A 2004-es elnökválasztásokon vesztes párt, napjainkban is tartó, már-már rituális önbecsülési és önmeghatározási válsága során időt szakított két kisebb tanulság levonására is, ugyanakkor elmulasztott szembenézni egy sokkal jelentősebbel. Előbbi két apróbb – megtanult – lecke között persze, komoly összefüggés áll fönn, s az egyik mondhatni, hogy a másikból következik. Az első magától értetődően az, hogy az ország messze túlnyomó többségében a Demokrata Párt vesztett versenyképességéből – már ha el nem vesztette azt egészében. A második pedig egyértelművé teszi, hogy a demokraták sohasem nyerhetik el újra az elnökséget, vagy akár a Kongresszus fölötti ellenőrzést, ha előbbi nem változik meg.

Az ok, ami miatt amerikai polgárok tömegében vált irrelevánssá a Demokrata Párt, nem más, mint az erkölcsi kérdésekben tanúsított egyértelmű fogyatékosságai. Ezekről ugyan már számos vita lezajlott és folyik napjainkban is, ám kevesen veszik észre, hogy valami hibádzik.

Amit a Demokrata Párt a választások óta nélkülöz, az egy átfogó, a teljes problémát egészében átölelő önvizsgálat, ideértve a történelmi tapasztalatok vizsgálatát is – amelybe pedig fokozottan beleérthetjük a Bill Clinton és George W. Bush országlása közötti fő különbségeket, s még inkább: az azonosságokat. Elsősorban, ahogy a két elnökaspiráns fokozatosan megkülönböztette magát pártja uralkodó imidzsétől, az ifjabb Bush a könyörületes konzervatív, míg Clinton a harmadik utas politikus képét magára öltve.

Ugyanis – nem nehéz belátnunk – mindkettejük sikerét túlnyomó részben ennek tudhatjuk be, mint ahogyan az is tény, hogy a két párt körében ma már (évek távlatából és azok adta bölcsességgel) ezeket a példákat tartják az ideálishoz leginkább közeli arculatpolitikának.

Van azonban egy jelentős különbség. Míg Bush elsöprő sikerrel formálta saját képére pártját, miután annak minden szintjén az általa képviselt irányvonal vált uralkodóvá, addig Clinton már elnöki ciklusai alatt is leginkább éppen pártjának az ő személyiségét nehezen befogadó jellege miatt szenvedett súlyos politikai károkat. A tények magukért beszélnek: Bush első ciklusa alatt minden kongresszusi és kormányzóválasztás a republikánusok sikerét és további térnyerésüket eredményezte, míg Clinton idején a demokraták veszteségei és visszaszorulása választásról választásra egyértelmű volt.

Clinton óta utóbbi folyamat tovább erősödött, ideértve a két elnökválasztást is, amelyek során a demokrata aspiránsok sikertelenül próbálták elsajátítani a már említett Clinton-féle harmadik utas irányvonalat. A 2004. novemberi kudarc azonban felveti a kérdést, vajon nincs-e itt az ideje a valódi „clintonizmus” visszatértének a Demokrata Pártba? A probléma ugyanis – egyre inkább úgy tűnik – éppen az, hogy bár felszínesen bármelyik demokrata jelölt sikerrel követheti a clintoni kommunikációt, s hangoztathatja annak elvi iránymutatásait, az 1990 és 1998 közötti időszak sikereinek okát valójában nem értik – annak okára még nem kérdeztek rá.

A demokrata jelöltek előtt egyvalaminek mindenképpen világossá kellene válnia, még mielőtt elnökjelölti tisztséget tűznek ki maguk elé: annak ugyanis, hogy a névadó által egykor képviselt, valódi clintonizmus kizárólag a kormányzás, az elnöki munka során jelent meg és érvényesült, a kampányban nem. Ezzel ellentétben az irányzat mai követői elsősorban kommunikációjukban igyekeznek a volt elnök örökébe lépni, sokkal kevésbé a politikai programok terén. Ám még az 1998 óta zajlott kampányokban sem sikerült megfelelően idézni az egykori elnök által keltett szimpátiát. Hiszen, például John Kerry éppen azzal tette hiteltelenné a róla kialakítandó, „az egykori elnök örököse” képet, hogy a konszenzuskereső, ám egyéni clintoni arculathoz oda nem illő, radikális állásfoglalásokra ragadtatta magát például a homoszexuálisok házassága vagy iraki háború kapcsán. Clinton nem tett volna ilyet.