Mitől lesz egy operából gyermekopera? Mert gyerekekről szól felnőtteknek? Vagy inkább felnőttekről gyerekeknek? Netán gyerekekről gyerekeknek? Vagy ez mind így összegyúrva, ahogyan egymáson átsejlenek a dimenziók, és többféle lehetséges olvasat fonódik egymásba? Ilyen alapvető kérdések fogalmazódtak meg bennem Benjamin Britten A kis kéményseprő című gyermekoperájának szeptember végi, a Zeneakadémia Solti-termében tartott előadása kapcsán. A produkció a Budapesti Fesztiválzenekar immár hagyományosnak számító, az együttes évadkezdéséhez tartozó gyermekopera­-elő­­adá­sainak sorozatában született meg. Ugyan­ebben a szériában 2013-ban Britten Noé bárkája című művét és Hans Kráša Brundibárját, a tavalyi évad elején pedig Kurt Weill Aki igent mond című operáját hallotta aközönség. A sort idén szeptemberben ismét Britten-mű, A kis kéményseprő folytatta.

Britten 1949-ben komponált gyermekoperája kétségtelenül a műfaj egyik csúcsteljesítménye. Mint azt az előadás kísérőfüzetében az est karmestere, Dubóczky Gergely találóan megjegyzi: „Ez a zene agyerekek nyelvén beszél." Több ez az állítás közönségcsalogató közhelynél. A kis kéményseprő zenéje valóban a maga természetességében képes ábrázolni a gyermeki lelket. Egyszerű, de sohasem válik didaktikussá. Nem akar mindenáron mestermű lenni, nem akar többnek látszani önmagánál. Épp azt mutatja be, hogyan lehet a zene, a zenés játék a mindennapok magától értetődő része. És ebben rejlik Britten operájának szerethetősége. A természetességet és emberközeliséget fokozza, hogy az opera bizonyos pontjain a zeneszerző szabad kezet ad az előadóknak. Engedélyezi, sőt tanácsolja, hogy azeredetileg a partitúrában szereplő dallamot helyettesítsék más, az aktuális elő­adás vidékén ismert dallammal.

Britten és librettistája, Eric Crozier egy három felvonásból álló színjátékot képzelt el, ez a Let's make an opera! (Csináljunk operát!). A játék célja, hogy az utolsó felvonásban a szereplők előadjanak egy operát, A kis kéményseprőt. A szerzőpáros szándéka szerint az ifjúság ilyen módon testközelből nyerhet betekintést egy operaelőadás létrejöttének folyamatába. Maga a történet 1810-ben játszódik, forrása William Blake The Chimney Sweeper című verse. Már az opera keletkezésének idején is meseszerű világ lehetett a több mint egy évszázados történelmi távlat a gyerekhallgatóság számára. Valahol réges-rég egy szegény kisfiút a szülei kényszerűségből eladnak, hogy gazdag emberek házában szó szerint piszkos munkát végezzen: kéményeket tisztítson. A házban vendégeskedő úri gyerekek - szám szerint hat unokatestvér - megsajnálják a kisfiút. Mindent megtesznek, hogy a gonosz Miss Baggottot és a két gyerekkereskedőt fondorlatos módon kicselezzék, és visszaadják a kis kéményseprő szabadságát. Tervük sikerül, mindenki boldog, happy end a mese vége.

A Solti-terem kamaraopera-előadásokra méreténél fogva nagyszerűen alkalmas színpadán a középpontban egy kályha állt, igen magas kéménycsővel. A csövön gondos rendezetlenségben szorosan egymás mellé írt nevek álltak, melyek első pillantásra nem látszottak többnek random kiválogatott angol neveknél. Hamarosan azonban fény derült a furcsa dekoráció mélyebb értelmére. Az előadást rendező Philipp György néhány szóban útmutatást kínált a közönségnek az elkövetkezendők értelmezéséhez, és tájékoztatott a produkció létrejöttének céljáról. Összefoglalója hallatán első reakcióként meghökkentett a darab színrevitelének véresen komoly üzenete. Bevallom, ha annak idején nyolcéves kislányként mit sem sejtve beülök egy előadásra, amelynek kezdetén egy nagy, fekete köpenybe burkolózott, szurtos arcú bácsi elmeséli, milyen sok hozzám hasonló korú kisgyerek halt meg nem is olyan régen úgy, hogy beszorult egy kéménybe, valószínűleg napokig rémálmokkal, de legalábbis erőteljes szorongással küzdöttem volna. Ugyanakkor nagyjából ez minden negatívum, amit az előadással kapcsolatban mondani tudok. Határozott és koherens a rendezői koncepció, amely gyermekoperához képest túl nyers és szókimondó mivolta ellenére is teljességgel megalapozott. A rendezésbe szépen illeszkedett az előadás többi fontos eleme. A karmester, az énekesek és a zenészek láthatóan és hallhatóan magukénak érezték szerepüket. Egy szó mint száz: helyén volt minden.

