Fejezetek
az Orosz Ortodox Egyház történetéből

Imrényi Tibor

Elfelejtett Kelet

A "nyugati" és a "keleti" kereszténység évszázadokon át, közel ezer éve próbál köze-ledni egymáshoz. Sikertelen volt az 1274-es lyoni, az 1438-39-es ferrara-firenzei uniós zsi-nat.
A közeledési próbálkozás a mai napig tart. A legutóbbi évtizedek meg-megújuló út-keresése, fo-kozott várakozása, a rendszeres katolikus-ortodox teológiai párbeszéd, a szent-földi, kons-tan--tinápolyi és római főpapi találkozások óhatatlanul szükségessé tették vitathatatlanul leg-népe-sebb európai keresztény szomszédunk - ma a legkívánatosabb ki-fejezéssel élve - az orosz-uk-rán-belorusz helyi ortodox egyház történelmének megismerését.
Az AETAS történettudományi folyóirat egy olyan megjelenés előtt álló könyv néhány fejezetének közlésére vállalkozott, melynek tárgya - az egyháztörténettel foglalkozó szak-embereken kívül - a szélesebb közönség számára eddig majdnem teljesen ismeretlen volt.^*
Az orosz egyháztörténet e magyar változatának különlegessége az, hogy A kezdetektől 1917-ig terjedő rész Konrad Onasch munkája, az 1917 utáni eseményeket pedig egy orosz ku-tató, Vlagyiszlav Cipin dolgozta fel Az Orosz Ortodox Egyház Története 1917-1990 című mű-vében. E kettősség, a "nyugati" és a "keleti" látásmód bizonyos különb-sége, és olykor a tudományos szakszerűséget messzemenőkig tisztelő harmóniája nyújtja számunkra a külön-legességet.
A magyar kiadás két összetevőjét alkotó eredeti művel kapcsolatban az alábbi rövid meg-jegyzések, illetve kiegészítések kívánkoznak ide.
Konrad Onasch az egyház történetének csak a vázlatát, "fő vonalait" ismerteti, amit jelez könyvének címe is: Grundzüge der Russischen Kirchengeschichte. A könyv történelmi vázlat jellege miatt maradhatott ki abból Szent András, a "szkíták földjét" megjárt, "Elsőként El-hívott Apostol" legendája, melynek egyébként mély gyökerei vannak a szláv hagyományban még a "Kijevi Rusz" kereszténységét megelőző időkből. Nem említi a szerző Cirill és Metód 9. századi missziós tevékenységének közvetett hatását a "Kijevi Ruszban", sem a két le-gen-daszerű fejedelem, Aszkold és Gyir bizánci hadjáratait, melyek során, a krónikák szerint, velük együtt sok katona fölvette a keresztséget. A történelmi korlátok szűkítése azonban lehetővé tette a szerző számára, hogy egyéb, igen fontos kö-rülményekre részletesen is kitér-jen. Onasch rövid előszavában így ír erről: "Minden egy-ház, így az orosz egyház története szempontjából is kiemelkedő szerepet játszik a kultúr- és szellemtörténeti összefüggések meg-értése. Ezért kell az olvasót nem csupán történelmi dátumokkal és tényekkel, hanem ezekkel a jelenségekkel is megismertetni."
Onasch, e kiváló és igen felkészült egyháztörténész megkísérli a majdnem lehetetlent: egyrészt "kívülről", egy "nyugati" kutató szemével, objektív módon felvázolni az orosz ke-reszténység históriáját, másrészt, nagyfokú szimpátiával, sőt empátiával beleélni magát az orosz kereszténység megélt történetébe. Így például Konstantinápolynak az egyetemes egy-háztól való "elválásáról" szól, holott formailag 1054. július 16-án IX. Leó pápa államtit-kára és bi-zalmasa, Humbert kardinális kezdeményezte azt. Végső lépésként a konstanti-nápolyi pátriár-kát és támogatóit kiközösítő bullát ő tette le az Ajía Szofía oltárára. Ezt az eseményt azután igen gyorsan, július 24-én követte a pátriárka által összehívott zsinat, mely viszont Hum-bertet és támogatóit közösítette ki.
A skizma fő oka azonban, rögtön tegyük hozzá, nem csupán dogmatikai eltérésekben és formális tényezőkben keresendő. A döntő okok közé sorolható, hogy feledésbe merült egy-más szeretetének az "új parancsolata" (Jn 13, 34), mely Jézus Krisztus újszövetségi Egy-házá-nak nem csupán morális, hanem létéből fakadó és létét minden szempontból meg-határozó pa-rancsolata. Ezért fordul a pap a bizánci liturgiában ezekkel a szavakkal a je-len-lévő hívőkhöz a Hiszekegy elmondása előtt: "Szeressük egymást, hogy egyetértésben vall-juk!".
