Bár pániknak nem nevezhető, de mindenképpen érzékelhető a különböző közgazdasági és politikai megközelítéseknek az az egyetértése, amely az európai alkotmány elbukásából következtetett problémákra vonatkozik. A kontinens kulcsjelentőségű nemzetgazdaságainak feltámasztása szinte lehetetlennek tűnik, amelyet ékesen bizonyít az olyan radikális reformelképzelések politikai felértékelődése, mint Nicolas Sarkozyé vagy Angela Merkelé. Ráadásul az ingatlanpiaci buborék, amely az Egyesült Államokon kívül Európában is észrevehető, hamarosan elkerülhetetlenül kipukkan – ezáltal kegyelemdöfésre emlékeztető hatást kiváltva az öreg kontinens gazdaságára.

Mit kellene tenni? Lépjünk közelebb Európa legújabb, divatos szófordulatához: az „angol szociális modellhez”. A kifejezés – bármilyen meglepő is – rendkívül új: tavaly nyáron fogalmazta meg a londoni Public Policy Research (Közpolitikai Kutatások, IPPR) igazgatója, Nick Pearce. A brit jóléti rendszer Tony Blair 1997-óta tartó regnálása során számos új irányba fejlődött tovább. Ezek a fejlődési irányk annak ellenére nem kaptak különösebb nemzetközi figyelmet, hogy egyértelműen máshol is alkalmazhatónak tűnnek. A modell lényege valahogy az amerikai típusú kapitalizmus gazdasági dinamizmusát ötvözi a skandináv egyenlőségeszménnyel és szociális biztonsággal. Amennyire az elképzelés merész, legalább annyira aktuális, tekintve Németország és Franciaország gazdasági gyengélkedését. Előbbi nemrég lezajlott választási időszakában egyébként az angol, a dán és a svéd modell egyaránt a gazdasági kampány résztémái voltak. Utóbbiban huzamosabb ideje gondolkodnak a dán „rugalmas társadalmi biztonság” (flex-security) koncepcióján, amely a munkaerőpiac felszabadítását foglalja magában úgy, hogy egyúttal védi az egyéni munkavállalók bevételforrásait.

A különböző modellekről folyó vita első látásra viccesnek és komolytalannak tűnhet. A német Die Zeit gúnyosan az „ideológiák harcának” nevezi a folyamatot. Mégis: a gazdasági identitások valódi kríziséről van szó. Milyen is legyen a jövő sikeres európai gazdasága? Egy biztosnak tűnik: az öreg kontinens elveti az amerikai modellt az állami egészségügy, a munkanélküli segély, a spekulációs dzsungel megoldásainak hiánya miatt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy rész-összetevőként sem lennének felhasználhatóak a tengerentúli receptek. A német politika pártoktól függetlenül az amerikai jellegű kapitalizmus híve, amelyhez azonban sokkal szigorúbb és kiterjedtebb szabályozási rendszert rendelne hozzá. Párizs is tisztában van vele, hogy a 35 órás munkahét determinálja a nemzetgazdaság versenyképtelenségét Amerikával és Kelet-Ázsiával szemben (az átlagos amerikai munkahét 50-55 óra és növekvő tendenciát mutat – a szerk.), ám a változtatásra ezidáig nem talált politikai eszközöket (Villepin miniszterelnök így kénytelen olyasféle tanácsokat osztogatni a franciáknak, hogy vezessenek lassabban s így takarítsanak meg több pénzt kevesebb benzin vásárlásával).

Amíg a németek és a franciák a kiutat keresik, Nagy-Britannia győztesnek látszik. Az elmúlt évtized legsikeresebb európai nagygazdasága erőteljes növekedést, alacsony inflációt és munkanélküliségi rátát (4%) mutat (utóbbi arány Németországban 12%, Franciaországban 10%). Tony Blair műve, amellyel felülírta a Thatcher által „kipárnázott” társadalombiztosítási rendszert, elismerést és csodálatot kelt szerte a kontinensen. Természetesen itt is vannak komoly problémák: a britek irigykedve tekintenek a francia egészségügyi ellátórendszerre vagy a német vasút megbízhatóságára. Ám a szigetország még mindig a legfontosabb minta az egymásra tekintő európai nemzetgazdaságok számára. A megoldást egyre többen valóban az amerikai és a szociális-európai modell ötvözésében látják, azaz egy saját modell kialakításában, amely azonban leginkább a már létező brit mintára emlékeztet.