A multikulturalizmus válságát éli. Ezalatt nem csupán azt értem, hogy az úgynevezett „politikai korrektség” torzult el teljesen irreális irányba, de maga az ideológia is kelepcébe jutott. Ez az összeomlás ugyanakkor nem szükségszerű, és nem is szabad annak tekintenünk, ha elhivatottak vagyunk a valódi okok vizsgálata iránt.

A multikulturalizmus fő baja, hogy ránehezedett a brit társadalom motorjára, az egyetemekre, az iskolákra, a kórházakra, a rendőrségre, a közszolgáltatásokra, a multinacionális vállalatokra, az egyházra, sőt még a BBC-re is. Nemrég a Guardian című napilap vitát közölt az iszlám szerepéről Nagy-Britanniában, melynek során azt több megszólaló is egy elefánthoz hasonlította a porcelánboltban. Az érdekes az volt – ahogyan ezt a lap is megállapította –, hogy az identitást adó politika legfőbb szószólói mennyire lazán értelmezik ideológiájukat, ha igazuk bizonyítása úgy követeli meg. Erre természetesen szükségük is van, ha magyarázni szeretnék azokat az egyértelmű eredményeket, melyek szerint a fiatalok, a kisebbségekhez tartozók és a radikális baloldaliak legnagyobb része egyértelműen elutasítja a multikulturalizmus eszméjét. Hogy a végső ostrom honnan indul majd ezen nem túl hosszú életű társadalomszervező rendszer ellen, kevéssé sejthetjük – megannyi irányból érkezhet. Ha egy kicsit precízebbek szeretnénk lenni, elég egy pillantást vetnünk a washingtoni Capitoliumra, ahol nem sokkal ezelőtt John Forbes Kerry nem tette le elnöki esküjét. Ahogy Arthur Schlesinger, a multikulturalizmus első liberális bírálója fogalmazott, éppen azért nem, mert a Demokrata Párt ideológiai háttere házsártos, a különbségeket, az elkülönülést és a törzsi megkülönböztetés fontosságát fröcsögő politikává töredezett szét. Sokan mindössze azon megfontolásból választották a republikánusokat, mert „azok legalább nem betegedtek bele a sokszínűség nevében való követelőzésbe”. Matt Stone, a fiatalok körében óriási népszerűségnek örvendő rajzfilm, a South Park alkotója így fogalmaz: „Utálom a konzervatívokat, de még sokkal jobban utálom a liberálisokat.” Nem valamiféle elszigetelt véleményről van szó, hanem komoly és egyre általánosabb vélekedésről a fiatalok körében. A könyörtelen fekete humoráról ismert rajzfilmsorozat után, egyes elemzők a fiatalokat illetően már „South Park-republikánusokról” beszélnek. Mindez azonban csupán egy kiragadott példa: tudjuk, hogy a kábeltelevíziók (pl. Fox News) és rádiócsatornák számának rohamos növekedésével a liberálisok mára teljes médiatúlsúlyukat elvesztették. Az egyre népszerűbb internetes blogok között pedig tömegével találunk a kisebbségekkel szemben agitáló honlapokat, nem is beszélve az etnikumok virtuális tárhelyei ellen elkövetett növekvő számú hackertámadásról.

Természetesen mondhatnánk, hogy „igen, de az Amerika”. Azonban ugyanez a folyamat játszódik le Nagy-Britanniában is, csupán valamivel lassabb tempóban. A fiatalok esetében már ma is egyértelmű, hogy a tengerentúlon tapasztalhatóhoz hasonló jelenségről van szó. A brit fiatalok körében végzett véget nem érő kutatások, melyeknek célja elvileg az előítéletesség, a tolerancia szintjének vizsgálata, egyre inkább közutálat tárgyai. Ugyanígy a fiatalok jó része körében visszatetszést kelt mindenféle etnikai és (elsősorban) társadalmi kisebbségnek „a saját kultúrájuk gazdagságát ünneplő”, azt megkülönböztető fellépése (pl. homoszexuálisok). Mit eredményez mindez a kisebbségek körében? Növekvő szeparációs törekvéseket, a tágabb társadalomból való kivonulást, a szektaszerű elkülönülés népszerűvé válását.

A brit konzervatívok nem hazudnak, amikor azt állítják, hogy fenti trendekkel már régen tisztában vannak. Azonban az is tény, hogy ez idáig képtelenek voltak (lettek volna) a megoldására, mert ők ugyanannyira sajátos és öntörvényű módon értelmezik a brit kultúrát, mint ahogyan a baloldal legnagyobb része. A multikulturalizmus és a politikai korrektség napjainkra tulajdonképpen egybeolvadt. Ennélfogva minden bizonnyal tovább kell várnunk egy, a témában releváns politikai erő megjelenésére.