Vlagyimir Szolovjov

A bizantinizmus és az orosz óhitűség

Népiség az egyházban

Az Egyház szétválása azért ment végbe, mert az egyházi emberek átadták magukat az önhatalmúság és a vetélkedés keresztényellenes szellemének. Miután végbement, ez a szétválás a lehető legnagyobb mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a keresztényellenes mozgalom sikereket érjen el, és ezeket képes legyen megszilárdítani. Amíg a látható Egyház őrizte valóságos egységét, az eretnekségek, bár időről időre kialakultak, a hit egysége következtében vereséget szenvedtek. Bár a pogányság terjedése egyre nagyobb méreteket öltött, de szilárd ellensúlyra talált az általánosan elismert egyházi tekintély erejében.¹Végezetül a kereszténység erős ellenfele, az iszlám nem lett volna képes ellenállni az összes keresztény egyesült erőfeszítéseinek. Az Egyház egysége nem szüntette meg a keresztényellenes irányzatot a társadalom életében, de lehetőséget adott a folyamatos és megfelelő ellenhatásra a rossz e megnyilvánulásával szemben míg az Egyház szétválása éppen az Egyház erejét gyengítette, hogy képes legyen ellenhatást kifejteni. A meghasonlott egyházi tekintélynek vagy teljesen le kellett mondania arról, hogy a hatalom birtokában tevékenykedjen, ahogyan Keleten, vagy, ahogyan Nyugaton, tevékenységében a világ erőtlen és szűkös elemeihez kellett alkalmazkodnia.
Az egyházak szétválása, ami az egész keresztény világ számára a legnagyobb szerencsétlenséget jelenti, végzetes következményeit mindenekelőtt a pravoszláv Kelet számára tárta fel.²Habár az eretnek tanítások terjedése Keleten és az eretnek erkölcsök uralma már előkészítette és igazolta a nagy eretnekség, az iszlám sikerét.³Ugyanakkor azt sem lehet tagadni, hogy az ázsiai barbárságnak a keresztény Keleten aratott teljes diadalának oka ennek a Keletnek az összeurópai életből való kiválása volt, és a Bizánci Birodalom szomorú vége Konstantinápoly törökök általi elfoglalása közvetlenül követte Bizánc és a latinság végleges szakítását, amely a firenzei zsinaton történt sikertelen kibékülési kísérletük után következett be.⁴De ha Bizánc elkülönültsége és magánya következtében pusztult el, akkor a bizánci görögök e politikai magánya és elkülönültsége vallási világszemléletük sajátosságában, a kereszténységre vonatkozó egyoldalú szemléletükben gyökerezett. Ezt a szemléletet általánosságban történelemellenesnek nevezhetjük, mivel tagadja a kereszténység feladatát, és megfosztja az Egyházat a társadalmi és politikai tevékenységtől. A múlt hagyományán szilárdan és kitartóan álló bizánci számára a kereszténység valami befejezett és lezárt volt, az isteni igazság csupán mint a misztikus szemlélés, az istenfélő tisztelet és a dialektikus magyarázat kész tárgya jelent meg. Erre a kolostorokban való szemlélésre, a templomokban való tiszteletre, a teológiai iskolákban (néha pedig az utcákon is) való magyarázatra ment el a legjobb emberek minden erkölcsi ereje. A gyakorlati tevékenység számára csupán az ember erkölcstelen erői maradtak, e a tevékenységre a legrosszabb emberek adták magukat. Pedig a gyakorlati tevékenység a helyes vallási élet szükséges alkotórésze, és az Evangélium többet követel tőlünk, mint csupán szemlélést, többet, mint csupán tiszteletet, többet, mint az igazság magyarázatát azt követeli tőlünk, hogy "cselekedjük az igazságot". A keresztény társadalom egész életének az igazság ezen cselekvésének, az igazságnak a valóságban és tettek által történő megvalósítására kell irányulnia. De Bizáncban az emberek csupán megóvni, és nem cselekedni akarták az igazságot, és egész társadalmi életük, mivel nélkülözte a vallási feladatot, a rossz emberi szenvedélyek terméketlen és céltalan játékát jelentette. Bizánc politikai létezésének már csupán azért is véget kellett érnie, mert magának a Bizánci egyháznak sem volt többé szüksége rá: kolostorokban keresni az üdvözülést és őrizni az egyházi szabályzatokat a török uralom alatt is lehet. A Keleti Egyház nem vesztett semmi lényegeset azzal, hogy a császároktól a szultánokhoz került. Belső függetlenségére vonatkozóan pedig még azt is mondhatjuk, hogy ez a változás előnyös volt a számára. Ezen Egyház hierarchiája már régen lemondott arról a kötelezettségéről, hogy irányítsa a keresztény társadalmat, annak az élén álljon. A 9. századtól pedig elveszíti még a tulajdonképpeni egyházi élet feletti legfelső irányítást is, amelynek eszközei korábban az egyetemes zsinatok voltak. A 9. századtól már nem csupán egyetemes, hanem egyáltalán semmilyen jelentős és önálló zsinat nem gyűlik össze Keleten; a legfelső egyházi hatalmat az "egyetemes" patriarchák jelentik Konstantinápolyban, de ez csupán a nagy név halvány árnyéka, mivel a konstantinápolyi patriarchák teljesen a világi hatalom kezében vannak amely a saját tetszése szerint emeli őket a méltóságukba és teszi le onnan , úgyhogy a valóságban a Bizánci egyház feletti irányítást osztatlanul és teljes egészében a császárok birtokolják, akik nemritkán a császári tiszteletadás mellett főpapi tiszteletadásban is részesülnek.
Az ilyen bizánci egyháziállami berendezkedés végleges megszilárdulására, az egyházak szétválásával összefüggésben, még az a körülmény is meghatározó befolyást gyakorolt, hogy a 9. századtól kezdődően, vagyis azután, hogy az eretnekmozgalom Keleten a pravoszlávia teljes győzelmével ért véget, a bizánci trónra többé nem kerültek eretnekek, ahogyan ez korábban nemegyszer megtörtént, hanem kizárólagosan pravoszláv uralkodók.⁵A Pravoszláv Egyház politikai történetében (vagyis az államhoz vagy a világi hatalomhoz való viszonyában) két sorsdöntő fordulópont volt: az első a 4. században, amikor a világi hatalom pogányból kereszténnyé lett; a második a 9. században, amikor ez a hatalom, amely addig gyakran volt eretnek, megmásíthatatlanul pravoszlávvá vált. E változások közül az első az Egyház életébe történő kártékony állami beavatkozás kezdetét jelentette, a második pedig a Keleti Egyházat teljesen alávetette a világi hatalomnak. Amíg ez a hatalom nemegyszer eretnek császárok és egész eretnek dinasztiák kezében volt, a Keleti Egyház, pravoszlávnak megmaradva, nem vethette alá magát az ilyen császárok hatalmának, nem ismerhette el őket teljhatalmú irányítóinak, saját ad extra főpapjainak, ahogyan az első bizánci császár nevezte magát.⁶Igaz, az eretnek császárok ártalmasabbak voltak az Egyház számára, mint a pogány császárok: nem csupán üldözték és kínozták a pravoszlávokat, mint amazok, hanem még be is avatkoztak az Egyház belső életébe; hamis hitvallásokat fogalmaztak (mint Constantius), a dogmák megtévesztő kifejtését tették közzé (mint Zénon Hénotikonja, Hérakleiosz Ektheszisze, Constans Tüposza);⁷ eretnek zsinatokat hívtak össze, és a püspöki székeket sorra eretnekekkel töltötték be. De minél kártékonyabb volt tevékenységük az Egyház számára, annál erősebb ellenhatást váltottak ki a pravoszláv közegben. Az igaz hitnek védelmezői támadtak, mártírok és hitvallók jelentek meg, az eretnek császárok ellen a pravoszláv és független pápáknál kerestek védelmet, pravoszláv zsinatokat hívtak egybe az állami despotizmus erőteljes ellenállással találta szembe magát, az Egyház pedig új dicsőségében ragyogott fel. Abban az időszakban, amikor az Egyház számára a világi hatalomnak való alárendeltség az eretnekségnek való alárendeltséget jelenthette, az egyházi hatalomnak függetlennek kellett lennie ahhoz, hogy pravoszláv lehessen. De amint eltűnt az eretnekség veszélye, a Keleti Egyházban vele együtt eltűnt a függetlenség iránti igény is. Az igazhitű császárok az Egyházban már nem találkozhattak semmilyen ellenhatással, bármilyen despotikusan is bántak vele. Az "istenfélelem" érdekei biztosítottak voltak, más egyébbel pedig a bizánciak nem törődtek. De ez az istenfélelmen kívül minden emberi iránt tanúsított nem keresztény, ókori keleti közöny nem csupán külsőleg kapta meg a maga jutalmát a török hódításban , hanem belülről is, magának az istenfélelemnek az eltorzításában.
