Apám a Magyar-Olasz Bank tisztviselője volt Berettyóújfalun. Remekül zongorázott, édesanyám is jól játszott: Makk Károly papájának mozijában, ahol akkoriban némafilmek mentek, ő volt a zongorista. Azt játszotta, ami éppen eszébe jutott, és amit tudott. Szüleimet egy négykezes hozta össze a moziban, így születtem én.

Isten tudja, hogyan működik a tehetség, ehhez Czeizel Endre jobban ért. Nyilván az öröklésnek is van szerepe, de ez sem igaz mindenkire. Bartóknak két fia volt, és egyiknek sem volt köze a zeneszerzéshez. Rólam a szüleim kiderítették, hogy abszolút hallásom van: ha egy billentyűt leütnek a zongorán, meg tudom mondani, hogy melyik hang szól, akkor is, ha nem nézek oda. Édesapám elvitt Molnár Antal tanár úrhoz, aki meghallgatott, és beajánlott Varró Margithoz, később Kálmán Györgyhöz. Mindketten kiváló mesterek voltak, ők alapozták meg a zongoratechnikámat.

A családban volt egy másik zeneszerző is, apám fivére, Lendvai Ervin. Nagyon híres osztályba járt. Van egy fényképem a dolgozószobámban Hans von Koessler tanár úr növendékeiről. Koessler zeneszerzést tanított a Zeneakadémián, de egy árva szót nem tudott magyarul - természetesen németül oktatta a növendékeit. Az osztályba olyanok jártak, mint Szirmai Albert, Jacobi Viktor, akik nagyszerű operettszerzők lettek, valamint Kodály Zoltán, Lendvai Ervin és Weiner Leó. 1906-ban végeztek, később szétszóródtak a világban.

A nagybátyám először Puccinitól kapott kétéves ösztöndíjat. Ezután Németországba ment, és ottani zeneakadémiákon tanított 1933-ig. Akkor már nem tetszett neki a rendszer, úgyhogy végül Angliában kötött ki, ahol 1949-ben halt meg. Nagyon gazdag életmű maradt utána. Hans Koessler a romantika utolsó iskoláját jelentette, és a növendékek java is ezt az utat folytatta. Weiner és Kodály kiemelkedett közülük, természetesen ők már tudták, hogy más az új zene útja.

Az élet sok mindenre rákényszeríti az embert. 1932-ben, amikor apámat elbocsátották a bankból, a szüleim feljöttek Pestre. Ez volt a nagy a gazdasági válság ideje. Ráadásul a mozikban megjelent ahangosfilm, és zongorakíséretre már nem volt szükség. Én családi okok miatt kicsit magamra maradtam, a szüleim elváltak. Akkoriban kezdtem az iskolában jazzt zongorázgatni. Alakítottunk egy dixieland zenekart, és az iskolai bálokon játszottunk. Vasárnaponként meg orgonálhattam. Megkértem a kántort, hadd üljek le egy kicsit improvizálni. Azt mondta, rendben van, de ha kezdődik a szentmise, akkor csapj a billentyűk közé!

Az improvizáció sokat használt a jazzjátékomnak is. Akkorra már a nemzedékem egyik jó jazz-zongoristája voltam, olyanokkal játszottam egy zenekarban, mint Chappy. Orlay Jenőnek hívták egyébként, ésolyan muzsikus volt, aki mindent tudott a szakmáról. Egyszer olyan műsorszámot próbáltunk, amelyben egy táncospár illegett-billegett a színpadon, és nekem Debussy Clair de lune-jét kellett játszanom. Szépen begyakoroltam. Eljött az este, kezdődött az előadás, és én ott álltam megfürödve. A reflektorokat ugyanis eloltották, de nem tudtam a darabot kívülről. Nem estem pánikba, hanem ugyanabban ahangnemben és Debussy stílusában végigimprovizáltam a számot. Este, amikor hazamentem, szépen leültem és leírtam. Másnap elvittem Viski Jánoshoz a Zeneakadémiára. Meghallgatta, és azt mondta: jöjjön el a fölvételire, én magát fölveszem. 1949-ben az úgynevezett előkészítő osztályba kerültem, ugyanis akkor még nem tudtam az összhangzattant, amit az első két évben kellett megtanulni. Viski tanár úr nagyon szigorúan vette, hogy a Kesztler-féle összhangzattan könyvben lévő példákat bármilyen hangnemben el kell tudnunk játszani.