Onasch a hatalmas kiterjedésű moszkvai metropolia "elszakadását" említi a bizánci egy-háztól 1448-ban. De facto autokefalitásának, függetlenségének megteremtése viszont egé-szen mást takart: az 1438-39-es ferrara-firenzei uniós zsinattal függött össze, amely volta-képpen az orosz ortodoxia "önvédelmi reakciója", a zsinaton a török fenyegetettség árnyéká-ban és nem szívbéli meggyőződésből született kényszerű kompromisszumok el-utasítása volt, melyektől nem sokkal később, 1453-ban, Konstantinápoly eleste után ma-guk a görögök is hivatalosan elhatárolták magukat.
Ugyanilyen meglepőnek tűnhet az orosz ortodoxián belül élők és gondolkodók szá-mára, amikor Onasch a Novgorodból kiinduló, ún. "zsidózókat" nem teljesen a részlete-sen be-mutatott főbb eretnek mozgalmak közésorolja, hanem - értékelése szerint - in-kább "jelentős reformmozgalomnak" nevezi. Lehet, hogy Onaschnak igaza van abban, hogy minden egyéb összefüggéstől eltekintve, "önmagában véve", ez egy nyugati érte-lem--ben vett "reformmoz-galom" volt. Az orosz ortodoxia szempontjából viszont heré-zis-nek szá-mított, mivel nem az egyházon kívül, hanem az egyházon belül jelentkezett, melytől az ortodoxia éppoly követke-zetességgel határolta el magát, amilyen következetes-séggel an-nak idején a zsidóság hivatalos vezetői önmagukat és híveiket elhatárolták a "Názáreti irányzattól" (ApCsel 24, 5). Ráadá-sul vallási szempontból még az európai re-formáció lehetséges legradikálisabb ágát is messze meghaladta, mert főbb irányzatai nemcsak min-dennemű egyházi kultuszt, a szerzetességet, az ikon- és ereklyetiszteletet, az egyházi hie-rarchiát, hanem Jézus Krisztus egyetlen személyének isteni és emberi termé-szetét is, sőt a Szentháromságban egy Istenről szóló tanítást is elvetet-ték. A racionális kri-tika alapján a keresztény vallás alapvető dogmáit utasították így el, azaz - magát a keresz-ténységet.
Hasonlóan árnyaltabb megközelítést igényel Ioszif Volokolamszkij személyiségének és egyházi tevékenységének a megítélése, akár az orosz egyházi történetírás, akár a népi vallásos tisztelet szintjén hasonlítjuk össze Nyil Szorszkijjal. A két aszkéta, bár lelkiségük kívülről nézve igen eltérőnek mutatkozott, tisztelte egymást. Ioszif még tanítványait is el-küldte Nyilhez a szüntelenül folyó imádság elsajátítására. A kor hatalmi harcaiban azon-ban nézeteik különbségét politikai célra is kihasználták és eltúlozták. Egyébként mindkét irányzat, a "tevé-keny" és a "spirituális" világosan nyomon követhető a bizánci, sőt az ősi egyiptomi hagyo-mányban is. Ne felejtsük el: az Egyház később mindkettőjüket szentté avatta!
Ugyancsak óvatosabb megközelítést igényel a sokak által vitatottnak, sőt kifejezetten ne-gatívnak tartott személyiség, a múlt századi szinódusi főügyész K. P. Pobedonoszcev tevé-kenységének a megítélése. Jellegzetesen konzervatív beállítottsága nem feltétlenül nélkülözött minden alapot. A sajtó befolyásával szemben például, mely szinte "államot képez az állam-ban", mélységesen szkeptikus álláspontra helyezkedett: az emberek hajla-mosak a nyomtatott írást mint valami megfellebbezhetetlen igazságot elfogadni, de hol van a sajtó véleményének és erkölcsi autoritásának a garanciája? Mint jogász a múlt szá-zad orosz kultúrtörténetének sajátos részét képező számos, főleg jogi és állampolitikai kérdésekkel foglalkozó mű szerzője.
A magyar kiadás olvasója az orosz egyháztörténet fő eseményeinek túlnyomó részét, egé-szen 1917-ig, Konrad Onasch kutatásai nyomán ismerheti meg, az 1917 utáni fejle-ményeket pedig Vlagyiszlav Cipin írása alapján. Ez távolról sem jelenti azt, mintha az "orosz-ukrán-belorusz" egyház történetét e dátummal két nagy korszakra lehetne osztani. Hiszen ennek az egyháznak a történetében számos határvonalat lehet húzni: beszélhe-tünk a tatár-mongol kor-szak előtti és utáni történelemről, a pátriárkátus megalapítása előtti és utáni időszakról, vagy a "zavaros időkről", a Nagy Péter nevével fémjelzett szinodális korról, és másféle felosztás is lehetséges.
Ha az 1917-es dátumot valami mégis kiemeli, akkor ez két dolog. Egyrészt az a tény, hogy az ateizmus e század első felében, hol frontálisan, hol indirekt módszerekkel, de mére-teit és mélységét tekintve is páratlan agresszivitással támadt az orosz egyházra. Más-részt az a körülmény, amelyet K. Onasch művének 1967-es német nyelvű kiadásának legutolsó fejeze-tében még így fogalmaz meg: "Az egyháztörténész számára igen nagy nehézséget jelent fel-vázolni az orosz ortodox egyház útját az 1917-es októberi forrada-lom utáni Szovjetunióban. Ennek az egyháznak az útja még nem vált történelemmé, még a jelenhez tartozik. Az ebből adódó problémák már az írásos forrásoknál jelentkeznek, amelyek minden egyháztörténeti kutatás alapját képezik."