A bizánci istenfélelem elfelejtette, hogy az igazi Isten az élők Istene,⁸ és az élőt a holtak között kezdte keresni. A vallási hagyományon keresztül általunk kapott szentség a kereszténység szent múltja csupán akkor lehet az Egyetemes Egyház eleven alapja, ha nem válik el a jelen valóságától és a jövő feladataitól. Ennek a szentségnek, ennek a szent hagyománynak a jelen állandó támaszának, valamint az eljövendő zálogának és kezdetének kell lennie. Ebben rejlik életereje. A nekünk átadott szentség örök formái csupán ekkor testesülnek meg eleven és végtelen tartalomban. Ekkor ezt a szentséget nem csupán őrizzük, mint valami befejezettet és következésképpen végeset, hanem bennünk él, és mi is élünk általa, hat bennünk, és mi is hatunk általa.
Az Egyházat mint egyetemes Egyházat csupán a világtörténelem valósíthatja meg. Az Egyház formáló elvei (a hierarchia, dogmák, szentségek), amelyeket a hagyomány közvetít a számunkra, de amelyek a lényegük szerint végtelenek, csupán az egész emberiség teljes életében, az idők és a népek teljes összességében nyernek valódi, önmaguknak megfelelő kifejezést és megtestesülést, ekkor valósulnak meg teljesen. Ezért a hagyomány szentségét egyáltalán nem szabad úgy vennünk, mintha valami számunkra befejezett lenne, elkülönítve a világ jelenlegi és jövendő életétől. Az Egyház szentsége, elkülönítve saját élő, kialakulásban lévő formájától és csupán azokban a kifejeződéseiben tisztelve, amelyek már kialakultak, szükségszerűen veszíti el végtelenségét, szükségszerűen vesz fel korlátozott és holt formákat, szükségszerűen kapcsolódik össze ezekkel a formákkal. Ezek a formák korlátozottak, mivel a befejezett szentség valamikor és valahol, az idő és a hely meghatározott keretei között fejeződött be, továbbá holtak, mivel a valahol és a valamikor befejezett lényegéből következően elválik az élettől, amely mindenütt és mindig folytatódik.
Amikor az Egyház tökéletességét nem az Egyház előtt tételezik, hanem visszaviszik a múltba, ahogyan ez Bizáncban történt, és ezt a múltat nem az egyházi épület alapjának, hanem betetőzésének veszik, akkor feltétlenül az történik, hogy a vallási élet lényegi követelményeit és feltételeit amelyeknek mindig mindenkinek eleget kell tennie kizárólagosan e követelmények és feltételek egyes történeti kifejeződéseihez, formáihoz kötik, azokhoz, amelyeket az Egyház már egyszer átélt, és amelyek külső tény formájában nehezednek az eleven tudatra. Ami az egyházi formában lényegi és örök, itt összekeveredik a véletlenszerűvel és a múlékonnyal, és az egyházi hagyomány folyama, amelyet eltorlaszolt a mindent holttá tevő betűhív formalizmus, maga sem a maga egyetemes végtelen tágasságában jelenik meg, hanem rejtve marad az időleges és helyi szabályzatok partikuláris sajátosságai mögött.
A bizánci elmékben az egyetemes hagyomány ilyen összekeverése a partikulárissal már a 9. században megfigyelhető, a 11. században pedig már mintegy kész tényként áll előttünk. E szomorú tényről cáfolhatatlanul tanúskodnak azok az indítékok, amelyek alapul szolgáltak az egyházak szétválásához, vagy pontosabban, a Bizánc és Róma közötti egyházi közösség megszakadásához. E szakadás erkölcsi és kulturálispolitikai okairól már korábban szóltunk; de igen jellemzők azok az egyházi indítékok és ürügyek, amelyek alakját magukra öltötték.
Már a Róma által megsértett Phótiosz patriarcha felhívja a figyelmet a Latin Egyház egynémely sajátosságára Miklós pápához intézett második levelében (861), mint például: a szakáll és a fejtető borotválása a papoknál, a szombaton tartott böjt, az egész papság nőtlensége és számos ehhez hasonló.⁹ Igaz, maga Phótiosz egyrészt túlságosan is felvilágosult volt, másrészt túlságosan is szoros kapcsolatban állt az egyház egyetemes tanítóinak nagy hagyományaival ahhoz, hogy lényegi jelentőséget tulajdonítson az ilyen partikuláris kérdéseknek, és bennük az egyetemes egyesülés akadályát lássa. Ugyanakkor utalásai azt is magukban foglalják, hogy ezek a szertartásbeli különbségek eszközül szolgálhatnak Róma ellen, amelyeket ő maga is felhasznált néhány évvel később a keleti patriarchai székekhez intézett körlevelében (867). Ebben a Római Egyháznak éppen azokat a szertartásbeli és diszciplináris sajátosságait ítéli el mint eretnekséget, mint istentelenséget és mérget (a Filioqueval egy sorban), amelyeket hat évvel korábban teljes mértékben megengedhető helyi szokásoknak ismert el.¹⁰ Ez a tény mindenesetre jól mutatja, hogy a keleti hierarchia körében amelyhez Phótiosz szavait intézte elég sok olyan ember volt, akik szemében a helyi keleti formáktól való bármifajta külső eltérés egyenlő volt az egyetemes hagyomány megtagadásával, eretnekségnek és istentelenségnek tűnt.
A Bizánci Egyházban már Phótiosz idejében is sok ilyen ember volt; két évszázaddal később pedig szinte mindenki ilyen. Amikor a 11. század közepén Kéruláriosz Mihály patriarcha Trani püspökéhez, Jánoshoz intézett levelében, majd Nikétasz Sztethatosz polemikus munkáiban ünnepélyesen és könyörtelenül ítéli el a latinokat mint eretnekeket azért, mert szombaton böjtölnek, nagyböjt idején nem énekelnek alleluját, fojtott állatok húsát eszik, és az Eucharisztiánál kovásztalan és nem pedig kovászos kenyeret használnak, akkor ez az ítélet Bizáncban nem vált ki semmilyen tiltakozást vagy kétséget sem, úgyhogy az ezekben a vádakban kifejeződésre jutott felfogást feltétlenül uralkodónak tarthatjuk az akkori Görög Egyházban.¹¹
A 11. század ezen olyannyira szomorú végkövetkezménnyel járó egyházi vitájának előterében, mint ismeretes, az ostya kérdése áll. Nem lesz haszontalan, ha egy időre megállunk ennél a bizantinizmusra igencsak jellemző kérdésnél. Az igazi vallási élet alapját az egyházi szentségek alkotják. Az istenségnek az emberiséggel való szellemitesti közösségének valóságos kezdetei bennük vannak adva a számunkra. Az igazi istenfélelem azt követeli tőlünk, hogy ne csupán törekedjünk erre a közösségre, hanem fogadjuk is el azokat a tőlünk független feltételeket, amelyekkel az Egyetemes Egyház ezt a közösséget összekapcsolja. Az igazi istenfélelem nem engedi meg a számunkra, hogy ezen feltételek meghatározásába egyéni önkényt vigyünk bele, hanem arra késztet bennünket, hogy elfogadjuk azokat a feltételeket vagy formákat, amelyek egyformán adottak mindenki számára a szentség egyetemes értelmének megfelelő és az Egyház Isteni Alapítójára visszamenő egyetemes hagyományban. De a szentségnek a látható Egyházban való tényleges kiszolgáltatásakor ezen egyetemes formák mellett szükségszerűen találunk számos tisztán anyagi jellegű részletet is, amelyek sem isteni eredettel, sem egyetemes jelentőséggel nem rendelkeznek, hanem csupán az alkalmasság és a szokás függvényei. Ily módon az Egyházhoz való viszonyt tekintve a szentség tényleges állományában megkülönböztetjük a szentség belső értelmét és rendeltetését, továbbá az ennek az értelemnek megfelelő lényegi formákat, amelyek isteni eredetűek és az egyetemes hagyományban megőrzöttek, változtathatatlanok és számunkraⁱ¹feltétlenül kötelező érvényűek illetve az egyes egyházak hagyományaival kapcsolatos emberi eredetű járulékos formákat és szertartásokat, amelyek változékonyak és csupán feltételesen kötelező érvényűek, a helytől és az időtől függően. Így például, ha az Eucharisztia legnagyobb szentségét vesszük, akkor először is belső értelmét és rendeltetését az emberi tápláléknak (és következésképpen, az ember egész testi állományának) átszellemítésében találjuk meg, az Istenember Krisztus szellemi testiségének szférájába való befogadás révén.