Az alkotmány elutasítása végső csapást mért Európa politikai elitjére. A francia és holland szavazók keményen megfeddték vezetőiket, akik csaknem három évet töltöttek a 400 oldalas dokumentum összeállításával, elfogadtatásának előkészítésével. Elvetették a hosszú ideje fennálló dogmát, mely szerint egyedül egy egységesebb Európa képes ellensúlyt képezni az Egyesült Államok és a feltörekvő Kína gazdasági és politikai hatalmával szemben. A jelentős tekintélyveszteség azonban csak az egyike azon veszélyeknek, melyek Európa politikusait fenyegetik. A siralmas gazdasági teljesítmény – amely a „nem” szavazatok győzelmének egyik meghatározó tényezője – ugyanis arra viheti a szavazókat Németországban és Olaszországban, hogy kiálljanak kormányuk mögül az egy éven belül esedékes választásokon. A reformok szószólóinak pedig amiatt fájhat a fejük, hogy a kialakult bizonytalanság miatt jóval nagyobb erőfeszítésükbe kerülhet, hogy támogatást találjanak régóta várt gazdaságserkentő intézkedéseik elfogadtatásához.

A kialakult helyzet aggodalomra adhat okot, azonban nem katasztrofális. Sőt lehet, hogy szavazataikkal a francia és a holland állampolgárok szívességet tettek Európának. Álljon itt három érv, hogy miért is:

Vége szakad a francia–német uralomnak

A kezdetektől fogva Franciaország és Németország volt az, aki kimondta a végső szót az Európai Unióban. Ez érthető is, hiszen a két korábbi ellenség együttműködése nélkül az EU és elődei mind halva született kezdeményezések lettek volna. Ráadásul éveken keresztül e két ország alkotta Európa legerősebb gazdaságát. Mára azonban változott a helyzet. A két nagyhatalom stagnálása mellett az újonnan csatlakozó tizek éllovasai – Lengyelország és Szlovákia – jóval nagyobb növekedési mutatókkal rendelkeznek, s a német és a francia berendezkedést nem tekintik többé követendő példának. Azon országok pedig, így Írország és Finnország, melyek mélyreható reformokat eszközöltek gazdaságuk fellendítése érdekében, méltán háborodtak fel, mikor Párizs és Berlin módosította a monetáris unió alapjául szolgáló fiskális fegyelem mindenki által elfogadott szabályait. Ráadásul a protekcionista húrokat pengető német–francia kettős még meg is rótt olyan kormányokat, mint Írország vagy Lengyelország, hogy alacsony adókulcsaikkal befektetéseket vonnak el „Európa magjától”. Ezt azonban a versenyképesebb országok már nem sokáig fogják tűrni.

Az alkotmány nagymértékben magán hordozza a francia és német elit kézjegyét. Most, hogy ez megbukott, a két ország tanácsbeli befolyása is csökkenhet. „A franko- germán motor már egyre inkább csak papíron létezik” – véli Alexander Stubb finn európai parlamenti képviselő. „Az új tagállamok, az északi államok és az Egyesült Királyság fel fog lépni a gazdasági váltás érdekében.”

Egy politikai generáció tűnik el

2005 tavasza Európa politikai térképén is generációs váltást mutat. Az állam aktív szerepvállalását hangsúlyozó gazdasági eszme légköréből kinőtt 72 éves Chirac, a 61 éves Schröder és 68 éves Berlusconi komoly kihívókra talált hazájában, akik mind a piacorientált gazdaságpolitika hívei. A szeptemberi német szövetségi választások után Schrödert nagy valószínűséggel az a keletnémet származású 50 éves Angela Merkel váltja majd a kancellári székben, aki a jobbközép Kereszténydemokrata Unió élén átütő adóreformot és rugalmasabb munkaerőpiacot ígér. Chirac pozícióját – bár megbízatása 2007-ig tart – a szintén 50 esztendős Nicolas Sarkozy veszélyezteti. A kormányzó jobbközép párt elnöke, a kormány második legfontosabb tisztét betöltő politikus a deregularizációnak és a költséges jóléti állam visszaszorításának elkötelezett híve. Berlusconi sem számíthat sok jóra a 2006 tavaszán esedékes olaszországi választásokon. A közvélemény-kutatások szerint kormánya népszerűsége messze elmarad a liberálisabb nézeteket valló Romano Prodi balközép pártja mögött.

Így egy újabb thatcheri fordulat kezd kibontakozni a kontinensen. Az új politikusi generáció valószínűleg kevésbé lesz elkötelezett munkásai és egyéb, országuk politikai életébe hosszú ideje beágyazódott érdekek mellett.

Egy új, kétsebességes Európa

A franko-germán elképzelések egy olyan kétsebességes Európa képét vázolták fel, melyben Európa motorját az alkotmányt elfogadó államok adták volna, míg az azt esetleg elutasítók – így az Egyesült Királyság vagy Dánia – az integráció alacsonyabb lépcsőfokára kerültek volna. Ez azonban áldozatul esett a francia és holland szavazók akaratának. Ehelyett a kétsebességes Európa egy másik víziója kerülhet előtérbe. Azon államok, amelyek a deregularizálással, az adók és állami kiadások visszavágásával felpörgették gazdaságukat, egy növekedést szorgalmazó koalícióba tömörülhetnek – véli Ann Mettler, egy brüsszeli lobbicsoport, a Lisszabon Tanács elnöke. Ennek jeles példája az ez év tavasszal jórészt francia és német ellenvetések miatt leszavazott szolgáltatások szabad áramlásáról szóló direktíva. Ha ezek a tagállamok hasonló reformtervezetekkel állnak elő, nyomást gyakorolhatnak Berlinre és Párizsra, hogy csatlakozzanak a klubhoz. Még ha formális szervezetbe nem is tömörülnek, jó példával szolgálhatnak. Még így sincs miért örülni az alkotmány elutasításának. De néha a megfelelő változásokhoz egy katasztrófa kell.