Megdöbbentő, egyszersmind provokatív volta miatt végtelenül inspiratívnak bizonyul, hogy a berlini Komische Oper Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című operájával Giacomo Puccini Gianni Schicchijét állítja párba. A két egyfelvonásos stílusát, témáját, cselekményét, szereplőit illetően olyan szélsőséges mértékben különbözik, hogy az embert kíváncsivá teszi, miként is kapcsolódik össze e két mű.

Nem először jött létre ez a párosítás 2015 márciusában: 2010-ben a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál Bartók + Európa rendezvényének keretében is láthatott ilyet a közönség, és történetesen akkor isNánási Henrik dirigálta az estét. Berlinben is ő vezényli mindkét operát, s mindkettőt a katalán származású Calixto Bieito rendezi. Amire számíthatunk: eredetiség, markáns, kegyetlen értelmezés és korrekt zenei megvalósítás. Egyszerre gondolunk nagy magyar operánkra a kérdéssel, hogy „ugyan mit kezdhet vele egy külföldi társulat", és megelégedéssel nyugtázzuk, hogy „magyar karmester vezényli a művet, aki érzi a magyar zenei lüktetést, érti zenei nyelvünket".

A Gianni Schicchi szellemes ötlettel indul. Szétmegy a függöny, s ahelyett, hogy a zene elkezdődne, a néma csendet csupán egy EKG-készülék kórházi pittyegése töri meg, a hullámokat egy kis képernyőn láthatjuk. Váratlan a hang és a látvány, viszont mindez nagyon pontosan és egyszerűen exponálja a helyzetet: a halál groteszk közeledtét. Nem túl különleges színpadi komikumforrás, annyit mégis hozzátesz a produkcióhoz, hogy a megszokott „álsíró" zenét késlelteti az elején, illetve mind hanghatásában, mint vizualitásában kortárs környezetbe helyezi a cselekményt.

A probléma azonban az, hogy szegény Buoso halálának beálltakor, amit az örökségre éhes család olyannyira vár, a rendezés a jól megszokott gesztusokon kívül semmit nem tud kezdeni a darabbal, sőt még e gesztusokat is végtelenül primitív irányba tolja el. A jelmezeket tekintve valóban mai figurákat láthatunk (sportolót, farmeres fiatalt, bőrdzsekist), a díszlet bámulatra méltóan aprólékos, mondhatni hipernaturalista, ahogyan a játékstílus is az ürülékevés-típusú ízléstelenkedéssel.

Ebben az előadásban összességében nem domborítják ki azt, hogy minden poénnak, komikus elemnek, álságos cselekedetnek a tétje valójában a fiatal szerelmesek boldogsága. Ennek súlyáról pedig tanúskodik Lauretta „O mio babbino caro" áriája, s annak apjára, a címszereplőre tett hatása. Jegyezzük is meg, hogy Kim-Lillian Strebel az erő, szépség és természetesség elegyével interpretálta az áriát, beengedve ezzel egy pillanatra a produkcióba a drámaiságot. Az énekes azt a nem könnyű feladatot is megoldotta, hogy az ember nem poros és patetikus slágerként, hanem drámai erejű és funkciójú mozzanatként élhette meg az ária pillanatait.

Szünet nélkül játsszák A kékszakállút és a Gianni Schicchit, ami mégis csak a két távoli világ groteszk összekapcsolása. A zenekari hangzásvilág hasonlatos annyiból, hogy bár az előbbinek nagyobb azapparátusa, és orgonát is tartalmaz, többé-kevésbé egyeznek a hangszerek - ez mondható valamiféle kapcsolódási pontnak. Kékszakállú várának jó néhány ajtaja kinyílik, mire a színpad átalakul Akékszakállú színpadképévé, és ezt a díszletelemek folyamatos szétszedésével és kiforgatásával érik el. Szétesik egy világ, miközben felépül egy másik, egy metaforikus vár, amely valójában romhalmaz. Azötlet, mely a Prológust idézi („hol a színpad, kint-e vagy bent") frappáns, és még egy olyan értelmezést is megenged, hogy ami eddig bent a színpadon történt, azaz a vidám Puccini-opera eseményei, az amese vagy éppen a múlt, a fiatalság; ellenben a jelenbéli valóság, a nagy dráma a kulisszák mögött történik. Ez a kulisszamögöttiség esetünkben paradox módon a színpadra kerül, hiszen mi épp annak vagyunk szemlélői. Az is tetszetős, ahogyan szétesik a precízen, gazdagon megkomponált Schicchi tere, és monumentális, kongó, üres térré alakul, ahogyan az is, hogy Judit és a Kékszakállú nem máshol kezd, mint a szegény, halott Buoso ágyán, amelyet azóta Rinuccio és Lauretta megörökölt.