ⁱⁱ² Továbbá megkülönböztetjük még az Eucharisztia végzésének lényegi formáit és módjait, amelyek összefüggnek ezen szentség rendelésével és isteni alapításával, mégpedig: ezen szentség legelső kiszolgáltatásának módja szerint, amelyet maga Krisztus végzett el (Melkizedek rendje szerint való papként) az ismert szavak elmondása által a kenyér és a bor megáldásakor így az Egyházban is, a Eucharisztia valóságos végzéséhez mindenképpen szükséges, először is hogy pap végezze (aki mindegyik különálló egyházi gyülekezetben Krisztust képviseli), másodszor hogy az áldásnál Krisztus szavai hangozzanak el, és harmadszor hogy a szentség anyagául, Krisztus példája nyomán és a vértelen áldozat értelme szerint, tisztán emberi és vértelen tápláló anyagok szolgáljanak, mint amilyen a bor és a kenyér. Ez, és csupán ez a három feltétel az, amelyek az Eucharisztia isteni megalapításához tartoznak és amelyeket az egyetemes hagyomány tartalmaz. Minden más, úgy mint: a kenyér és a bor sajátos tulajdonságai, a napszak, a kísérő imák és a szertartások stb., mindez a szentség azon nem lényegi, másodlagos formáinak és feltételeinek körébe tartozik, amelyek nem tartalmaznak magukban semmi istenit és egyetemest, amelyek, miután az egyik vagy a másik egyház partikuláris hagyománya határozza meg őket, szabadon változhatnak, és csupán viszonylagosan kötelező érvénnyel rendelkeznek. Ebből következően habár az Egyház keleti részében régóta kovászos kenyeret használtak az Eucharisztiához, amíg a keleti keresztények világosan értették az Egyház és az egyházi szentségek egyetemes jelentőségét senkinek sem jutott eszébe, hogy a maga partikuláris szokását az általános követelmény rangjára emelje. És amikor a nyugati Egyházakban ellentétes szokás alakult ki amely szerint az Eucharisztiához kovásztalan kenyeret kell használni , akkor ez Keleten senkit sem ejtett kísértésbe, és nem akadályozta a Nyugattal való teljes közösséget. De a bizantinizmus kifejlődésével a szemlélet megváltozott, és a 11. században az ostyáról folytatott vita az egyházak szétválásának legfontosabb indítékává válik. A szertartás véletlenszerű részletét a szentség lényegi feltételének kezdik tekinteni, és a helyi szokás sajátosságainak az egyetemes hagyomány általánosan kötelező érvényét tulajdonítják.
A vitatott kérdés jelentőségének megfelelt az érvek minősége is. A kovászos kenyér fölénye mellett azzal érveltek, hogy ez élő, lélekkel bíró kenyér, mivel só és kovász van benne, amelyek légzést és mozgást kölcsönöznek neki, míg a latin ostya holt, lélektelen kenyér, és még csak a kenyér névre sem méltó, mivel "olyan, mintha egy darab sár lenne". Természetesen a kovászos kenyér használatának valóságos, bár ki nem mondott oka az volt, hogy ez hazai, görög szokás, míg a kovásztalan kenyér idegen, latin szokás. A saját, a hazai szeretete és védelmezése természetes és igazságos dolog. Eközben csupán két dologról nem szabad megfeledkeznünk: a saját szokásunkat nem szabad ráerőltetni másokra, akik számára ez a szokás idegen, illetve van a világon valami, ami magasabb rendű minden sajátnál és idegennél, és e magasabb rendű dolog igazi helye Isten Egyetemes Egyházában van.
Így tehát a bizantinizmus nem abban tér el a kereszténység teljességétől, hogy az Egyházat mint az ember felett álló és a hagyomány által megőrzött szentséget tiszteli (mivel az Egyház mindenekelőtt éppen ez), hanem abban, hogy a hagyomány elemének az Egyetemes Egyház élő teljességéből való elkülönítésével magát ezt az egyházi hagyományt korlátozza, azt az Egyház valamely meghatározott részéhez és egy régen elmúlt korhoz rögzíti, a helyi régmúlt hagyományává változtatja át.
Az Egyházban ez a centrifugális mozgás nem állt meg a bizantinizmusnál, hanem következetesen haladt tovább. Azután, hogy az egyetemes pravoszlávia bizáncivá vagy görögkeletivé alakult át, ez utóbbiból új nemzeti elkülönülések kezdtek kiválni. Ebben a vonatkozásban nálunk Oroszországban az ószertartású egyházszakadás csupán a bizantinizmus további következménye ez jelenti e szakadás történelmi igazolását.¹²
Amikor Bizánc uralkodó város, a keresztény Kelet önálló politikai központja volt, a bizánci görögök pedig a pravoszláv világ legfőbb uralkodó népe, akkor erre az alapra támaszkodva (mivel más alap nem volt) Konstantinápoly központi jelentőségre tesz szert a Keleti Egyházban is, a Konstantinápolyi patriarcha egyetemes patriarchának titulálja magát, a partikuláris bizánci hagyományt az egyetemes és a feltétlenül kötelező hagyomány érvényű rangjára emelik, és a keleti keresztények számára a Pravoszláv Egyház a Görög Egyház szinonimájává válik. De lám, a 15. században Konstantinápoly bukásával és Oroszországnak a tatárok uralma alóli felszabadulásával a keresztény Kelet politikai központja Bizáncból Moszkvába kerül át; a görögök helyett az oroszok válnak az uralkodó néppé. Pontosan ugyanazokon a történelmi alapokon, amelyekre támaszkodva Konstantinápoly mint uralkodó város második Rómának, az első, a régi Róma teljes jogú örökösének nyilvánította magát, ugyanazokon a történelmi alapokon a pravoszlávia új uralkodó városa Moszkva Bizánc összes előjogának és igényének teljes jogú örökösének tarthatta magát. A politikai és nemzeti büszkeség érzése, amellyel korábban a bizánci görögök tekintettek a láthatóan barbárságba esett régi Rómára, ugyanez az érzés most joggal jelenhetett meg a moszkvai Oroszországban azután, hogy visszaverte és megsemmisítette azt a hatalmas ellenséget, amely igájának Bizánc oly erőtlenül vetette alá magát.
Oroszország azáltal, hogy a kereszténységet Bizáncból vette fel, abban az alakban kapta meg, amelyben ott a 10. és a 11. században létezett; a pravoszláviával együtt megkapta a bizantinizmust is, vagyis az Egyház örök és lényegi formáinak összekeverését az időlegessel és véletlenszerűvel, az egyetemes hagyomány összekeverését a helyivel. De ha egyszer elfogadták ezt az összekeverést, és a hagyomány helyi formájának feltétlen egyetemes jelentőséget tulajdonítottak, akkor magától adódott a kérdés: miért éppen a görög helyi hagyomány rendelkezzen ezzel a jelentőséggel, és miért nem az orosz, különösen most, amikor a görögök elvesztették minden tényleges előnyüket, sőt még az az aggály is felmerült, hogy a muzulmán uralom alatt a görögöknek nehéz lesz megőrizniük a pravoszlávia tisztaságát, hogy magának
a hitnek a területén is ingataggá válhatnak, ahogyan ez már korábban az egyiptomi és a szíriai keresztények esetében is megtörtént. Ebben az esetben a valódi istenfélelem csupán az istenfélő uralkodók alatt élő Oroszországban maradhat fenn; ebben az esetben az igazi pravoszláv hagyománynak az Orosz, és nem pedig a Görög Egyház helyi hagyományát kell tartani. És lám, hasonlóan ahhoz, ahogyan a 911. században a bizánci görögök kizárólagos patriotizmusa arra késztette őket, hogy a pravoszlávia lényegét a kovászos kenyérben és a görög papok borotválatlan szakállában lássák, pontosan ugyanígy a 1517. században a moszkvai emberek ugyanilyen kizárólagos patriotizmusa őket is arra indította, hogy a pravoszlávia lényegét az orosz egyházi szokások leglényegtelenebb helyi sajátosságaiban lássák. Ezek a szokások, bármilyenek is legyenek önmagukban véve, sérthetetlen szentséggé változnak, és ezen istenfélő emberek fejében a Krisztushit helyébe, amely örök és egyetemes, észrevétlenül a régi orosz hit lép.
Az Egyetemes Egyház nézőpontjából tekintve a dolgot, az orosz óhitűek ügye nem volt igaz ügy, ahogyan ezt már egy másik helyen volt alkalmam megmutatni.ⁱⁱⁱ³De hogy vajon történelmi értelemben sem volte igaz ügy a korábbi és részben a mai ellenfeleikkel szemben ez egy másik kérdés.^iv4
Az igazság az, hogy a mi óhitűjeink közvetlen ellenfelei, Nikon patriarcha és követői egyáltalán nem az Egyetemes Egyház álláspontján álltak (és állnak), hanem, éppen úgy, mint a szakadárok, a helyi betűhív formalizmus álláspontján, csak éppen nem a moszkvai, hanem a bizánci formalizmusén. Ismeretesek Nikon patriarcha szavai: "születésem szerint orosz vagyok, de hitem és gondolataim szerint görög." Ha valaki lehet a hite szerint görög ahelyett, hogy egyszerűen pravoszláv keresztény lenne, akkor miért ne lehetne valaki más a hite szerint orosz? A régi orosz hitnek nem lehet elsőbbsége az egyetemes, katolikus hittel szemben, de
a régi görög hittel szemben minden joga megvan erre.¹³
