Az amerikai–kínai kapcsolatok hosszan tartó stabilitása után jó eséllyel hosszan tartó konfliktushelyzet következhet. Nem olyasféle ideológiai összeütközésről van szó ezúttal, mint amelyet a Jefferson és Mao közötti különbségek jelentenek; sokkal inkább Kína növekvő szükségéről az energiaforrások és a nyersanyagok terén. Természetesen a távol-keleti ország ezen igényei jócskán determinálják Kína politikáját is, amely így ezen a klasszikus síkon is szembenállást eredményezhet. Kínának ugyanis olyan térségekben kell tekintélyes befolyást kiépítenie, amelyekre eddig Washington monopolhelyzete volt jellemző.

A számok megdöbbentően hatnak. 2004- ben Kína már a világ kőolaj-kitermelésének 40%-ára tartott igényt. Amennyiben a jelenlegi ütemnek megfelelően Kína kőolajigénye továbbra is évente 7%-kal nő majd, akkor 2022-re eléri a napi 21 millió hordót, azaz az Egyesült Államok jelenlegi szintjét. Ez a folyamat szükségszerűen olyan országokkal való viszonyának megerősítésére sarkallja Pekinget, mint amilyen Irán. Nem kell bátorság ahhoz, hogy kijelentsük: egyetlen ilyen folyamat már közvetlen érdekellentétbe és sokrétű konfliktusba sodorja Kínát az Egyesült Államokkal szemben. Valójában már a jövő idő használatára sincs okunk: 2004 novemberében Peking megkötötte Irán történetének legnagyobb energiaüzletét, amely 250 millió tonna földgáz vásárlásáról szól 30 éves távlatban. Irán további 150 000 hordó nyersolajat is szállít majd a kínai állami energetikai társaságon, a Sinopecen keresztül. Az üzlet összértéke megközelíti a 70 milliárd dollárt.

S hogy a politika szükségszerű felzárkózását is illusztráljuk: Kína gazdasági érdekeinek megfelelően ellenez minden átfogó ENSZszankciót Iránnal szemben a Biztonsági Tanácsban. De nem Irán az egyetlen lehetséges ütközőpont: Peking ellenérdekelt a washingtoni törekvésekkel Szudán esetében is. Dél- Szudán ugyanis igen gazdag kőolajban, a legjelentősebb koncessziós jogokkal ezen a területen pedig hogy, hogy nem, a Kínai Nemzeti Olajtársaság (China National Petroleum) rendelkezik. Ennek megfelelően a kínai diplomácia sikerrel faragta le az Egyesült Államok által szorgalmazott nemzetközi felszólításokat a darfuri agresszió felszámolására, konkrétan pedig megvétózta a „lehetséges jövőbeni akciókkal” való fenyegetőzést az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Kína és az Egyesült Államok versenytársak az Oroszország energiakincseiért folytatott versenyben is. Az Egyesült Államok csökkenteni kívánja energiafüggőségét az Öböl térségétől, méghozzá Szibérián és Murmanszkon átvezető kőolajvezetékek segítségével. Ugyanezt az olajat azonban Kína is szeretné megkaparintani saját gazdasági szükségleteinek kielégítésére. S hogy még tovább menjünk: nem feledkezhetünk meg az élénk kínai érdeklődésről a nyugatkanadai és dél-amerikai (argentin és brazil) energia-lelőhelyeket illetően sem.

Az Egyesült Államoknak be kell látnia, hogy ez a versengés most más, mint a hidegháború, s hogy Kína mint vetélytárs alapvetően különbözik az egykori Szovjetuniótól. Hogy csak a legfontosabbat említsük: egy gazdasági válság Kínában jelentős negatív hatást gyakorolna az USA gazdaságára is. Valójában az Egyesült Államoknak segítenie kell Kínát, hogy megtalálja a lehető legkönnyebb utat energiatermelékenységének növelésére úgy, hogy szükségletei ne ütközzenek az amerikai érdekekkel. Az Egyesült Államok segítheti Kínát abban, hogy fejlesszen alternatív energiaforrásokat, hidroenergiát, természetes gázt, nukleáris, nap- és szélenergiát. Az USA-nak támogatnia kell Kínát abban is, hogy létrehozzon egy hosszú távú ázsiai energiaexport- hálózatot, amellyel megakadályozható a világpiac kaotikus átrendeződése. Sajnos a jelenlegi kínai külpolitika még frusztrálja Washingtont, s akarva-akaratlanul is a nemzeti érdek kemény képviseletére sarkallja azt. A törvényhozók egy jelentős része új hidegháborút vizionál, azonban sokkal jobban tennék, ha egy stratégiai partneri viszony kereteinek kialakításán fáradoznának.