A tanév közepéig egész jól mentek a dolgok, akkor azonban Bernáth elvtárs, a tanulmányi osztály vezetője behívott, és azt mondta: Lendvay elvtárs, maga munkáskáder. Azt javaslom magának, hogy ne udvaroljon ennek az Ádám Verának, mert ő egy burzsoá származék, az apja főorvos a Péterfy Sándor utcában. Nem fogadtam meg a tanácsot, így amikor eljött a tavasz, se szó, se beszéd, behívtak katonának. Az egyetlen voltam abban az évjáratban az összes egyetemista közül, aki nem kapta meg a mentességet a honvédségtől. Három évig voltam katona a budaörsi légierőnél. Egyik nap megjelent egy zöld parolis alhadnagy, akinek egy líra volt a gallérján. Ez jó jel, gondoltam. Odamentem hozzá: alhadnagy elvtárs, jelentkezem a zenekarba. Milyen hangszeren játszik? Zongorán. Azzal semmire nem megyünk, mondta. Elvitt a raktárba, elővett egy trombitát. Ezen három billentyű van, magyarázta. Ha a középsőt lenyomja, a hangszer egy félhanggal, ha az elsőt lenyomja, egy egész hanggal, ha a harmadikat lenyomja, akkor másfél hanggal mélyebben szól. A billentyűket lehet kombinálni, de maga ezzel ne foglalkozzon, csak fújjon kitartott hangokat. Hát így lettem én a zenekarban esz-trombitás, akinek semmi egyebet nem kellett tudnia, mint umpa-umpa-um-parapa-pa. Nagy szerencsém volt, olyan zenekarba kerültem, ahol a hasonló korú fiatal muzsikusok mindegyike játszott valamilyen vonós hangszeren is. Karmesterünk, azalhadnagy örült, hogy zeneileg művelt társaság jött össze, és ő maga is elkezdte képezni magát. Ugyanakkor sokat betegeskedett, így sokszor én tartottam meg a próbát helyette. Így került először a kezembe karmesteri pálca. Megtanultam bánni a zenekarral, rájöttem, hogy fölösleges nagy mozdulatokkal hadonászni, elég egy kis ütés, de az legyen pontos. Később jelentkeztem a karmesterképző szakra. Somogyi László tanított bennünket, aki nagyszerű tanár volt, de borzalmasan szigorú. Kegyetlenül megkínozta a növendékeit. Időnként sírva jöttem ki az óráiról, de nem csak én, hanem Lukács Ervin és Breitner Tamás is, akik fölöttem jártak. Ennek ellenére nagyon szerettük, tiszteltük őt.

Bartókot abban az időben nem nagyon ismerték, mert nemigen játszották. Ez akkor változott meg, amikor amikor Bernstein először dirigálta Pesten a Zenét. Fantasztikus élmény volt. Bennünket a tanáraink nem arra tanítottak, hogy azon az úton járjunk, amit kitapostak az elődök. A saját stílusunkat csak úgy alakíthatjuk ki, ha először megismerjük a régieket. Ez az oka annak, hogy a Zeneakadémián minden stílusban komponálni kell. Megtanultuk a szakmát, és mindenki úgy tájékozódott, ahogy tudott. Annak idején például Maros Rudolf hozzáfért a nyugati avantgárd zenékhez is, és hozta a lemezeket. Ez az 1950-es években volt, és akkor szó szerint titokban hallgattuk a lakásán az újdonságokat. Volt, akire nagyon hatott az avantgárd, sokan erre az irányzatra vetették rá magukat. Számomra már akkor is és ma isaz a zene hat, ami megragad, ami szakszerű, ami minden szempontból - formailag, dallamilag, harmóniailag - profi módon van megkomponálva. Én magam is azon fáradozom, hogy olyan hangvételt alakítsak ki, amely a sajátom. Vannak úttörő típusú zeneszerzők, akik új irányt szabnak a zenetörténetnek, és vannak, akik összegeznek. Azt hiszem, ha engem egyáltalán be lehet sorolni valahová, inkább összegző típus vagyok. Keresem az utat, de soha nem lépek ki magamból, nem tudom megtagadni magam, csak olyat vagyok képes leírni, ami a meggyőződésem. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de sikeres zeneszerzőnek tartom magam, akinek szeretik a zenéjét, aki közel tud kerülni a közönséghez.