Az 1654-es moszkvai zsinat irataiban szó esik arról, hogy milyen módon kezdett neki Nikon patriarcha az egyházi könyvek azon kijavításának, amely egyházszakadásunkat kiváltotta.¹⁴ Itt teljesen világosan mutatkozik meg a moszkvai patriarcha által vallott nézetek lényege és a nálunk folyó egyházi vita jellege:^v5"Bemenvén (Nikon) a könyvtárba, megtalálta azt az oklevelet, amelyben görög betűkkel írva van, miként és hogyan kezdték Moszkvában, az uralkodó városban a patriarchák beiktatását; ezt az oklevelet a 7097. évben (vagyis 1589ben) írták ... És talált még egy könyvet, amelyet az egyetemes patriarchák zsinatáról írtak ugyancsak görög betűkkel, ez a zsinat az Új Rómában, Konstantinápolyban volt a 7101. évben (vagyis 1593-ban) ... Ebben a könyvben az alábbi zsinati szavak vannak: »Mivel a pravoszlávok egyháza nemcsak az istenismeret és az istenfélelem dogmái szerint, hanem az egyházi dolgok szent szabályzata szerint is tökéletességet nyert, istenfélő dolog nekünk is az egyház védfalának mindenfajta újítását kiirtani, hogy a tanítás sértetlenül, minden hozzáadás és elvétel nélkül őriztessék meg... És ezért a nagy pravoszláv Oroszország mindenben legyen az egyetemes patriarchákkal (vagyis a görögökkel) megegyezésben.« Elolvassa ezt a könyvet az uralkodó, szentséges Nikon patriarcha, és nagy félelembe esett, hogy nem történte valami eltévelyedés az ő pravoszláv görög törvényüktől. És elkezdte aggodalomban vizsgálni, mi a pravoszláv hit hitvallása: hiszek az egy Istenben és a többi, és meglátta a főpapi szakkoszon, amelyet Moszkva uralkodó városába 250 évvel ezelőtt Fotyij, oroszországi metropolita hozott a görögöktől,¹⁵ a pravoszláv hit hitvallását görög betűkkel kihímezve, amely mindenben egyezésben van a szent Keleti Egyházzal: azután meglátta ugyanezt a Hitvallást a moszkvai új nyomtatott könyvekben, és sokszámú eltérést talált." Ismeretes, hogy miben is álltak ezek a Nikon patriarchát megijesztő eltérések. A hitvallás második tagjában a "született, nem teremtetett" helyett a moszkvai nyomtatott könyvekben az állt, hogy "született, de nem teremtetett"; a hetedik tagban az "országának nem lesz vége" helyett a moszkvai nyomtatott könyvekben "országának nincs vége" szerepelt; a nyolcadik tagban az "és a Szentlélekben, Úrban és Éltetőben" helyett a moszkvai könyvekben "és a Szentlélekben, igaz Úrban és Éltetőben" állt, vagyis az "igaz" szót betoldották ... "A szent liturgiát is átnézvén talált benne vagy olyat, amit hozzátettek, vagy olyat, amit elvettek vagy megváltoztattak. Ezután más könyvekben is sokszámú eltérést talált". Mindez a "sokszámú eltérés" a többi könyvben is ugyanolyan jellegű volt, mint amilyenekre a Hitvallásban rámutattunk.
Nikon, miként ő maga kijelenti, hite szerint görög lévén, teljes egészében osztotta a bizantinizmus azon alapvető eltévelyedését, miszerint "a pravoszlávok egyháza tökéletességet nyert", és bár határozottan nem lehetne megállapítani, hogy pontosan mikor is volt az, amikor "tökéletességet nyert", de Nikon szilárdan hitte, hogy ez valamikor Bizáncban történt, és ez a tökéletesség az Egyházban magában foglal mindent, és nem tesz lehetővé semmilyen változtatást, még a legapróbb részleteket tekintve sem. Így Nikonnak a Kőtáblában mondott szavai szerint "az ő félelmetes parancsolatuk, a szent egyetemes zsinatoké, egyformán anatéma alá veti azt is, aki hozzátesz, azt is, aki elvesz, és azt is, aki megváltoztatja a legkisebb betűt is, akár egy vonalat is, vagy iótát, vagyis egy it, a Hitvallásban ...¹⁶ Minthogy egyáltalán nem szabad a hitvallásban sem keveset, sem sokat, sem egy hangot, sem egy kifejezést abból, ami ott lefektettetett, sem áthelyezni, sem megváltoztatni, hanem sértetlenül kell őrizni minden erőnkkel és figyelmünkkel, mint a szemünk világát, hogy ne vessük magunkat az olyannyira hatalmas számú és olyannyira hatalmas szent atyák anatémája alá."^vi6
Nikon patriarcha számára a betű pontossága, mégpedig a görög betűé, a pravoszlávia elengedhetetlen feltétele volt. De mennyiben jobb Nikon az óhitűeknél, akik szintén a betű pontosságában látták a pravoszlávia feltételét, csak éppen nem a görög betűében, hanem az oroszéban. Nem volt igazuk az egyetemes pravoszláviával szemben, mivel azt a helyi orosz hagyományra korlátozták, de a legjobb mentséget számukra ellenfeleik szolgáltatták, akik ezt az orosz hagyományt eretnekségnek nyilvánítva, maguk azonosították az egyetemes pravoszláviát egy ugyanolyan, csupán nem orosz, hanem egy idegen a görög helyi hagyománnyal.
Az orosz egyházszakadás a bizantinizmus természetes gyümölcse és törvényes jutalma volt. A bizánciak a szemünk előtt kaptak egy másik, még nagyobb leckét a bolgár egyházszakadás alakjában. A bolgár egyházi kérdés kezdete a távoli múltra nyúlik vissza. A 9. században, pontosan ezer évvel ezelőtt, Phótiosz konstantinápolyi patriarcha minden módon igyekezett kizárólagosan görög hierarchiát meghonosítani az újonnan megkeresztelt bolgár nép körében, minden eszközt felhasználva a Miklós pápa által küldött latin hierarchia kiszorítására. Abban az időben az egyházak szétválása még nem ment végbe, és Rómát Keleten is pravoszlávnak ismerték el. De a bizánci Phótiosz számára a lényeg nem a pravoszlávia volt, hanem a görög pravoszlávia.^vii7Ezer évvel később ez a görög pravoszlávia túlságosan terhesnek bizonyult a bolgárok számára, és kedvük támadt arra, hogy saját bolgár pravoszláviát rendezzenek be maguknak. Természetesen ebben a vállalkozásukban nem egyházi, hanem kizárólagosan nemzeti és politikai érdekek vezérelték őket. A bolgárok, a teljes nemzeti elkülönülést célzó törekvésükben még a konstantinápolyi patriarchával való szakítás előtt elmentek addig az egyházellenes és keresztényellenes követelésig, hogy a kevert, görög és bolgár lakosságú városokban két püspök legyen, külön a bolgároknak, és külön a görögöknek. Erre való tekintettel az 1872es konstantinápolyi zsinat jogosan ítélte el a bolgárokat filetizmusért, vagyis a törzsi megosztottságoknak és viszályoknak az Egyházba való beviteléért. De ahogyan az orosz egyházszakadás ügyében Nikonnak és követőinek igazuk volt akkor, amikor elítélték az óhitűeket, akik előnyben részesítették az orosz kétujjas keresztvetést és az orosz "Iszuszt" az egyházi egységgel szemben, ugyanakkor nem volt igazuk, amikor ők maguk az Egyház egységével szemben előnyben részesítették a görög háromujjas keresztvetést és a görög "Iiszuszt" és pontosan ennek megfelelően kár, hogy a konstantinápolyi zsinaton résztvevő atyák, miközben jogosan ítélték el a bolgárokat a maguk bolgár filetizmusáért, elfelejtették elítélni saját, ezeréves görög filetizmusukat. Azután hogy elődeik az egyetemes pravoszláviát bizánci hellenizmusra cserélték fel, mások már az ő példájukat követve, az egyetemes pravoszláviát russzizmusra, bolgárizmusra és az ehhez hasonlókra kezdték felcserélni.
Az orosz és a bolgár szakadárok bizánci elődeiknél csupán őszintébben és határozottabban vetették fel az egyházi népiség kérdését. Ez az ő érdemük, de a kérdés helyes megoldását nem tőlük kell várnunk. Ez a megoldás az egyházról mint Krisztus élő testéről szóló apostoli tanításban található. E tanításnak megfelelően az egész keresztény emberiség egyetlen sokalakú és minden részében szolidáris organizmust alkot. És mivelhogy az emberiség törzsekből és népekből áll, úgy ezek a törzsek és népek mint az egyetemes organizmus hatalmas szervei jelennek meg. Ezen organizmus életében mindegyik szerv a maga sajátos élete számára is talál szabad helyet, kiegészítve az összes többi szervet és kiegészülve általuk.
Ez a szemlélet amely az egységet nem mint egyformaságot, hanem mint teljességet fogja fel nem teszi lehetővé sem a kozmopolitizmust, sem a nacionalizmust az Egyházban. A népi sajátosságok, a helyi egyházi hagyomány nem határozhatják meg az igazi hitet és az Egyházat, de ezzel együtt ezek a sajátosságok nem jelentenek olyasvalamit, ami közömbös vagy szükségtelen lenne: ellenkezőleg, az egyházi szabadság és az egyetemes élet sokalakúságának kívánatos és a saját határai között sérthetetlen megnyilvánulását jelentik. Egyetlen egy nép sem tehet szert az Egyházon belül kizárólagos túlsúlyra és uralomra, de ezzel együtt egyetlen egy nép sem alkotja az egyházi élet üres és közömbös anyagát, hanem mindegyik Krisztus egyetemes testének meghatározott tevékeny szerve.
Az apostoli tanítás szerint az egész emberiségnek egy közös célja, egy közös ügye van: Isten országának megteremtése a világban. Ez a nagy ügy a történelmi munka megosztását követeli meg. Ez a követelmény a törzsi és a népi karakterek és erők sokféleségének köszönhetően teljesül, méghozzá minden népnek és minden törzsnek megvan a maga külön része a közös ügyből, a közös feladat egy sajátos oldalának kimunkálásával van elfoglalva.
E feladat teljes és hibátlan végrehajtásához, Isten ügyének megvalósításához munkamegosztásra és a munkát végzők egyetértésére van szükség. Ez a kérdés igazi megoldása.

