Ez a beszámoló az ún. Alsó-Mekong országainak (Lower Mekong Countries; LMCs) bankrendszerbeli reformjait hivatott összefoglalni. Az érintett országok Kambodzsa, Lao Demokratikus Népköztársasága (Laosz), ill. Vietnam. Ezek az egymással sok szálon összefüggő államok a fenntartható fejlődés többszörös kihívásával néznek szembe az alacsony állami bevételektől a központilag irányított, piacalapú gazdaságba való átmenet költségeiig.

A reformok – ahogyan azt a „nagy testvér” Kína esetében is láthatjuk – fokozatosak, és Kambodzsa kivételével minden esetben kommunista kormányzatok irányítása alatt zajlanak. Más átmeneti gazdaságokat – és elsősorban Kínát – példaként véve ezek a folyamatok mára a bankrendszer reformjához érkeztek. Amíg az 1980- as években mindhárom ország esetében alapos újraszervezés kezdődött és zajlott a bankszektorban, az 1990-es években a folytatás jól érzékelhetően szerényebbé vált.

Az egyszintű bankrendszert mindhárom államban felváltotta a kétszintű a 80-as évek végén. A külföldi kézben lévő kisbankok és a félig-meddig magánkézben lévő helyi bankok egy erősen behatárolt skálán végezhették operatív munkájukat, kiszolgálva egy egyébként is meglehetősen szűk piacot. Az állami tulajdonban lévő központi bankok ugyanakkor – nem kis részben az előző évtizedek örökségének köszönhetően – meglehetősen gyenge egyensúlyi mutatókat tartanak fönn. Az állami szektor reformjai során jelentős kölcsönök halmozódtak föl, Vietnamban például ez az összeg már a GDP 5%-át teszi ki.

Kutatásaink is azt bizonyítják, hogy ezen nemzetgazdaságok gyengeségének fő oka a könnyelmű és túlzott hitelfelvétel az állami szektor számára. Ezzel az évtizeddel azonban már elodázhatatlanná váltak egy célorientáltabb vállalati és financiális szektorbeli rekonstrukció, és egyúttal a versengő jellegű piacnyitás irányába tett intézkedések is (ASEAN – szabad piaci térség, WTO). El kell ismernünk, hogy az ez irányú törekvések vitathatatlanul erősödtek is.

Kambodzsa számára mégis az jelentette a legnagyobb kihívást, hogy újból felállítsa bankrendszerét (az ország korábbi vezetője, Khmer Rouge ugyanis 1975–79 között egy „pénz nélküli, agráriumra épülő” országot igyekezett létrehozni). A bankrendszernek ugyanis a megelőző évtizedekben még az állami vállalkozásokban sem jutott jelentékeny szerep. Bár mára ennek vége, az új bankok elszaporodását nagyban hátráltatja Kambodzsa erős hajlama a központi felügyelet főhatalmának hangsúlyozására, az erősen limitált profitközpontú banki lehetőségek, a lakosság negatív meggyőződése és a bankszféra köztes állapota.

Laoszban és Vietnamban a központi bank maradványai egyaránt állami kézben vannak, és kereskedelmi bankokká történő átmenetüket alapvetően meghatározzák a helyi források és a kormányzat ösztönzőképessége. Ezek az intézmények további, igen erőteljes megerősítést igényelnek a következő területeken: a bankok és menedzsmentjük ösztönzése a reformokra; nemzetközi tapasztalatok alapján (és segítségével!) történő kockázatvállalás; a banki mechanizmusok hatékonyabbá tétele. Kína valóban jelenthet példát számukra, azonban csak ha elvonatkoztatunk a hibáitól. Vietnamnak és Laosznak a különbséget mindenekelőtt abban kell megragadniuk, hogy privatizálják még megmaradt állami bankjaikat együttműködő nemzetközi partnereiknek (bár a hírek szerint ez napjainkban már Kínában is megfontolás tárgyát képezi).