1971. június 13-át írtuk, amikor a New York Times megkezdte az elhíresült „Pentagon dokumentumok” nyilvánosságra hozatalát a vietnami háborúról, annak titkos, igazi történetéről. S bár a történetből akkor nem állt össze kerek egész, az események jelentőségét ez a legkevésbé sem csökkenti. Hiszen az elnöki hatalom mindig is a közérdeklődés rajongásának vagy dühének gyújtópontjában található, s e dokumentumok akkori kiszivárogtatása az egyik legjelentősebb kihívást jelentette a Fehér Ház intézménye felé.

Richard Nixon bírósági úton igyekezett véget vetni a kezdetektől nagy vihar kavart iratok kiszivárogtatásának, s a közvéleményt arról biztosította, hogy „az elnöki hivatal politikája, az út amit járunk Vietnamban sokkal fontosabb, mint e dokumentumok.” Miután a publikálást még J. Edgar Hoover bevonásával sem sikerült megállítani, az elnök külön egységet hozott létre az ügy kezelésére (Plumbers). Az ügynökök Daniel Ellsberg kiszivárogtató és a neki segítséget nyújtó liberális háttérintézmények (Brookings Institution) közötti kapcsolatok felszámolását kapták feladatul. E titkos módszereket a kormányzat nem utoljára alkalmazta, s végül ezek vezettek a Watergate-botrányhoz és Nixon 1974-es lemondásához. A tanulság? Az elnökök sem bújhatnak ki a törvény általi felelősség alól.

A Pentagon dokumentumokról folyó nyilvános diskurzus mindig az elnöki hivatal szerepe köré összpontosult, s különösen annak kül- és biztonságpolitikában elfoglalt helyével foglalkozott. A Hidegháború során és a vietnami korszak alatt az elnöki szerep kulcsjelentőségét e tekintetben senki sem kérdőjelezte meg. A távol-keleti kudarc azonban új síkra terelte az elnök megítélésének szempontjait. A kiszivárgott dokumentumok a kormányzaton belüli éles nézeteltérésekre világítottak rá, amely porrá zúzta az örök külpolitikai konszenzus illúzióját, amely az emberekben élt. A Pentagon dokumentumok nyilvánossága így a mai napig alapjaiban fejti ki hatását az Egyesült Államok népének hozzáállására az ország külpolitikája kapcsán.