Közzéteszi: Sisák Gábor

Kommentárok

A kiemelkedő orosz vallásbölcseleti gondolkodó, Vlagyimir Szergejevics Szolovjov (1853-1900) itt közölt írása eredetileg Vizantyizm i russzkoje sztaroverije. Narodnoszty v cerkvi címen A nagy vita és a keresztény politika című munkájának egyik fejezetét képezi. Ez a mű folytatásokban az Ivan Akszakov által Moszkvában Rusz címen kiadott kétheti folyóiratban jelent meg 1883ban (az egyes fejezetek: "Lengyelország és a keleti kérdés"; "Kelet és Nyugat az ókori világban. A kereszténység helye a történelemben"; "A kereszténység és keleti alapelv reakciója az eretnekségekben. A muzulmanizmus értelme"; "Az egyházak szétválása"; "A bizantinizmus és az orosz óhitűség. A népiség az egyházban"; "A pápaság és a pápizmus. A protestantizmus értelme"; "A közös alap az egyházak egyesülése számára"). Ebben az időszakban V. Szolovjov még a határozatlan kontúrokkal rendelkező "posztszlavofilizmus" képviselőjének számított, és így tekintett rá A nagy vita megjelenésének kezdetén maga Ivan Akszakov is, aki nem sokkal korábban lelkesen üdvözölte V. Szolovjov publicisztikai debütálását a Rusz hasábjain, ahol Szolovjov több jelentős írását jelentette meg. Ugyanakkor A nagy vita egyes fejezeteinek közlésével nyilvánvalóvá lett V. Szolovjov eltávolodása az egyes vallás és történelemfilozófiai kérdések "szlavofil" indíttatású tárgyalásmódjától az alaptémák megőrzése mellett, világossá váltak katolikus szimpátiái (a katolicizmust és a pravoszláviát összebékíteni és integrálni kívánó "szabad teokrácia" keretében), és a közölt egyes fejezeteket a Rusz szerkesztősége ellenséges hangú kommentárokkal és vitacikkekkel kísérte. A nagy vita kapcsán figyelt fel Szolovjovra a horvát Josip Strossmayer diakovári katolikus püspök is, aki később szorosabb kapcsolatba került Szolovjovval, és elősegítette egy későbbi jelentős vallás és történelemfilozófiai munkája A teokrácia története és jövője (Isztorija i buduscsnoszty tyeokratyii, 1887.) megjelenését Zágrábban. Szolovjov ezen műve cenzurális okokból (a katolicizmus iránt tanúsított mély megértése következtében) már nem jelenhetett meg Oroszországban. A publicisztikában az 1880-as évek végén, az Ivan Akszakovval való szakítás után, V. Szolovjov fokozatosan a "liberálisnak" és "nyugatosnak" nevezhető szentpétervári Vesztnyik Jevropi folyóirat körül csoportosuló irodalmipublicisztikai személyiségek felé orientálódik, akik pozitivista "liberálisnyugatos" irányzata ugyan igen távol állt Szolovjovtól, de megegyeztek az akkori publicisztikában "szlavofilizmusnak" (amely igen messze esett az 184050-es évek "klasszikus szlavofilizmusától") és "pánszlávizmusnak" nevezett irányzatok elleni irodalmi küzdelmükben, bár ez a küzdelem Szolovjov esetében mindig is a "házi vita" jellegét öltötte, és Szolovjov újra és újra szükségét érezte, hogy ismételten meghatározza viszonyát
a "szlavofilizmushoz".
Az itt közölt fordítás a V. Szolovjov: Szobranyije szocsinyenij. SzanktPetyerburg, 191114., 2. kiadás, IV. kötet, 62-76. [reprint: Bruxelles, 1966.] alapján készült (a továbbiakban: Szolovjov). Figyelembe vettük a V. Szolovjov: Szocsinyenyija v dvuh tomah. Moszkva, 1989. I. kötet, 117-130. kiadás szövegét és jegyzeteit is.

