Harold Hoffmann felvétele

Már csak történetek vannak. Nem is történetek, sztorik.

A Youtube-ra feltöltött videóknak köszönhetően világhírűvé vált muzsikus, később Ukrajna orosz megszállását támogató nyilatkozata miatt a zenebiznisz persona non gratája.

Utcagyerekek kezébe hangszert adó ifjúsági-zenekari szociális program (tart, amíg az olajárak magasak).

Tízéves csodagyerek zongorista a TV-vetélkedőből.

Már nem is sztorik, szalagcímek. Online rövidkék. Headline media.

Pierre Boulez, a modernizmus határait feszegető zeneszerző és karmester 90 éves korában elhunyt (New York Times).

Francia zeneszerző és karmester, akinek hatása megváltoztatta a zenei világot (The Guardian, Boulez obituary).

Pierre Boulez, Composer and Frank Zappa Collaborator, Dead at 90 (The Rolling Stone)

Ez utóbbi ugyan nehezen fordítható magyarra szalagcím-stílusban, de mindenképpen idézni akartam, mert jellemző, hogy Boulez életművének a Rolling Stone magazin olvasóinak világához is van kapcsolódási pontja. A fenti meghatározásban, tenném hozzá halkan, és Zappa avantgárd zenei munkásságát nem megkérdőjelezve, és persze elsősorban nyilván a klasszikus zenészek elefántcsonttornyából nézve van valami szentségtörő. Gyakorlatképpen képzeljük el az alábbi újságcímet: „Freddy Mercury, Singer and Monserrat Caballé Collaborator, Dead at 45".

Ami Pierre Boulezt illeti, a legszínvonalasabb publikációk címszavai, de a címek alatt olvasható rövid történeti összefoglalók sem nagyon mennek túl a puszta életrajzi tényeken, vagy politikusi beszédírókat megszégyenítő tirádákon, lásd még François Hollande francia államelnök mondatát arról, miként tette Boulez fénylővé a francia zenét szerte a világon. Az átlagember számára itt kezdődik és itt is ér véget aróla való tudás. Boulez a celeb.

Van aztán egy szofisztikáltabb, a világ dolgai iránt érdeklődőbb közönségréteg is. Akinek van ideje, az kézbe veheti a New Yorker magazin 2016. január 25-i számát, melyben Alex Ross „A Mágus - Pierre Boulez tüzes karrierje" címmel publikált érzékeny, részletgazdag írást. Itt olvashatjuk többek között azt, hogy 1951-ben „Schönberg halott" címmel publikált Boulez egy cikket arról, miként vesztett irányt amodernista mester a halálát megelőző években, és miért is nem kell a távozása felett „fölösleges melankóliával" bánkódni. Ross szerint a banális dicséreteken kívül semmi mást nem nyújtó emlékezés éppen Boulez szellemiségével lenne ellentétes. Ennek megfelelően aztán a szerző számba is veszi a jót, a rosszat, és a kérdőjelest is, mind a szigorúan zenei, mind pedig a politikai-közéleti életműben.

Ennél sokkal kevésbé finoman, mondhatni minden kímélet nélkül ír Michael Tanner a Spectator „Spare us this unanimous chorus of praise for Pierre Boulez" (nagyjából: „Kíméljenek meg a Boulezt egyhangúlag magasztaló kórustól") című cikkében. Az alcím szerint „Boulez est mort" (így, franciául!), és a zeneszerzőre elsősorban mint propagátorra fogunk emlékezni, akinek, mint ilyennek, nem jósolható hosszú utóélet. A cikk vitatkozik többek között Sir Simon Rattle kijelentésével, miszerint „Ő tanított meg minket hallani". (Ez a mondat valóban nem sokkal mond többet François Hollande üres frázisánál.) Olvashatjuk itt Wagner-énekesek visszaemlékezéseit arról, hogy Bouleznek milyen kevés elképzelése volt az énekhangról és a színpadi drámáról, meg arról is, hogy mennyi minden nem állt jól Bouleznek mint karmesternek. Michael Tanner adósunk marad ugyan a zeneszerzői életmű megítélésével, de annyit azért megjegyez, hogy az œuvre kicsiny, akárcsak Weberné, csak nem ugyanabból az okból. Az átlag értelmiségi számára ez a legtöbb, ami Boulezről, a történelmi figuráról és alkotóról elérhető.

Ki tud, ki akar a hangokról írni? Ki tud, ki akar arról olvasni, mi történik két hang között? Lehetséges-e, kell-e egyáltalán erről írni, beszélni? Attól félek, a legtöbb klasszikus zenész számára már régóta nem (vagy talán sohasem volt) más a boulezi életmű, mint lexikon-szócikk, ritkább esetben egy-egy, közös borozásokkor felhozható személyes történettel megtámogatva. A Facebook tele van „Boulez és én", de még inkább „Én és Boulez" típusú képekkel és személyes emlékekkel. Nem kétlem, sőt tapasztalatból tudom, hogy egy Boulezzel eltöltött óra, a vele való beszélgetés, még inkább a vele, a körében való zenélés életre szóló élmény. Elválasztható-e a celebhatás, avagy egy átlagon felüli, karizmatikus, művelt, szórakoztató ember személyes hatása az általa papírra vetett vagy hanghordozóra rögzített hangok minőségétől? Miben is áll akkor az életmű?

Könnyű a magabiztosság csapdájába esni; kétely nélkül tudni, ki volt Boulez, miért is szeretjük, vagy éppen miért utáljuk. A nagy történeti alakokat hajlamosak vagyunk gyorsan „helyre tenni", lehetőleg minél kevesebb munkával, egy szalagcímben összefoglalva. A történetet befogadni és továbbmesélni mindig egyszerűbb, mint a hangokkal bajlódni. A történetről a történtek vagy a szereplők valódi ismerete nélkül islehet véleményt nyilvánítani, pletykálni. A zenéről magáról meg lehetetlenség beszélni.

Boulez est mort. A történet véget ért. Kezdődik a munka. Az asztalon már kikészítve a Marteau sans maître, a Douze notations, a Dérive I és II, az ...explosante fixe... kottája. }