Az Egyesült Államok győzedelmeskedett a hidegháborúban, mert harca során megfogalmazott és megtartott egy sor, kötelező jellegű alapelvet. Alábbiakban annak körvonalait kívánom taglalni, vajon milyen hasonló alapelveket igényel a harc a terrorizmus korában.

Az első ember, akit a terrorizmus által Amerikára jelentett veszélyről hallottam beszélni, Brian Michael Jenkins volt, egy 1978-as berlini konferencián. Jelentős feltűnést keltett mindez abban az időben, amikor védelempolitika alatt elsősorban a szovjet nukleáris arzenálról vagy a vietnami háborúról beszéltünk. Jenkins ekkor, harmincas éveit taposva a RAND Vállalat fiatal kutatója volt, aki kétes visszhangot kiváltva kijelentette, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei számára hosszú távon talán nem a Szovjetunió jelenti a legfőbb veszélyforrást. Mindezt arra alapozta, hogy a kormányzati hatalom által összpontosítható fenyegető eszközök száma és méretei addigra már elérték a lehetséges határértéket. Új típusú fenyegetést ezt követően – húzta alá Jenkins – csak az jelenthet, ha a háborús eszközök nem állami szereplőkhöz, „gangokhoz” kerülnek. Az ilyen helyzetek elsődleges újdonságát a fiatal előadó abban látta, hogy a felfegyverzett civil személyeknek – a kormányzati főhatalommal szemben – nincs valódi vesztenivalója elképzelései végrehajtása során. Michael Jenkins a következő évtizedeket a kormányzat alkalmazásában, mint a RAND antiterrorista szakértője töltötte, valamint megalapított és vezetett egy magánkézben lévő kockázati tanácsadó céget.

Bár ebben a hosszú időszakban szakterülete vegetálásra szorult a védelmi politikán belül, mégsem állíthatjuk, hogy e fiatalember balek lett volna. Amikor legutóbb, a 2004-es elnökválasztás után volt alkalmam beszélgetni vele, szinte kizárólag az elnökjelölteknek a témában elhangzott nyilatkozatai miatti bosszúságát ecsetelte. Arról beszélt, hogy meg kéne végre értenünk: a terrorizmus elleni harcban a siker nem valamiféle tiszta és egyértelmű győzelmet jelent, hanem legjobb esetben is a támadások számának visszaszorítását. Jelenleg – ahogy ő látja – a probléma abban is újszerű, hogy nem jó megoldási tervek vagy ötletek után kell kutatnunk a szakértői vélemények között, mert jó ötletek régóta rendelkezésre állnak és elérhetőek. Idesorolhatjuk a 9/11 Vizsgálóbizottság zárójelentését, de a német vizsgálóbizottságét, a Gilmore vagy a Bremer Bizottság jelentéseit is. A probléma tehát nem a jó válaszok hiánya – a probléma az azok gyakorlati megvalósításával szemben tanúsított ellenállás. A politika számára ugyanis nehéz elfogadni, hogy a lakosság felé nem mutathat fel olyan egyértelmű eredményeket, mint egy hagyományos háború esetében. Hogy nem mutathatja fel eredményként akár csak a háború végét (mint Vietnamnál), hiszen ennek a háborúnak sohasem lesz vége. Mégis, akár a novemberi kihívó, akár az újraválasztott elnök kampányára gondolunk: a hitegetés folyik, s talán napról napra erősebb. A hitegetésnek be kell fejeződnie.

1. Szeptember 11. legszembetűnőbb következménye a belföldi biztonsági intézkedések terén kétséget kizáróan a repülőtéri rendszer szigorítása volt. Ennek szintén legszembetűnőbb következménye azonban nem más, mint hogy ma már az utasok túlnyomó többsége nem halad át anélkül egy ellenőrző kapun, hogy ne minősítené „szemét”- nek vagy „bunkó”-nak a biztonsági embereket. De ennél is tovább mehetünk: ha két különböző emberünk van egyetlen olyan feladatra, hogy összehasonlítsák a jogosítványon lévő nevet a repülőjegyen olvashatóval, akkor az antiterrorista politikánk halálra van ítélve. Ennek oka elsősorban természetesen az alkalmazott módszerek elképesztő drágasága. A szeptember 11- ét követően megreformált belső biztonsági rendszer ugyanis jelenleg nagyrészt nem más, mint az ablakon kidobott temérdek pénz. (Csak a repülőterek biztonsági rendszere évi mintegy 4 milliárd dollárba kerül. Ebbe ugyanakkor még nem számoltuk bele az első osztályon utaztatott ún. „air marshallok” költségeit sem.) Mindez pedig ellentétben áll a hazai és a külföldi terrorizmus- szakértők egybehangzó véleményével, mely szerint a terrorizmus elleni küzdelem sikere valójában nem elsősorban az arra fordított anyagi források mennyiségén múlik. Mi több, ahogy fogalmaznak: „mindez akár olcsó is lehet”. Mindezt tetézi az a tény, hogy a hozzáértő véleményformálók egy jelentős része szerint a fejlett országok, s elsősorban az Egyesült Államok pontosan a védekezésre fordított indokolatlanul nagy összegekkel válik a modern terroristák áldozatává. Nem csupán a ráfordított hatalmas összegek, de legalább annyira az állandó félelmi légkör elterjedése miatt.