Sisák Gábor

Jegyzetek

¹ Ez az egyházi tekintély iránti igény, az általánosan elismert egyházi tekintély keresése az egyik lényeges elem, amely V. Szolovjov gondolatvilágát jellegzetesen megkülönbözteti az 184050es években kiformálódott ún. "igazi szlavofilizmustól" (Alekszej Homjakov, Ivan Kirejevszkij, Jurij Szamarin, Konsztantyin Akszakov munkássága), amelytől V. Szolovjov gondolatvilága elrugaszkodott, amelyben Szolovjovhoz hasonlóan meghatározó szerepet játszottak a vallásiegyházi kérdések, és amelyben igen hasonló alaptémákat találunk (pl. a keleti és nyugati kereszténység vitája). Alekszej Homjakov egyik nagy vallásfilozófia esszéjében (Eredetileg francia nyelvű brosúra: Quelques mots par un chrétien orthodoxe sur les communions occidentales ŕ l'occasion d'une brochure de M. Laurentie. Paris, 1853.; orosz kiadása: "Nyeszkolko szlov pravoszlavnogo hrisztyianyina o zapadnih veroiszpovedanyiah. Po povodu brosuri g. Loranszi". In: Homjakov, A. Sz.: Polnoje szobranyije szocsinyenij. II. köt., Moszkva, 1900., 28-90. a továbbiakban: Homjakov 1900.) találhatók a következő sokat idézett jellegzetes sorok (amelyeket polemikusan Szolovjov is idéz A nagy vita és a keresztény politika egyik későbbi fejezetében): "Nem, az Egyház nem tekintély, ahogyan nem tekintély Isten, nem tekintély Krisztus; mivel a tekintély számunkra valami külső." (Homjakov 1900. 54.). Homjakov szerint a tekintély (ami az igazi szlavofilizmus gondolatvilágában szorosan összekapcsolódott a garancia és a kényszer fogalmával) keresése a kételyből következő, a szabadság állapotát kizáró, szűk értelemben vett és a magasabb rendű ésszerűséggel szembeállított racionalizmus következménye. Az igazságnak, igazhitűségnek nem lehet garanciája, nem kötődhet tekintélyhez. Az "igazi szlavofilizmus" felfogása szerint az igaz hitet és az ideális egyházszerveződést, valamint az ehhez szorosan kapcsolódó ideális társadalomszerveződést következetes immanentizmus jellemzi, nem létezhetnek külső feltételei, garanciái, mivel bármifajta külső feltétel megléte a szabadság megszüntetését jelentené. "De miben keressük a garanciát a jövőbeli eltévelyedések ellen? Erre csak egyféle válasz lehetséges: aki a reményen és hiten kívül bármilyen más garanciát keres a szeretet szelleme számára, az már racionalista. Számára nem gondolható el az Egyház sem, mivel ő már egész lelkével belemerült a kételybe." (Homjakov 1900. 59.) "Sem a hierarchikus hatalom, sem a klérus rendi jelentősége nem lehet az igazság garanciája". (Homjakov 1900. 363.)
A katolicizmus gondolatiságát integráló Szolovjov éppen az "igazi szlavofilizmus" alapját alkotó egyház, közösség és társadalomszerveződési eszményt (amelyet a későbbi recepcióban "szobornoszty"nak is neveztek) nem osztotta. Homjakov egyenesen odáig megy, hogy szabadságeszménye nevében azt állítsa: "Krisztus titka [...] a megtestesült igében lévő emberi egység és igazság titka. Ezen titok megismerése a hívők egységére és szabadságára bízatott, mert Krisztus törvénye a szabadság. [...]
A látható Krisztus ez, mondhatni, erőszakolt igazság lenne, visszautasíthatatlan (megjelenése anyagi érzékelhetőségének következtében), Istennek ellenben úgy tetszett, hogy az igazság elsajátítása szabadon menjen végbe. A látható Krisztus ez külső igazság lenne, Istennek ellenben úgy tetszett, hogy az igazság belső legyen. [...] Semmilyen látható jel nem korlátozhatja a szabadságunkat, nem nyújthat számunkra mércét [...]" (Encore quelques mots par un chrétien orthodoxe sur les communions occidentales ŕ l'occasion de plusieurs publications religieuses, latines et protestantes, Leipzig, 1858.; "Jescse nyeszkolko szlov pravoszlavnogo hrisztyianyina o zapadnih veroiszpovedanyijah. Po povodu raznih szocsinyenij latyinszkih i protyesztantszkih o predmetah veri". Homjakov 230.) Szolovjov ellenben a katolicizmust is integráló felfogásának megfelelően "az összes egyházi keresztény erőnek" "a központi egyházi tekintély zászlaja és hatalma alatti" egyesítésnek szükségességéről beszél (Velikij szpor i hrisztyianszkaja polityika. Szolovjov 81.) és azt mondja: "[...] hol van az az emberiség, amelyik csupán a feltétlen lényeggel él, és amely számára az igazságnak nem szab feltételt a tekintély?" [...] [az Egyházban] meg kell lennie
a mozgások egységének, kell lennie központi hatalomnak és fegyelemnek." (Szolovjov 81.)
² A fordításban az orosz eredetiben szereplő "pravoszlavnij" kifejezést, amely a görög "orthodox" szó tükörfordítása és ekvivalense, végig "pravoszláv"nak fordítottuk. A "pravoszlávia" (orthodoxia) kifejezés Szolovjovnál (szellemi evolúciójától függetlenül) ahogyan számos hasonló világszemléletű,
a keleti kereszténység alapelveiből kiinduló szerzőnél is egyszerűen az egyetemes kereszténységet, az igazhitűséget jelenti, és egyáltalán nem a keleti kereszténységet, és végképpen nem az oroszországi kereszténységet. Ezért találjuk néhány oldallal lejjebb a mai magyarországi általánosan elterjedt nyelvhasználatban kissé különösnek ható "pravoszláv pápák" (illetve "latin pravoszlávia") szóösszetételt (ami a nagy egyházszakadás előtti korszakra vonatkozóan számos más szerzőnél is bevett kifejezés), ami itt csupán annyit jelent, hogy a római pápák megmaradtak az igaz hit, az egyetemes kereszténység mellett, és nem támogattak partikuláris eretnekségeket (pl. képrombolás), ellentétben némely bizánci császárral és konstantinápolyi patriarchával.
³ a nagy eretnekség, az iszlám V. Szolovjov értelmezésében az iszlám a képrombolást is magában foglaló eretnekségeknek egy nem keresztény, külön vallás alakjában kifejeződött, letisztult formáját jelenti. Ezen eretnekségek lényege Krisztus Istenemberségének tagadásában áll. Szolovjov erről a következőképpen írt A nagy vita és a keresztény politika című munkájának "Kereszténység és a keleti alapelv reakciója az eretnekségekben. A muzulmanizmus értelme" című fejezetében: "Az iszlám hittanításában helyet biztosít Krisztus számára, nagy és csodás módon született prófétaként és csodatevőként tisztelve őt. Ugyanakkor a muzulmanizmus azzal, hogy nem ismeri el benne a valódi Isten Fiát, tagadja Isten megtestesülésének titkát; de hát ugyanezen misztérium tagadása képezte az összes fő eretnekség lényegét is; a mohamedanizmus Jézus Krisztusra és Jézus Krisztus Anyjára vonatkozó szemléletében egyetlen lényeges ponton sem tér el a nesztorianizmustól, amelyet Mohamed közelről ismert. Továbbá a muzulmanizmus fatalizmust hirdet [...], de a kereszténység keretein belül a fatalizmus szükségszerűen annak az eretnekségnek a következménye, amely a tökéletes embert megfosztja saját, emberi akaratától és energiájától, amivel az isteni erő holt eszközévé alakítja át [a monotheletizmusról van szó]. Végezetül, a muzulmanizmus nem fogadja el az isteni ábrázolását [...], de ez a törekvés is megvolt a keresztény világban, és egyértelműen kifejezésre jutott a képromboló eretnekségben, amelynek rokonsága a muzulmanizmussal olyannyira szembeötlő, hogy számos történész a képrombolás kialakulását kizárólag a bizánci császárok azon törekvésére vezeti vissza, hogy a kereszténységet a már akkor megjelent félelmetes muzulmanizmushoz közelítsék. [...] A képrombolás a krisztológiai eretnekségek természetes láncszemét alkotja. Mindezek az eretnekségek a muzulmanizmussal nem külsőleges, hanem mély belső kapcsolatban állnak, a bizánci császárok akaratától teljesen függetlenül. Az eretnekség ezen egész mozgását egyetlen (a kereszténység vonatkozásában) negatív eszme hatja át a valóságos és teljes istenemberség tagadása, úgyhogy az összes keleti eretnekség visszavezethető az embertelen isten ősi keleti alapelvére." [V. Szolovjov: Velikij szpor i hrisztyianszkaja polityika. Szolovjov 41-42.]
⁴ A firenzei zsinat a keleti és a nyugati egyház uniójának megteremtésének céljából 143839ben összeült ferrarafirenzei zsinatról van szó. Ezen többek között részt vett VIII. Palailogosz János bizánci császár (uralk. 142-548), József konstantinápolyi patriarcha, Iszidorosz, "Kijev és egész Oroszország" metropolitája (székhelye Moszkvában volt). A pápaság felfogását tükröző uniós okmányt, amely megegyezést hozott létre a főbb vitapontokban (Filioque, pápai primátus, kovásztalan kenyér, tisztítóhely) aláírta a császár és a jelenlévő keleti főpapok többsége. Ugyanakkor az unió csupán papíron jött létre, mivel a keleti egyházak papságának és híveinek többsége azt nem fogadta el. Az uniót ellenezte II. Vaszilij moszkvai nagyfejedelem is. Konstantinápoly 1453-ban történt elestével az unió kérdése aktualitását vesztette.
⁵ az eretnekmozgalom Keleten a pravoszlávia teljes győzelmével ért véget a keleti egyházban lezajlott képrombolási küzdelmekről van szó. A képrombolás 726-ban kezdődött III. Leó császár kezdeményezésére, aki 730ban megtiltotta a szentképek tiszteletét, és elrendelte eltávolításukat, így Szűz Mária és Krisztus képeinek eltávolítását is. A képtisztelők üldözését tovább fokozta V. Konstantin (uralk. 741-775). A 787ben Nikeában tartott VII. egyetemes zsinat elítélte az képrombolást, s a képrombolás első korszaka lezárult. 815-ben V. Leó császár (uralk. 813-820) kezdeményezésére a képrombolás kiújult, s véglegesen a képtiszteletet helyreállító 843-as konstantinápolyi zsinattal ért véget.
⁶ ad extra főpap, első bizánci császár Nagy Konstantin (Constantinus) római császárról van szó (306-324: társuralkodó, majd 337-ig egyeduralkodó mindkét birodalomrészben). Nevéhez fűződik a keresztény vallás szabad gyakorlásának engedélyezése, amit a kereszténységnek nyújtott számos kedvezmény követett. Bár csak a halálos ágyán keresztelkedett meg, aktívan részt vett az egyházi ügyekben; magát az egyház "külső ügyei püspökének" (latinul "ad extra püspöknek") tekintette. Így 325-ben ő hívta össze Nikeába a később az I. egyetemes zsinat néven számon tartott zsinatot. A régi Büzantion nevű görög gyarmatváros helyén megalapította a birodalom fővárosává vált Konstantinápolyt (Konstantin városa; más nevén Új Róma, Második Róma), amelyet 330-ban szenteltek fel.
⁷ Constantius Nagy Konstantin fia. Apja halála után 337 és 350 között társcsászárként a birodalom keleti felének uralkodója, majd 361-ig egyeduralkodó. A nikeai I. egyetemes zsinaton (325) elítélt arianizmus támogatójaként erőteljesen beavatkozott az egyházi ügyekbe. Szolovjov a "hamis hitvallás" kifejezés alatt minden bizonnyal a császár által a 359ben Riminiben és Szeleukeiában tartott zsinatokon elfogadtatott "homoiánus" (a homoianizmus az arianizmus egyik irányzata, amely szerint Krisztus csupán hasonló, "homoi" az Atyához), a nikeai hitvallással összeférhetetlen hitvallást érti.