Első sikeres művem a Rapszódia hegedűre és zongorára, melyet 1955-ben írtam, és a Rádió mutatta be. Elmentem a Zeneműkiadó Vállalathoz, beadtam a kottát az akkori lektornak. Jött a válaszlevél: sajnálattal közöljük, hogy mivel ön még csak zeneakadémista, nem áll módunkban kiadni a művét, jelentkezzen, ha megkapta a diplomáját. Ezt a darabot nagyon szeretem még most is. Érdekes módon talál rá az ember dolgokra. A Rapszódia főtémáját és gerincét olyan dallamrajz alkotja, amit akusztikus skálának neveznek. Olyan dúr skála, amelynek a vezetőhangja nem vezetőhang, hanem kis szeptim, és a kvartja nem tiszta kvart, hanem bővített. Igazi bartóki hangsor. Én nem tudtam, csak ráéreztem.

1958-ban komponáltam a Mauthausen című szimfonikus költeményt. Ez volt a diplomamunkám. A mű hitvallás, részben családi kötődésem miatt. Szüleim vegyes házasságban éltek, amiből az következik, hogy apámnak sárga csillagot kellett hordania, és ennek lett önkéntes áldozata. Nem vitték el, nem került internáló táborba sem, egész egyszerűen öngyilkos lett. Nem bírta elviselni az akkori légkört.

A Zeneakadémia elvégzése után a szegedi operába kerültem korrepetitornak és karmesternek. 1956-ban Vaszy Viktor fölhívott, hogy menjek le Szegedre. Belecsöppentem a színházi életbe, nagyon megszerettem, azóta is rabja vagyok. Egyszer azt mondta Rubányi Vilmos, az akkori zeneigazgató: Kamilló, nézze meg a Lili bárónőt, és ugorjon be, dirigálja el. Sajnos próbát nem tudok adni. Megnéztem három-négy előadást, jól megtanultam a zongorakivonatot, mert partitúra nincs ebben a műfajban. Csurgott rólam a víz, úgy izgultam, de sikerült. Nagy élmény volt.

Következő munkahelyem a Bábszínház volt. Balassa Tamás otthagyta, mert sok volt neki, és engem kértek föl. Nagyon jó színház volt, Szilágyi Dezső korszakában. Stravinsky Petruskáját, Bartók Fából faragott királyfiját mutattuk be. Aztán megint jött egy csavar, a Honvéd Együttesbe olyan művészeti vezetőt kerestek, aki megújítja a műfajt. Kimentem Moszkvába, és megnéztem egy darabot a Taganka Színházban: Tíz nap, amely megrengette a világot. Nagyszerű előadás volt. Akkor még nem tudtam, ki az a Ljubimov. Elszerződtem a Honvéd Együtteshez, és elhatároztam, hogy csinálunk egy zenés színpadot, és megpróbáljuk ezt a Ljubimov-féle dolgot átplántálni. Láttam, hogy van férfikar, vannak színészek, van zenekar, tehát minden adva van. Két bemutatót is sikerült összehozni.

Kis szünet után az Operettszínházba kerültem karmesternek. Breitner Tamást Pécsre helyezték, hogy hozzon ott létre operatársulatot. Tamás azt mondta: maximum egy évig bírom ki Pécsett, utána hazajövök, addig vállald el a posztomat az Operettben. Boldogan egyeztem bele. Egy éven át havi négyezer forint fizetés, milyen nagy dolog! Tomi soha nem jött vissza, én meg az Operettszínházban ragadtam. Remekül éreztem magam. Az én nevemhez fűződik a Hegedűs a háztetőn bemutatója. Nagyon szerettem a darabot, és nagyon szerettem a benne szereplő barátaimat. A könnyű műfaj a legnehezebb. Aki el tud dirigálni egy Mosoly országát, vagy egy másik Lehár-operettet, az tudja, mi a zene. Amikor valaki „takt­schläger", taktírozó karmester, az nem tud foglalkozni azzal, mi van a középszólamban. Én azért szerettem azoperettet, mert ott lehetett zenélni.

