságában több az esély kortárs művekre  becsalogatni a közönséget, mint a valaha volt külvárosi benzinkút, lebombázott rendező-pályaudvar helyére, jönniük kellett. Az ő és munkatársai, valamint utódai munkáját dicséri, hogy ma sokaknak aLudwig a külön attrakció, amiért elzarándokolnak ide.

Sorra fogyasztottuk a beruházáshoz kirendelt miniszteri biztosokat, mígnem 2003 őszén fel nem keresett szeretett öreg barátom, Kiss Imre azzal, hogy felkérték a „Kultúrpart" (brrr!) vezetésére. Mit szólok hozzá? Elvállalja? Én balga azonnal rávágtam, hogy igen, mert akkor biztosan nem azok kapják meg e feladatot, akik már hónapok óta terjesztik: kinevezésük már csak napok kérdése. Aztán kaptam csak észbe, és mielőtt Imre joggal megsértődhetett volna, soroltam elő sikeres vezetői tapasztalatait a Tavaszi Fesztiváltól az Országos Filharmónián, Operaházon át a Vígszínházig. És beszéltem arról, hogy mindenki ismeri, becsüli és szereti a szakmában - velem együtt -, és biztos lehet benne, hogy támogatjuk. Nos, a megígért támogatással nem is volt baj később sem. Egyetértés övezte kinevezését és az is magától értetődő volt, hogy kormányváltásokkor senkiben nem merült föl eltávolításának gondolata. Még a döntéshozókban sem.

2004 novemberére készen állt a Művészetek Palotája. Technikailag. Mert tennivaló akadt még. Jogi, engedélyezési természetű, meg hát az a bizonyos első hegedűhang még nem csendült fel az új koncertteremben. Erre is sor került 2005. január 8-án. Az NFZ Kocsis Zoltán vezényletével egy tisztán Mozart-műsorral tesztelték a csordultig megtelt termet. Valóban történelmi pillanat volt, ugyanis - bár szeretjük magunkat zenei nagyhatalomnak betudni - Budapesten addig nem épült koncertterem. A Zeneakadémia rajongva szeretett Nagytermét elsősorban oktatási célból építették. Az Erkel nevét viselő színház sem koncertteremnek épült, mint ahogy a Kongresszusi Központ sem. Ám most itt volt, körülvett bennünket az akusztikusok gurujának tekintett Russell Johnson által megálmodott hangzású terem, melyben közel kétezer ember várta lélegzetvisszafojtva az első hangokat. A csoda megtörtént. (Aki fel akarja idézni, az akkor és ott elhangzott két g-moll szimfónia felvételét megvásárolhatja és hallgathatja vég nélkül. Nem fog ráunni.)

Azóta eltelt tíz év. Lettek a Müpának halottai. Többek között Kiss Imre, Néray Katalin. Tudásuk, tehetségük, munkájuk ott van a falakban, emlékezetünkben. E tíz évben elmondhatatlanul sok minden történta nagyvilágban és itthon, de ami itt, az immáron Rákócziról elnevezett híd pesti hídfőjénél történt, az azért - részben - elmondható: a Müpa elfoglalta helyét a világ jelentős művészeti központjai között. Csaka zenére gondolva: olyan vendégjárás zajlott itt, amilyenre addig nem volt, nem is lehetett példa. Itt muzsikált a New York-i, a Berlini, a Bécsi Filharmonikusok, a Chicagói Szimfonikusok, Lorin Maazel és Claudio Abbado, Simon Rattle és Daniel Barenboim, megannyi hangszeres és operasztár, de birtokukba vették a hazai zenekarok, hangversenyrendezők is. Jó ízléssel válogatva szinte minden zenei műfaj legjobbjai koncerteztek itt. Számtalan hanglemezfelvétel helyszíne is e hangversenyterem. ( Amihez egy személyes adat, mely remélem, nem tűnik hivalkodásnak: őrzöm azt a 2003-ban minisztériumba küldött levelemet, melynek nyomán Bartók Béláról nevezték el Budapest első hangversenytermét.) Végre, annyi hányattatás és albérlet után otthonra leltek itt a Nemzeti Filharmonikusok is. De úgyszólvánhazajár ide Magyarország szinte összes zeneművésze, zenei együttese. A Fesztivál Színházban évente száz alkalommal fordult itt meg a Nemzeti Táncszínház... és most érkeztem el ahhoz a pillanathoz, amikor belátom: feldolgozhatatlan az a rengeteg esemény, katartikus pillanat, ami itt, a Müpában zajlott le, született meg.

Hogy azért mégis tárgyszerű legyek, e cikk írásakor megkértem Káel Csabát, aki a kezdetektől Kiss Imre mellett dolgozott, és megörökölte Imre székét, lenne segítségemre száraz adatokkal a Müpa első évtizedéről. Az alábbi kimutatást kaptam tőle az imént: „A 10 év során több mint 3800 komolyzenei koncertet élvezhetett a közönség, közel 2900-szer ülhettek be táncprodukcióra, 1000 program várta vendégeinket a családi- és ifjúsági programsorozat keretében, közel 800-800 alkalommal vehettek részt jazz- és világzenei eseményeken, valamint megközelítőleg 700 alkalommal opera-, színházi vagy újcirkusz-előadás került színpadra. A nemzetközileg is kimagasló mennyiségű produkciót közel 5 millió hazai- és külföldi néző látogatta a 2005-ös megnyitó óta."

Nem túl eredeti módon most idemásolhatnám a Szöktetés... sokat idézett, de soha el nem nyűhető mondatát: „Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés." Egyáltalán: csukjuk le a szemünket egy pillanatra és tényleg gondoljunk bele, mi volna, ha nem lenne Müpa? Ugye, nem jó érzés? Akkor ki ne tartana velem, amikor azt mondom: Isten éltesse még sokáig a Müpát! Mindannyiunk örömére. }