Azt nem tudom, hogy a sötétség a fejében az egy állandó állapot amit szeretett vezére iránti vakság okozott vagy veleszületett agyhalott? Mert sajnos, ha alapból ennyire tudatlan és nem ismeri az elmúlt nem 8!!, hanem csak 4 év történéseit azokat a jogszabályokat amik megfosztották a legelesettebb (“rokkant” a gyengébbek és az Ön kedvéért) embereket alapvető jogaiktól jobb ha meg se szólal és önkritikát gyakorolva veti le magát a Taigetoszról. Higgye el jobban járunk mindannyian és lehet, hogy imádott vezére megsiratja (erősen kétlem!!) de ne próbálja velünk a jelenlegi rezsim kárvallottjaival elhitetni, hogy itt ebben az országban a rokkantakkal kapcsolatban valami is jól működik, vagy egyáltalán működik!

Sajnos a mi (rokkantak) még emberszámba sem vagyunk véve, ami azért egy normális társadalomban nem így szokott működni!
Köszönjük VEZÉRÜNK!!

Közmukik

Közmuki vagyok. Természetesen van hosszabb nevem is: szociális közmunkaprogramban részt vevő dolgozó. De ezt lusták végigmondani az adminisztrátorok az irodán, így lettem közmuki. Az előző életemben biológiát tanítottam egy belbudai gimnáziumban. A mostani életemben növényeket gondozok a parkban. Mert a munkanélküli-központban az irodista kislány szerint ezek a dolgok közel állnak egymáshoz. Amúgy nagyon kedves volt, leültetett, kikérdezett, és valódi lelkesedés látszott rajta, hogy végre valakit megfelelő helyre tud berakni. Hiszen a biológia a növényekkel is foglalkozik, vagyis én jól fogom érezni magam parkgereblyézés meg sövénymetszés közben. Kedvesen buzdított, hogy figyeljek oda a csoporttársaimra, mert a többiek biztosan nem konyítanak a növénygondozáshoz. Csak bárgyún mosolyogtam rá, és bólogattam. Olyan érzés volt hallgatni a szavait, mint amikor az egyik tanítványom leírta a dolgozatában, hogy a nem ivarérett állatok ivartalanul szaporodnak. Ugyanezzel a bárgyú mosollyal húztam be neki a karót. Lehet, hogy ez a karódolog is eszébe jutott a kis adminisztrátornak. A tanár karókat oszt, a kertész karókat dugdos, akkor van közös metszete a két munkának. Máskülönben jól érzem magam a parkban. Az orvosom egyébként is tanácsolta, hogy mozogjak többet a levegőn, az rendbe hozza a vérnyomásomat és a cukromat, amire nem tudok gyógyszert szedni, mert nem tudom kifizetni. Mindketten tudjuk, hogy maximum a kedélyállapotomon javíthat a levegő, de a hasnyálmirigyem ettől még nem fog inzulint termelni. De legalább ezek között a gyönyörű virágok között fogok kómába esni.
Szóval dugdossuk a palántákat a földbe és hallgatom, ahogy a két lány beszélget velem szemben palántázás közben. Mondja az egyik, hogy van egy remek új sampon, ami belülről tölti fel élettel és vitaminnal a hajszálakat, és ő már most érzi, hogy a haja mennyivel erősebb. A másik egyből izgalomba jött, és arról mesélt, hogy olvasta a neten, hogy ha gyakran vágja a haját, attól gyorsabban nő. Nem tudtam megállni, hogy ne szóljak bele. Elmondtam, hogy a hajból csak a fejbőrben levő rész, a hajhagyma élő szövet, maga a haj szaru, és nincs az az isten, ami élettel töltené fel, és felesleges bele a vitamin, mert nincs, amit táplálhatna. A kis barna nő nagyon csúnyán nézett rám, és látszott rajta, hogy egy szavam se hiszi. A másik már nem is hagyta, hogy elmeséljem, hogy a haj hossza genetikailag meghatározott, és legfeljebb az változik, hogy a hajhagymák a test fizikai állapota szerint éppen milyen terhelést bírnak, de a hajvágás ezt nem befolyásolja. Rövidebb haj kevésbé húzza a hajhagymákat, ez igaz, de a hajvágástól nem nő gyorsabban.
Hátat fordítottak nekem, és pusmogva a másik ágyást kezdték palántázni. Szóltam, hogy nem a színterv szerint haladnak, de a magasabb, lófejű lány csak morgott egyet, hogy „hallgasson, tata, mert megbánja”.
Másnap meglepetés ért, mert behívattak az irodába, és a kis adminisztrátor lány, aki korábban olyan kedves volt, borús szemmel fogadott. Hellyel se kínált, és vörösre festett, hosszú körmeivel idegesen piszkálgatta az asztalra kiteregetett papírokat.
Azt mondta, hogy a munkatársaim feljelentettek, hogy zaklatom őket és hogy összeférhetetlen vagyok. Ráadásul akik zaklatással vádoltak, azok nők, vagyis mindenképpen kínos a dolog. Érti ő, hogy magányos vagyok, de ez nem az a hely, ahol az ilyesmit kiélhetem, és nem kell mindjárt azt gondolni, hogy egy nálam iskolázatlanabb fiatal nőnek nincs meg a magához való esze, és majd pont egy ilyen öreg közmuki ölébe hull. Szóval áthelyeztek.
Most utcát seprek. Ketten vagyunk a Bélával. Béla virológus, és korábban ő is a parkban dolgozott, de amikor elmesélte, hogy nem a virágokhoz, hanem a vírusokhoz ért, akkor a többiek félrehúzódtak és nem mertek a közelében lenni, mert ki tudja, miféle nyavalyákat szedett össze élete során.
bevállalta, hogy holnapra megírja a tematikát a Nagykörútra.