A Rádió a '70-es években fordult hozzám azzal a kéréssel, hogy Lenin századik születésnapja alkalmából írjak egy oratóriumot. A legtöbb zeneszerző - akárcsak a régi mesterek - megrendelésre, felkérésre, honoráriumért dolgozik. Azt azért tudtam, hogy az oratórium szövegében Lenin neve elő nem fordulhat. Volt egy nagyon kedves bábszínházi kollégám, Urbán Gyula, a jeles költő, őt kértem meg, hogy írjon valami olyan szöveget, ami erre az alkalomra illik. Először az Oratorium Pauperum, (Szegények oratóriuma) címet adta, aztán kitaláltuk a véglegeset: Orogenesis. A mai napig is vállalom, még úgy is, hogy aRádió megrendelése nyomán Leninhez fűződik.

A tisztességtudó utcalány párizsi operabemutatója kapcsán is­mer­ked­tem meg egy nagyszerű zeneszerzővel, Marcel Landovskyval, ő  volt a Művészeti Akadémia elnöke. Megkérdezte, írtam-e valaha egyházi zenét. Mondtam: nem. Kaptam tőle egy megbízást. Ebből született a tíztagú együttesre komponált Via Crucis. Nagy sikere volt. Abemutató karmestere a vacsora közben megkérdezte, nem írnék-e még egy hasonlót, egy Stabat Matert. Ha egy ilyen felkérés vacsora közben elhangzik, azt általában komolyan kell venni. Meg is jött aszerződés a legközelebbi orgonafesztiválra. Megírtam az oratóriumot, de fogtam magam, és két Verlaine-verset is megzenésítettem mezzoszoprán szólóra, és beleillesztettem. Ezáltal a darab nem adható elő egyházi szertartásban. Mit csináljak, egy ilyen akadékoskodó fráter vagyok.

Soha nem fogom tudni elmondani, hogyan kezdek egy darab megírásához. Ez egy olyan folyamat, amelyet magam is legfeljebb utólag követek nyomon, de semmi következtetést nem tudok levonni belőle. Először el kell dönteni, miről szóljon az a darab. Mondok egy egyszerű példát. Bartók halálának 50. évfordulójára a Magyar Rádió szerkesztője, Lázár Eszter fölkért magyar zeneszerzőket, hogy írjanak rövid darabot erre az eseményre. Mindig nagyon szerettem a brácsát, minden darabomban írtam a brácsaszólamnak szólórészeket. Elhatároztam, hogy ezt a művet brácsára, erre a furcsa, nazális, éneklő hangszerre fogom megírni. Hát valahogy így alakul ki egy mű.

Ma egy kicsit másképpen élek, mint ezelőtt tíz-húsz évvel. Kicsit megfáradt ember vagyok, belefáradok az életbe, a környezetem politizálásába, az emberi gyűlölködésbe, a magyarság kettészakításába. Nem társulok semmiféle szervezetbe, a Magyar Művészeti Akadémiába sem, nem érdekelnek. Most is komponálok, de nem akarom publikussá tenni. Babonás vagyok, mi van, ha nem sikerül? Elvetem, volt már ilyen.

Hogy milyen gyorsan születik meg egy mű? A Zongoraconcertinóm háromtételes zongoraversenyecske, 1959-ben írtam, három hét alatt készült el. A Jelenetek című művemen, ami Thomas Mann József éstestvérei tetralógiájának eredeti német szövege alapján készült , három évig dolgoztam. Persze nagy megszakításokkal, félretéve, elővéve. Ez így működik, egyszer három hét, egyszer három év. És előfordul, hogy elvetem az egészet. Mindig azt mondom, hogy a zeneszerző legfőbb eszköze a radír. }

A Bálint Ház Egy történet, egy zene sorozatában 2015. március 22-én elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.