Lenne egy új ötletem a Bush-adminisztráció számára. Adjunk érmet annak, aki tényleg jó munkát végzett. Az első jelöltem a kitüntetésre Zalmay Khalilzad, az Irakba akkreditált amerikai nagykövet lenne, aki a múlt héten rávette a legjelentősebb szunnita csoportosulást, az Iraki Iszlám Pártot, hogy állapodjon meg a síita és kurd vezetőkkel az új iraki alkotmány módosításait illetően. E módosításokról pedig a december 15-én összeülő új parlament határoz majd. A megállapodás jelentősége azonban beárnyékolta a szombati iraki alkotmányról tartott népszavazásét, ugyanis ha a népszavazás nem jut sikerre, akkor újra kell írni az alkotmányt, ha pedig sikerre jut, akkor újra lehet írni azt. Így míg a média teljes figyelmét az alkotmányról szóló népszavazás felé fordította, addig a szunnita, síita és kurd politikai vezetők már a decemberi parlamenti választásokra készülődtek – még az alkotmányt alapvetően elutasító szunnita csoportok is. Nem is csoda, hiszen a már megszövegezett alkotmány számos kérdésben a következő parlamentre bízza a végső szót az állami berendezkedést illetően. Így egyik passzusa azt tartalmazza, hogy az állam olajbevételeit el kell osztani a régiók és a szövetségi kormányzat között, ezek pontos arányainak meghatározását azonban az új parlament jogkörébe utalja.

A Khalilzad által folytatott diplomácia azonban csupán egy részét képezi a kormányzat Irak-politikájában végbemenő változásnak, mely már az elmúlt évben érzékelhető volt, azonban csak a Bush-kormányzat újbóli hivatalba lépésétől gyorsult fel igazán. Az Irakkal kapcsolatos politika sokkal kevésbé ideologikus, sokkal inkább pragmatikus. Ugyanis a hadsereg szétoszlatása és a Báász Párt eltávolítása után most a stratégia legfontosabb eleme, hogy a szunniták visszakerüljenek a politika főáramába. Korábban alábecsültük a törzsi vezetők szerepét, most velük szövetkezünk a béke és a stabilitás érdekében. Az alapvető stratégia az lett, hogy az iraki csapatok és a helyi vezetők vállvetve szállnak síkra a rend helyreállítása érdekében. Irak azonban még mindig rossz állapotban van. A probléma most nem az amerikai kormányzatnál keresendő, hanem az irakinál. Bebizonyosodott, hogy Ibrahim Jaafari egy szalonképes, ám eredményeket felmutatni képtelen miniszterelnök, aki egy tehetetlen kormány élén áll, melyben a koalíciót alkotó pártok megállás nélkül vitatkoznak. A decemberi választások minden bizonnyal egy keménykezűbb kormányt eredményeznek majd.