Nem sokkal George W. Bush második ciklusának kezdetét követően magas szintű kormánytisztviselőket hívtak megbeszélésre a Fehér Házba. Az egyeztetés tárgya az volt, vajon hogyan képviselhetné az adminisztráció meggyőzőbben külpolitikáját a nemzetközi kapcsolatok többi szereplőjének irányába. Az első megszólaló Condoleezza Rice külügyminiszter-asszony egyik energikus tanácsadója, Philip Zelikow volt, aki szkeptikusan megállapította: a problémát eddig sem az jelentette, ahogyan a Fehér Ház kommunikálta a politikáját. A probléma a világ szemében maga a politika volt. Mivel a State Department vezető alkalmazottjától hangzott el, senki sem lepődött meg e megállapításon: a Külügyminisztérium hagyományosan az Egyesült Államok diplomatikus hozzáállását megtestesítő intézmény, ahogyan sokan tartják, héjafészkek között a galambok otthona. Ám ami ezután következett, felért egy sokkhatással: Gordon England, a Pentagon félelmetes hírű szenior szakértője és Paul Wolfowitz vezető tanácsadója felszólalásában az elsőtől az utolsó szóig osztotta Zelikow nézeteit. England a következő kérdést tette föl a hallgatóságnak: vajon jobb vagy rosszabb lett-e a helyzet Amerika számára a közelmúlt külpolitikájának köszönhetően? Rosszabb – adta meg rá rögtön saját válaszát. Megközelítése névtelenségbe burkolózó fültanúk szerint a régi washingtoni pragmatizmust idézte.

Újra pragmatizmus a legmagasabb szinteken? Az örök rivális Külügy és Hadügy kéz a kézben? Mindez nem éppen illik bele a Bush kormányzatról eddig ismert képbe. Márpedig említett úriemberek a legjobb példái annak a ”poszt-neokonzervatív” karrierszakértő irányvonalnak, amely Bush második ciklusával emelkedett meghatározó szerepkörbe. Számos helyen ennek az újhullámnak a képviselői (többek között az ex-külügyminiszter Colin Powell korábbi hívei) kerültek az első ciklus fundamentalista politikai arcainak helyére. Tény, a korábbi évek stratégiai hibái közül a legtöbbért a csúcsvezetésnek kell viselnie a felelősséget, hiszen például a Pentagon közel 3 millió alkalmazottja közül csupán igen keveseknek, a legmagasabb szintű tisztségviselőknek nyílik rálátása a teljes folyamatokra. A keményvonalasok jelentős része (például Dick Cheney alelnök emberei) így egyre inkább elszigetelődik az adminisztráción belül. Akik a helyükre kerülnek, immár a politikai elit sokkal szélesebb skáláján elismert szakemberek.