2. Számtalan háborús elméletünk közül talán egy alapvetés sem annyira általánosan elfogadott, mint amely azt állítja: „ismerd az ellenséged”. S nincs még egy olyan alapvetés sem, amely ennyire a perifériára szorult volna 2001. szeptember 11. után. Nem csoda hát, hogy az antiterrorista szakértői körök az elmúlt három évben alig győzték hangsúlyozni az iszlám következő évtizedei feltérképezésének fontosságát. Ezzel párhuzamosan azonban az Egyesült Államoknak a muszlim világgal kialakított viszonya az elmúlt évek során erőteljesen magán viseli a „hozzáértetlenség” nyomát. Ezt tapasztalhattuk a szovjet kivonulás utáni Afganisztán történetét övező homály, de Szaddám Huszein 90-es évekbeli tevékenységére vonatkozó tévedéseket illetően is. Márpedig – ahogy annak előtte sejtettük, s ahogyan később láttuk – a hibás vagy hiányos ismereteken alapuló stratégia döntő hatással van a végső eredményekre is.

Az amerikai és tengerentúli szakértők jórészt egybehangzó véleménye szerint ma a megszállt területeken sokkal kevésbé fedezhetőek fel a demokrácia nyomai, mintsem a káoszé és az általános félelemé. A fő probléma, amely hosszú távon akadályt jelent a terrorizmus ellen folytatott háború sikere előtt, az, hogy a nem megfelelő ismereteken alapuló külpolitika tartós unszimpátiát okoz a muszlimok között az Egyesült Államok iránt. Márpedig kétség sem fér ahhoz, hogy a siker egyik kulcsa az ezen társadalmakhoz fűződő, a jelenleginél sokkal jobb – hovatovább bizalmi – viszony.

3. Amikor ezen íráshoz interjúkat készítettem, két alanyommal való beszélgetés során rövid időre elakadt a szavam. Az egyik ilyen beszélgetőpartnerem Stephen Van Evera volt a MIT-ről, a másik Steven Miller a Harvardról. „A modern idők legnagyobb hibáját elkövető amerikai kormánya” jelentették ki mindketten, amikor ugyanarra az egyébként evidens tényre hívták fel a figyelmemet, hogy az Egyesült Államok ma először nem bír teljes ráhatással a volt szovjet nukleáris arzenál sorsára (ez mintegy 30 000 nukleáris töltetet jelent).

Ahogy már mondtuk, a jelenlegi belbiztonsági rendszer – most már ennek fényében is – nem más, mint kidobott pénz. Egyértelmű, hogy egy ilyen jelentős biztonsági kockázat kikerülése az Egyesült Államok látóköréből és befolyásából lehetetlenné tesz egy sikeres antiterrorista politikát. Mindehhez pedig hozzájön a nem szovjet nukleáris arzenálok jelentette veszély, amelyek elhelyezkedéséről és méreteiről pusztán sejtéseink lehetnek. Nem véletlen, hogy a tapasztalt demokrata és republikánus szenátorok az elmúlt időkben együtt igyekeztek hangsúlyozni: az USA számára a legnagyobb veszélyt a nukleáris fegyverek elterjedése jelenti. Tudjuk jól, hogy a terroristák számára immár nem egy út kínálkozik ilyen jellegű fegyverek beszerzésére, ezek közül az első számú és legkönnyebb lehetőség a volt szovjet arzenálból való vásárlás – régi kapcsolatok felhasználásával. Ám nem feledkezhetünk meg a szélsőséges csoportok saját technológiai hátteréről, s egyébként igen magasan képzett kutatói-fejlesztői hátteréről sem. Az Egyesült Államok jelenleg több pénzt költ Irak stabilizációjára, mint a hidegháború alatt a nukleáris fegyverekre vonatkozó hírszerzésre. Ezalatt napról napra nagyobb lyukak tátonganak a fejlődő világ ilyen irányú folyamatairól rendelkezésre álló ismereteinkben. Ebben a harcban márpedig minden egyes nap súlyos veszteség.