Az előadás koncepciójának ismertetése után Philipp György és Dubóczky Gergely vezetésével interaktív feladat várt a közönségre. Britten ugyanis a közönség aktív közreműködésére is számít operájának egy szakaszában. Ezt a néhány homofon versszakot és egy rövid polifon szakaszt tartalmazó kórusrészletet sikeresen, mi több, gördülékenyen tanulta meg a négy szektorra osztott publikum. Nem tudom, hogy aszínpadon éneklő segítőkön kívül a közönség soraiban ült-e vajon néhány „beépített ember". Annyi azonban biztos, hogy a frissen megtanult és a darab vége felé felhangzó kórusrészlet igazán felemelően hatott. Közönségből közösséget formált.

A címszerepet Balogh Attila, a szerepnek megfelelően nyolcéves forma kisfiú alakította. Figyelemreméltó színészi képességekről tett tanúbizonyságot. Nem láttam rajta elfogódottság jelét. A szerep kívánta aktuális érzelmi/hangulati pozíciókba gond nélkül bele tudott helyezkedni. Hangja korából fakadóan nyilvánvalóan gyerekhang még, Sammy törékeny, segítségre szoruló alakját azonban mégis sokkal hitelesebben jelenítette meg, mint tette volna egy kicsivel képzettebb hangú, kicsivel idősebb énekes. Miss Baggott szerepében Csapó József komikummal bőven fűszerezve rémisztgette a kis kéményseprő megmentésén fáradozó gyerekeket. Tudomásom szerint Britten a szerepet alt énekesnőnek szánta, mindenesetre a tenorista alkalmazása jó ötletnek bizonyult; így még érzéketlenebb, még házsártosabb vénasszony benyomását keltette a groteszk figura. Csapó jó énekes és még annál is jobb színész. Nagyszerű volt például a két kéményseprővel - Najbauer Lóránt (Black Bob), Varga Donát (Clem) - együtt énekelt donizettis-rossinis tercett, melyben Sam eltűnésén morfondíroztak a sötét oldal képviselői. Összességében viszont kár, hogy a szándékosan öregasszonyosra torzított hangszín miatt a szöveget sokszor nem lehetett megfelelően érteni. Így helyenként még a bravúros színészi játék sem tudott megfelelően érvényesülni.

Ambrus Orsolya a család szolgálólányának, Rowannak szerepében képviselte az estén az operaelőadások elmaradhatatlan lírai szoprán karakterét. Hangjának színe naivához illően világos, áttetsző. Mind azénekelt, mind a prózai részletekben kifejezően és szuggesztíven közvetítette mondanivalóját. Azért is fontos ezt a kettős helytállást kiemelni, mivel az előadás összhatását tekintve a prózában elbeszélt részletek legalább akkora súllyal estek a latba, mint a zenés számok. Egy hosszabb prózai betoldás például a már említett, a közönséget is bevonó kórusrészlet előtt hangzott el. Titokzatos, éjszakai mese, amelyben sejtésem szerint egy Dickens-történetet meséltek el a gyerekek és Rowan az álomba szenderülő Samnek. A szomorú történet ugyancsak kis kéményseprőkről, majd később aprócska koporsókról beszélt. Megrázó elbeszélés, fontos és helyénvaló felhívni rá a figyelmet, de nem feltétlenül gyerek­előadásban van a helye. Pontosabban lehet itt a helye, de akkor szükséges tisztázni: kinek szól agyermekopera?