Zénon Hénotikonja Zénon császár elé (uralk. 474-491) Akakiosz konstantinápolyi patriarcha 482ben Hénotikon néven egy hitvallástervezetet terjesztett be a monofiziták megnyerésének céljából. Ez az egységformula nem tartalmazta a monofizitizmust elítélő (a monofizitizmus szerint Krisztus egyetlen, isteni természettel rendelkezik) kalkedóni IV. egyetemes zsinat (451) megfogalmazását, amely szerint Krisztus egy személy két természetben. Zénón császár a birodalomban kötelezővé tette a kalkedóni zsinat határozataival burkoltan ellentétben álló Hénotikon elfogadását.
Hérakleiosz Ektheszisze Hérakleiosz császár (uralk. 610-641) 638ban Ektheszisz néven birodalmi rendeletet bocsátott ki, amely kötelezővé tette a monotheletizmus (a monotheletizmus szerint Krisztusban csupán egyetlen akarat működik) tanításának elfogadását. A monotheletizmust később a Konstantinápolyban tartott VI. egyetemes zsinat (68081) ítélte el.
Constans Tüposza II. Constans császár (uralk. 641-648) visszavonta az Ekthesziszt és 648ban Tüposz néven új birodalmi rendeletet bocsátott ki, amely megtiltott minden vitát a Krisztusban lévő akaratok számáról.

⁸ Vö. Mk 12,27; Lk 20,38.
⁹ Hagyományosan Phótiosz konstantinápolyi patriarcha (a patriarchai trónon: 858867ben és 877886ban) nevéhez kötik a keleti és a nyugati egyház közötti első, következményeiben is jelentős konfliktus kialakulását. Phótiosz patriarchátusát meghatározta az állam élén történt uralkodóváltásokkal is összefüggő viszálya elődjével, Ignatiosz patriarchával (uralk. 847858 és 867-877), aki 858ban újra visszakerült a patriarchai trónra. A viszályba bekapcsolódott I. Miklós pápa is (uralk. 858867), aminek következményeként Konstantinápoly és Róma vitába keveredett az egyházi joghatóságról.
A vitát tovább mélyítette Bulgária ebben az időben zajló megkeresztelkedése.
¹⁰ Filioque A "Filioque" kifejezésnek (lat. "és a Fiútól") a nyugati egyházban történt beiktatása a nikeakonstantinápolyi hitvallás szövegébe képezi az egyik fő dogmatikai ütközőpontot a keleti és a nyugati egyház között. A hitvallásnak a nyugati egyházban használatos változata szerint a Szent Lélek nem "az Atyától", hanem az "Atyától és a Fiútól" ered (származik). Ez a beiktatás először helyi jelleggel a 6. században jelent meg Nyugaton, majd fokozatosan elterjedt, és nagyjából a 11. sz. elején a pápaság is elfogadta.
¹¹ Kéruláriosz Mihály patriarcha Kéruláriosz Mihály patriarchátusa (1043-1059) alatt, 1053-54ben zajlottak azok az események, amelyekhez hagyományosan a nagy keletnyugati egyházszakadást kapcsolják. 1054-ben a pápaság és Konstantinápoly közötti elmérgesedett viszony rendezésére IX. Leó pápa megbízásából Humbertus kardinális vezetésével követség utazott Konstantinápolyba. A sikertelen tárgyalások után Humbertus a Hagia Sophia székesegyház oltárasztalára helyezte a Kéruláriosz és hívei kiközösítéséről szóló bullát. Nem sokkal később Kéruláriosz helyi zsinatot hívott össze Konstantinápolyban, és egyházi átokkal sújtotta a kiközösítési okmányt, annak megszerkesztőit és elfogadóit. Ezt a zsinati határozatot a többi keleti patriarchátus is elfogadta. A keleti és nyugati egyházrész közössége tényleges megszűnésének, a szakadás kialakulásának hosszú folyamatában jelentős szerepet játszottak a nyugatról indított keresztes hadjáratok, amelyek eredményeképpen a felszabadított területeken latin patriarchátusok létesültek, továbbá az a tény, hogy az egyik keresztes hadjárat során a keresztesek 1204ben magát Konstantinápolyt is elfoglalták, és a bizánci állam területén egy ideig latin királyságok álltak fenn.