Az ízléstelen vásári komédia szintjéről a Bartók-operában az emberi kapcsolatokról szóló testiségéhez, a szexualitás valódi drámaiságához jutunk. A vár a test, és nem a rózsaszirmok, de nem is a fegyverek, hanem maga ez a test véres, ahol a testbe való behatolás (NB. kint-e vagy bent) a tét.

A két énekes erőn felül teljesíti feladatát, stílszerűen fogalmazva testi és lelki jelenlétük szempontjából egyaránt. Gidon Saks és Austrine Stundyte végtelenül erős és árnyalt szerepformálása, apárkapcsolatban megjelenő érzelmek széles skálájával párosul, amelyet muzsikálásuk érzékenysége, finomsága és ereje tükröz.

Gideon Saks és Ausrine Stundyte - Monika Rittershaus felvételei

A Komische Operrel kapcsolatban megkerülhetetlen a nyelvi kérdés, hiszen a színház eredetileg mindent németül játszik - így volt ez a Don Giovannival is, amit éppen előző nap láthatott e sorok írója. AGianni Schicchi azonban maradt olaszul, A kékszakállú pedig magyarul. Így a Schicchi hangzásvilága hatásában a megszokott volt, A kékszakállú viszont úgy hangzott, mintha valami keleti küzdősportolókat hallanánk. Ennek ellenére vitathatatlanul óriási teljesítményt nyújtott a két énekes a szöveg precíz elsajátításával. Szinte törvényszerű azonban, hogy magyar fül számára kissé idegenül csengenek az ismert mondatok - vagy legalábbis hasonlóan ahhoz, ahogyan a németek hallhatják: időben és térben távolinak, szinte egzotikusnak (vö. Régi vár, régi már / az mese, ki róla jár...).

Hiába hivatkozik a Komische Oper, illetve leginkább a karmester arra a háttér-információra, hogy történetesen mindkét operát 1918-ban mutatták be, ennek a közös pontnak valójában nyoma sincs azelőadásban - s nem is szükséges, hogy legyen. Ugyanakkor az is igaz, hogy az előbbit Amerikában, az utóbbit Magyarországon láthatta a közönség először, ami történelmi szempontból az akkori világháborús életérzést tekintve óriási különbség. Akár lehetne is közös értelmezési kiindulópont a háború vége, azaz, hogy az egyikben, még ha szélhámos családtagokkal vagyunk is körülvéve, tulajdonképpen győz aboldog szerelem mint menekülési stratégia a háború okozta összeomlás elől. Másik esetben pedig a háború utáni vérlátomások és a szerelem helyett a halálban való feloldódás. Szerencsére az előadás nem (vagy csak áttételesen a széteséssel, romos, üres térrel) viszi el a két egyfelvonásost holmi közhelyszerű történelmi irányba. Sokkal inkább az emberi kapcsolatra helyezi a súlyt, amennyiben két, stílusában különböző operát egyetlen szerelmi történet idilli elejeként és kegyetlen végeként visz színre. }

Komische Oper Berlin

Puccini:
Gianni Schicchi

Gianni Schicchi Günter Papendell

Lauretta Kim-Lillian Strebel

Zita Christiane Oertel

Rinuccio Adrian Strooper

Gherardo Christoph Späth

Nella Mirka Wagner

Betto Di Signa Stefan Sevenich

Simone Jens Larsen

Marco Nikola Ivanov

Ciesca Anna Werle

Spinelloccio Bruno Balmelli

Amantio Di Nicolao Philipp 
Meierhöfer

Bartók:
A kék­szakállú
herceg vára

A kékszakállú herceg Gidon Saks

Judit Ausrine Stundyte

KarmesterNánási Henrik

Díszlet Rebecca Ringst

Jelmez Ingo Krügler

Dramaturg Pavel B. Jiracek

Világítás Franck Evin,
Rosalia Amato

Rendező Calixto Bieito