Három egymást követő esti hangversenyt volt alkalmam meghallgatni az idei szombathelyi Bartók Fesztiválból - ennyi elég ahhoz, hogy a megfigyelő határozott benyomásokra tehessen szert, de talán kevés érvényes és végleges következtetések levonásához.

A mintavételt a nyitóhangversennyel (július 9.) kezdtem - ez nem csupán elsőrangú zenei minőséget hozott, de maradéktalanul bele is illeszkedett a fesztivál utolsó évtizedének képébe. A Debussyvel gazdagított Bartók-Kodály-programot a hagyományok szerint a Savaria Szimfonikus Zenekar adta elő, ezúttal Kocsis Zoltán vezényletével. A nyitószám Bartók Két portréja volt, az „Ideális" tétel hegedűszólóját Kelemen Barnabás játszotta. A kezdő tétel Kocsis szokatlanul gömbölydeden formált, rendkívül érzékeny vezényletével a nyugalom megtestüléseként hatott; a zenekar feltűnően összeérett színeihez (tömör rézfúvósok!) és perfekciójához pedig Kelemen az érzékiséget és a szárnyalást adta hozzá - szép kezdete volt ez a fesztiválnak. A kiválóan sikerült első arckép mellett a „torz" ezúttal nem hatott teljesen azonos fajsúlyú tételnek - mindenesetre előadói szempontból ez is magabiztos és kifogástalan volt.

Az első félidő súlypontjában a 3. zon­­goraverseny állt, a nyitószámmal együtt szilárdan tükrözve a fesztivál ez évre meghirdetett vezéreszméjét - a nőt. Geyer Stefi után tehát Pásztory Ditta is megidéztetett, mégpedig Falvai Katalin által.

Az első benyomásom, különös módon, a zenekar száraz megszólalása volt - bizonyára a jóval vékonyabb hangszerelés és a szombathelyi koncertteremben elfoglalt kedvezőtlen helyem együttes hatásaképpen -, a második részben a karzatra átülve már ismét rendben volt minden. Ám ekkor a 3. zongoraverseny zsongó hangzása még sehogy sem akart összeállni. Falvai Katalin játékát akaratlanul is a művet pár éve ugyanitt játszó - és közismerten remekműnek tekintő - Várjon Dénes előadásához kellett hasonlítanom. Talán úgy fogalmazhatok, hogy Falvai a puhább kontúrú, kitárulkozóbb „női zongorázás" terepének tekintette a kompozíciót, míg Várjon hallatlanul magvas hangképzése és energiával telített zenélése - véleményem szerint - bebizonyította akkor, hogy a darab ezen a szférán kívül is értelmezhető, sőt talán teljesebb képet mutat. (Igaz, hogy akkor nem volt női év Szombathelyen.)

Ezzel a fenntartással együtt Falvai Katalin játéka elismerést érdemelt, mind a nyitótétel differenciált elő­adásával, mind a finom és elegáns zárótétellel. A középső tétel természet­zenéje talán nem érintette ahallgatót mágikusan, a tetőpontot azonban remekül építették fel az előadók, s a játékos felelgetések a szólóhangszer és egy-egy fúvós között ritkán hallható pontossággal illeszkedtek egymáshoz - megmutatva a zenekari szólisták kamarazenészi erényeit.

Másnap, vasárnap népzenei program és táncos mulatság volt a fesztivál esti ajánlata - én a Weöres Sándor Színház Márkus Emília termében rendezett délutáni hangversenyt választottam, mert műsora Bartók női és gyermekkaraiból és zongoraműveiből kínált válogatást. A felcímet: „Desszert koncert - az élet játékai" nem vettem tekintetbe kellő súllyal, pontosabban az első részéből nem hallottam ki a veszélyt, amásodikat pedig nem is értettem meg. A Bartók Fesztivál második hangversenye ugyanis afféle zeneiskolás bérleti hangversenyhez, kakaókoncerthez volt hasonlatos, ám egy Lukin László nemes tartása, intellektualitása vagy egy Fischer Iván mindent-megmutatni-akarása nélkül. A műsorvezető, Lakner Tamás ugyanis szemmel láthatóan a részben még óvodás korú gyermekek és még inkább a - velük együtt - mintegy 60 főre rúgó közönség soraiban nyilván szép számmal jelenlévő szüleik igényeinek kívánt megfelelni, amikor - a zenére szomjazókat jócskán megvárakoztatva - különféle játékokba vonta be őket, ésjutalmak fejében különböző kérdéseket tett fel nekik. Amit persze jól is lehetett volna csinálni, ha nem is feltétlenül a Nemzetközi (!) Bartók Fesztiválon. Lakner kivitelezésében azonban mindez gügyögős, mindenáron hercig és összességében nagyon-nagyon provinciális volt.

Az est fiatal zongoristája, Kiss Mar­cell talán még nem nőtt fel egészen a Falvai Katalinok, Várjon Dénesek vagy Rohmann Imrék szintjére, viszont elárulta hallgatóságának, hogy nagy vállalkozásba kezdett: szeretne a következő években Magyarország összes településén fellépni (ne feledjük: a 32. Nemzetközi Bartók Fesztiválon vagyunk, melynek arculatát egykor John Cage, Ligeti György, Kurtág György aktív jelenléte alakította ki).