Nikétasz Sztethatosz (kb. 1000-1080) a konstantinápolyi Sztudion monostor szerzetese, jelentős szerepet játszott az 1054-es egyházszakadás eseményeiben. Polemikus írások szerzője az ostya és a Filioque kérdéséről; ezek az írásai a későbbi latinellenes irodalom forrásául szolgáltak.

¹² ószertartású egyházszakadás következményeiben a mai napig nagy jelentőséggel bíró szakadás az orosz egyházban. Közvetlen kiváltó oka a szertartásoknak és egyházi könyveknek Nikon patriarcha kezdeményezésére (világi nevén Nyikita Minov; 1652 és 1666 között, ténylegesen 1652-1658ban egész Oroszország patriarchája) 1653-ban megindult reformja volt. A reform alapmotívuma és indoklása az oroszországi szertartásoknak és egyházi könyveknek a görög szertartásokkal és egyházi könyvekkel való összhangjának megteremtése volt. Ezek a változtatások kiváltották a raszkolnyikok (szakadárok, óhitűek, ószertartásúak) heves ellenmozgalmát. Az ószertartású egyházszakadásról lásd Filippov Szergej írását az AETAS jelen számában.
¹³ egyetemes, katolikus hit V. Szolovjov itt a "katolikus" [kafolicseszkij] kifejezést a keleti kereszténység, az ortodoxia szemléletével összhangban, a görög eredeti "katholikosz" kifejezés jelentésének megfelelően használja, vagyis egyszerűen az "egyetemes" értelmében. Az ortodoxia (pravoszlávia) szóhasználata szerint az egyház "katolikus"; a nikeakonstantinápolyi hitvallás az eredeti görög szöveg szerint "katolikus" [egyetemes] és "apostoli egyházról" beszél. V. Szolovjov az "egyetemes, katolikus hit" kifejezést A bizantinizmus és Oroszország című írásában (Vizantyinyizm i Rosszija, 1896.), amely a szolovjovi vallás és történelembölcseleti publicisztika néhány alapgondolata mellett átdolgozott formában tartalmazza az itt közölt A bizantinizmus és az orosz óhitűség... főbb elemeit is, az "egyetemes, keresztény hit" ("vszemirnaja hrisztyianszkaja vera") kifejezéssel helyettesítette.
¹⁴ az 1654-es moszkvai zsinat Nikon patriarcha kezdeményezésére ez a zsinat határozta el az egyházi könyvek kijavítását.
¹⁵ szakkosz főpapi felső ruhadarab az ortodox egyházban.

Fotyij metropolita (megh. 1431) Kijev és egész Oroszország metropolitája 1409 és 1431 között, egyházi író. Származását tekintve peloponnészoszi görög volt.

¹⁶ Kőtábla (Szkrizsal) dogmák és szertartások magyarázatait tartalmazó gyűjtemények a pravoszláv egyházban. A Szolovjov által idézett sorok elsődleges forrása: Szkrizsal. Moszkva, 1655-1656.
¹⁷ A bulgáriai egyház a 19. századra teljes egészében elvesztette függetlenségét és a konstantinápolyi patriarcha jurisdictiója alá került. (Bulgária 1878ban nyerte el részleges politikai függetlenségét, addig az Oszmán Birodalom integráns részét alkotta.) A bolgár egyházi (a "görög" konstantinápolyi patriarchátussal szembeni) önállóságra irányuló törekvések számos előzmény után az 1850-es évektől váltak érzékelhetővé. Hosszas küzdelmek eredményeképpen 1870-ben a szultán firmánt (rendeletet) bocsátott ki, amely az önálló bolgár exarchátus felállításáról rendelkezett. Az exarchátus önálló bolgár egyházkerületet jelentett, amelybe a firmánban felsorolt metropóliák és püspökségek kerültek. Ezen kívül más egyházmegyék pravoszláv hívői is csatlakozhattak, ha az egyházmegye hívőinek legalább kétharmada kívánta ezt. Az új bolgár exarcha 1872 áprilisában hirdette ki a bolgár egyház függetlenségét. Erre válaszul a konstantinápolyi patriarcha által összehívott helyi zsinat 1872 szeptemberében szakadárnak nyilvánította a bolgár egyházat. A zsinat határozata a bolgárokat a nemzetiségtörzsiség híveinek nevezi, filetizmussal vádolja (a görög "phylé" "törzs" szóból). Ez a viszály igen nagy érdeklődést váltott ki Oroszországban.
¹⁸ A Nikon patriarcha által kezdeményezett reformok fontos része volt a háromujjas keresztvetés bevezetése a korábbi kétujjas helyett, valamint Jézus nevének a korábbi "Iszusz" alakú írásmódja helyett az "Iiszusz" alak előírása.
¹⁹ Lásd Pál apostolnál számos helyen például 1Kor 12, 1227; Róm 12,5.

1. ⁱ Természetesen csupán számunkra, de nem az Isten számára, aki képes a szentség erejét mindenfajta formától és feltételtől függetlenül is kinyilvánítani; de nekünk nem kell erre törekednünk és ezt követelnünk. [V. Szolovjov jegyzete.]
2. ⁱⁱ Lásd a pravoszláv hit Damaszkuszi Szent János általi kifejtésében az Eucharisztiáról szóló fejezetet.
   [V. Szolovjov jegyzete.]
3. ⁱⁱⁱ Lásd a "O Cerkvi i raszkole" ["Az Egyházról és az egyházszakadásról"] című cikkemet a Rusz 1882. évi 38., 39. és 40. számában. [V. Szolovjov jegyzete.]
4. ^iv Az ószertartásúak viszonylagos igazát maga az Orosz Egyház is elismerte, amely az ún. egyhitűség bevezetésével törvényesítette azokat a vitatott szertartásokat, amelyekre az 1667-es moszkvai zsinaton átkot mondtak. Egyházunk hasznára és becsületére válna, ha az egyhitűség elvét teljes következetességgel alkalmaznák. E kérdés kimerítő és teljes meggyőző vizsgálata megtalálható Tyertyij Ivanovics Filippov Szovremennije cerkovnije zapiszki címen megjelent tiszteletreméltó könyvében. [V. Szolovjov jegyzete.]
5. ^v Lásd Ieromonah Pafnutyij: Zapiszki. Moszkovszkoje obscsesztvo isztorii i drevnosztyej Rosszijszkih. Moszkva, 1877. II. 20. [V. Szolovjov jegyzete.]
6. ^vi Ieromonah Pafnutyij: Zapiszki. Moszkovszkoje obscsesztvo isztorii i drevnosztyej Rosszijszkih. Moszkva, 1877. II. 15-16. [V. Szolovjov jegyzete.]
7. ^vii Pontosan ugyanúgy, ahogyan a római pápa számára a lényeg a latin pravoszlávia volt. [V. Szolovjov jegyzete.]