Az 1989-90-es fordulat óta azonban lavinaszerűen láthattak napvilágot a különböző történeti források, korabeli dokumentumok, feljegyzések és - ami szintén alapvetően új jelen-ség - ezt már teljes nyíltsággal meg is lehet írni és ki is lehet nyomtatni.
Az egyháztörténeti mű izgalmassága abban rejlik, hogy Vlagyiszlav Cipin K. Onasch-hoz hasonlóan szintén "megkísérli a majdnem lehetetlent", csak éppen ellenkező előjellel: egy-részt 1917-től szinte napjainkig megírni ennek az egyháznak "belülről" látott és "be-lül-ről" megélt történetét, másrészt megpróbálni a "külső" szemlélő objektivitásával fel-vázolni az eseménye-ket. A hangsúly ebben a részben kifejezetten az egyházszervezeti, dog-matikai és spirituális eseményekre esik, hiszen ebben az időszakban az egyház, a ke-resz-ténység puszta fennmaradá-sáért folyt a harc. Emellett nem is lett volna talán helyén-való a kultúrtörténeti és szellemtör-téneti vonatkozások részletes bemutatása, ami a ké-sőbbi kutatókra vár.
A tisztán történelmi - és nem egyháztörténeti vonatkozású - megfogalmazásokban talál-hatunk számunkra vitatható kifejezéseket, amelyek a 70 év alatt megszokott világi történet-írás terminológiai hatását tükrözik: az egykori Szovjetunió "visszacsatolt" vagy " bekebele-zett"-e bizonyos területeket? Egyesekre talán az első, másokra feltehetőleg a má-sodik kifeje-zés lenne inkább indokolt. Ezért ne vitatkozzunk azon, hogy Kárpátalja erede-tileg a Magyar Királysághoz vagy a "Kijevi Oroszországhoz" tartozott-e. Hiszen nem egyszerűen történe-lemkönyvet, hanem annak egy sajátos fajtáját, egyháztörténetet tar-tunk a kezünkben: még-hozzá az "orosz-ukrán-belorusz" helyi ortodox egyház tragikus fordulatokkal terhes, vér-tanúk végeláthatatlan sorát felmutató megrázó, de mégis fel-emelő történetét Szovjet-Orosz-országban.
Egyszer valaki egy baráti beszélgetés során ezt mondta a századunkban lezajlott orosz-országi keresztényüldözésekkel kapcsolatban: "Igen, mi mindezt tudjuk, de ez nincs benne az európai köztudatban."
Megdöbbentő arra gondolni, hogy a kereszténység történetének egyik legnagyobb mé-retű üldöztetése, holocaustja talán nincs benne vagy csak homályosan és kevert módon van jelen a hagyományosan még mindig kereszténynek mondott Európa emlékezetében. Jól tud-juk, hogy más keresztény Egyházak, sőt más vallások hívei is sokat szenvedtek eb-ben a szá-zadban az egykori Szovjetunióban, sőt más országokban, így Magyarországon is. Min-dennek emléke, az ateizmus által ütött sebek még elevenen élnek a hazai kereszté-nyek között.
Vlagyiszlav Cipin krónikájában csak arról tudósít, amit talán a legkevésbé ismerünk: az ortodox keresztények keresztútjáról a 20. századi szovjet államban.
Végül még egy megjegyzés. V. Cipin azt írja, hogy "a nagy honvédő háború után az orosz egyház azonnal bekapcsolódott a békemozgalomba. A »hidegháború« körülményei között Alekszij pátriárka és az orosz egyház vezető főpapjainak békefelhívásait sokan po-litikai akcióknak tekintették."
Ebben a vádban volt valami igazság, csak nagyon kevés megértés. És bizonyára csak az érthette és értheti ezt meg igazán, aki nem kívülről, nyugat-európai szemmel nézve, hanem belülről, benne élve, a saját bőrén tapasztalva követhette az események fordulatait ebben korban. Akár a keményebb sztálini-hruscsovi időkben, akár a viszonylag "puhább" brezsnyevi korban az egész egyház - és ez vezetőire még inkább érvényes - hol kímélet-lenül üldözött, hol fenyegetett, hol megtűrt "túsz" volt - és maradt az államban.
Túszoktól pedig nem szokás elvárni, hogy mindig és minden szempontból úgy be-szélje-nek vagy nyilatkozzanak, mint a szabad emberek.

***

A megjelenés alatt álló könyvből a Vlagyiszlav Cipin által írt Az orosz ortodox egyház helyi zsinata 1917-1918 és Az orosz ortodox egyház a polgárháború éveiben című fejezeteket közöljük. Az eredeti kiadásokban szerepeltetett bibliográfia, illetve jegyzetaparátus a ma-gyar kiadásból szerkesztői megfontolásból kimarad, így ezeket a jelen publikációban a fejezetek végén össze-vonva közöljük.