Mint arról már esett szó, Philipp György az előadást egyfajta figyelemfelkeltésnek szánta, amely a gyerekek törvénybe ütköző kihasználása, dolgoztatása ellen emel szót. A 19. században ugyanis a kis kéményseprőéhez hasonló történetek mindennaposnak számítottak. 1869-ben történt az utolsó dokumentált, kéménysepréssel összefüggő haláleset Angliában. Az áldozat neve kiemelt helyen szerepelt aközponti szerepet betöltő kályhacső nevei között. Bár józan ésszel elképzelhetetlennek látszik, mégis tény, hogy számos országban ma is él a gyermekmunka gyakorlata. Az előadásban ezért az angol és amagyar szövegek mellett például indonézül is hangzottak el részletek. Szép gesztus. Azt azonban nem éreztem szerencsésnek, ahogyan nagyjából az elő­adás felénél a szereplők, kissé kibújva a játékból, kissé mégis benne maradva, a gyerekek jogait leíró egyezmény paragrafusainak hosszas részletezésébe kezdtek. Ráadásul nem csak magyar, hanem időnként angol nyelven is. A célcsoport körülöttem ülő tagjainak tanácstalan kérdezősködéséből érződött, hogy nem igazán értik, miről is van most szó, mi történik a színpadon. Kinek szólt ez a részlet?

A gyerekeket alakító fiatalokból összeálló kis csoport: Berecz Péter, Kiss Rita, Kiss Tamás, Oláh Berta, Oláh Borbála és a legidősebb lány, Juliet szerepében Ducza Nóra kiemelkedő teljesítményt nyújtottak. Alakításuk legfőbb erényeként az opera zenéjével kapcsolatban már emlegetett természetességet nevezném meg. Összjátékuk és egyéni megnyilvánulásaik egyaránt szinte kifogástalanok voltak. Ahogyan adarab kezdetén a „Sweep!" („Söpörj!") motívumát fenyegetően egyre ismételve, apró lépéseikkel lassan közelítettek a közönség felé, valóban mintha a rég halott gyerekek szellemei jelentek volna meg vádlón a szemem előtt. Ez az ötlet a rendezés érdeme, miként az is, ahogyan a gyerekek körtáncaival életet és energiát vitt az előadásba. Ezzel üdítően tudta ellensúlyozni a nyomasztó részleteket. A fináléban afelhőtlen vidámságot és szabadságot jelzendő még a pár éves nagy sláger, az Oppa Gangnam Style is helyet kapott jellegzetes mozdulatsorával.

A kísérő kamaraegyüttes: egy vonósnégyes, egy ütőhangszeres játékos és a két zongorista a színpadon köríves elrendezésben helyezkedett el - mintegy kijelölve a játékteret. A térbeli szétszórtság nem járt hangzásbeli következményekkel: Dubóczky Gergely biztos kézzel irányította és fogta össze a kis létszámú együttest.

Mindazonáltal ha gyerekként ültem volna ott ezen az előadáson, nem biztos, hogy megszerettem volna az operát. Sőt, a rendhagyó értelmezésből fakadóan az sem biztos, hogy bármi fogalmam kialakult volna arról, mi az az opera. (Két énekszám között ismertetik a jogaimat?) Ugyanakkor az élmény valószínűleg sokáig élt volna még bennem, és foglalkoztatott volna az elkövetkezendő napokban, hogy mi is volt ezaz egész. Mi történt a kisfiúval, miért írta föl a kályhacsőre az előadás végén a keresztet és alá a furcsa rövidítést, hogy RIP? Az előadás, a rendezés tele volt remek ötletekkel, újszerű gondolatokkal. Ha csak néhány lélekben is visszhangra talált a súlyos mondanivaló, akkor már megérte színpadra állítani, méghozzá pontosan így színpadra állítani A kis kéményseprőt. }

Britten: 
A kis kéményseprő, op. 45

Zeneakadémia, Solti-terem,
2015. szeptember 29.

Sam Balogh Attila

Juliet Ducza Nóra

Gyerekek Berecz Péter

Kiss Rita

Kiss Tamás

Oláh Berta

Oláh Borbála

Miss Baggott Csapó József

Rowan Ambrus Orsolya

Black Bob Najbauer Lóránt

Clem Varga Donát

A Budapesti Fesztiválzenekar
hangszeresei

Karmester Dubóczky Gergely

Jelmez Béres Mónika

Rendező Philipp György