Kár volt mindezért, mert a tulajdonképpeni program résztvevői, a szolnoki Bartók Béla Kamarakórus női kara (honlapjuk szerint a Bartók Béla Kamarakórus eleve női kar) és a programfüzet által mély hallgatással leplezett gyermektánccsoport színvonalas teljesítményt nyújtottak. A népi tánccsoport a helyi Reményik Sándor Evangélikus Általános és Mű­vészeti Iskola tanulóiból állt, és kiállásban is, technikában is kiváló számokat adott elő Németh Tamás (klarinét) és Molnár Péter (tekerő), továbbá időnként - mint a roppant ügyes kis Molnár Bence szólószámában, sajnos - gépzene kíséretével (még mindig a 32. Nemzetközi Bartók Fesztiválon vagyunk!).

A szolnoki kórusnak, a hangverseny első helyen meghirdetett zenei előadó-együttesének álló- (és ülő-) képességét a fentiek erősen próbára tették, ám azért alkalmuk volt előadniuk Bartók Csujogató,Lánycsúfoló, Legénycsúfoló és Cipósütés című kórusművét, majd végül - Almainé Szabó Gabriella zongorakíséretével - Karai József Estéli nótázás című népdalcsokrát. Karnagya, Molnár Éva vezetésével azegyüttes kulturált produkciót nyújtott: vezetőjének volt elképzelése a darabokról, a benne rejlő zenei eseményekről, és elképzeléseit, beleértve az agogikai formálást, határozottan ki is tudta fejezni. A kórus hanganyaga, hangzása szinte professzionálisnak mondható, és fegyelmezettségük, összecsiszoltságuk is dicsérhető; ha valami hiányérzetem mégis maradt a darabok hallatán, akkor az az artikuláció, azeffektusok (pl. glissando), a színek nem átütően pregnáns, némiképp bátortalan megszólaltatása.

A hétfői (július 11.) hangverseny kiemelkedő zenei élménnyel: Kelemen Barnabás és Kokas Katalin hegedűestjével szolgált, a műsoron Bartók teljes 44 hegedűduó-sorozatával, és a Kelemen által közbeékelten előadott Szólószonátával.

Hogy egy ilyen fajsúlyú eseményt hogyan lehetett ismét a Márkus Emília-terembe, egy talán 100 vagy 150 fős kamara- vagy próbaterembe - pestieknek: „Kamrába" - helyezni, amelynek sem az akusztikája, sem a hangulata nem emlékeztet (kamara-) hangversenyteremre, az rejtély számomra. Amennyire megfelelő tér volt ez a múlt évben Sáry László remek akrobatikus zenei játékának befogadására, annyira nem alkalmas arra, hogy mesterhegedűk hangjára rezonáljon. Hál'istennek a művészek jóindulattal viszonyultak a körülményekhez, és a szerencsés jelenlevőknek olyan mélységben és a megvalósítás olyan intenzitásával engedtek betekintést ebbe a különösen izgalmas és persze - a Mikrokosmoshoz hasonlóan - a pedagógiai célt hatalmas művészi érték hozzáadásával elérő ciklusba, amilyennek kevesen lehettünk tanúi mindeddig.

A Kelemen-Kokas művészházaspár előadásának egyik meghatározó tényezője a darabokban rejlő rengeteg izgalmas, szabálytalan, expresszív mozzanat tévedhetetlen azonosítása és érzékletes megvalósítása volt. Ettől nem független a másik erény, a sallangmentesség, az eszközök tisztasága - annak tudniillik, aki mélyen érti a művet és átlátja gazdagságát, nincsen szüksége arra, hogy művi módon igyekezzék hatásossá tenni az előadást. Így a hegedűduókat is valamifajta alapvető üdeség jellemezte, ami olyan apróságokban is megnyilvánult, hogy a művészek a Burleszk közben önkéntelenül is elnevették magukat, vagy amikor - igazi kelemeni spontaneitással - szemmel láthatóan két tétel között egyeztették jelbeszéddel, hogy a következő darabban ki melyik szólamot játssza.

Mindez persze csupán fűszert, bónuszt jelentett a hallgató számára; az előadás valódi tartalmát a karakterek erőteljes megformálása, a szomorú, gyengéd vagy éppen felizzó szenvedélyű pillanatok (Párosító, Gyermekrengetéskor, Bánkódás) tiszta líraisága, a remek, „lökött" hangsúlyos hangok (Játék), vagy a Párnás tánc dévajsága, a Szúnyogtánc  megtévesztően valósághű természetutánzása, a Szól a dudahasonlóképpen ragyogó hangszer-imitációja, vagy az Erdélyi tánc valósággal csiklandós disszonanciái jelentették - mindez egy kétrészes, megunhatatlanul sokszínű tabló alkotórészeként.

A Szólószonátát Kelemen Barnabás az első félidő zárásaképpen játszotta el. A nyitótételt valamelyest halványabbnak hallottam a többihez, illetve az előadótól megszokott intenzitáshoz viszonyítva - azt hiszem, ebben talán szerepet játszhatott a non-acoustics, a furcsa környezet, a maroknyi közönség is. Kelemen azonban gyorsan túltette magát a pillanatnyi indiszpozíción, bármi lett légyen is az ok. A Fugaküzdelmes és nagyszabású tétellé nőtt, szinte utólag kárpótolva minket a két nappal korábbi „torz" portré csekélyebb súlyáért. A Melodiát elbűvölő előadásban szólaltatta meg Kelemen Barnabás, a zenei idő, a kicsengések korlátlan varázslójaként, a hallgatót lélegzetének visszafojtására késztetve. A Presto pedig a negyedhangok varázslatos zizegésével színezett, könnyed suhanást kombinálta és váltogatta afékezhetetlen lendülettel - nagyszerű példájaként annak, amikor a rendkívüli virtuozitás valóban nem öncélú, hanem egy magasrendű művészi cél szolgálóleánya. Július 9-16. - Szombathely. Rendező: Filharmónia Magyarország }