Az Egyesült Államok jelenleg toronymagasan vezet a nemzetközi felsőoktatási versenyben: a legjobb 20 egyetem közül 17 amerikai, az élő Nobel-díjasok 70%-a ezeken oktat, a legtehetségesebb és legszorgalmasabb diákok a világ minden tájáról ide érkeznek tanulni. Mi a siker titka? Vajon az amerikai egyetemek ennyire jók, vagy a versenytársak ennyire gyengék?

A válasz az utóbbi: a tengerentúli intézményeknek éppen ezért nem szabad örökérvényű szabálynak tekinteni önnön elsőségüket. Ha ugyanis a lassacskán ébredező európai és kelet-ázsiai felsőoktatási struktúrákra tekintünk, tapinthatóvá válnak az USA elitegyetemeire nézve hosszú távon komoly konkurenciát jelentő ambíciók. Cambridge és Oxford napjainkban éppen erőik egyesítésén fáradozik, Svájc a nemzetközi akadémiai élet több vezető személyiségét is hazai egyetemeire csalogatta, Kína folyamatosan többszörözi a felsőoktatásba áramoltatott forrásokat – és sorolhatnánk.

Az Egyesült Államok vezető főiskolái ma hasonló kihívással néznek szembe, mint Detroit autóipari óriásai (a General Motors, a Ford és a Chrysler) az 1950-es években. Amikor még mindannyian abban a meggyőződésben éltek, hogy nemzetközi vezető szerepük örökös törvényszerűség. Ebben a tudatban alakították politikájukat, s persze világossá vált, hogy nem volt igazuk. Az amerikai egyetemek esetében két alapvető gyengeséget említhetünk, amelyek alááshatják a nemzetközi versenyképességet a dinamikusan fejlődő (elsősorban ázsiai, s talán európai) konkurenciával szemben.

Az első probléma a politikai korrektség egészségtelen térhódítása az akadémiai életben. A legjobb (ám csupán kiragadott) példa erre a nemrég kényszerűségből távozó Harvard-elnök, Larry Summers sikertelen reformkísérlete, mely a női kutatók és szakemberek számának növelésére irányult a reáltudományok területén. Ez az intézményi struktúrában megkezdett program nem azért bukott meg, mert a vezető testületek többsége ne értett volna egyet az elnökkel. Sokkal inkább, mert az illetékesek jelentős része szerint ilyen érzékeny kérdésekben az intézmény vezetésének nincs joga kezdeményező szerepet vállalni. Egy valódi reformtörekvés, amely ellenérvek helyett ellenkező elveken vérzett el hosszú időre.

A másik alapvető gyengeséget a diák-oktatói kapcsolatok idejétmúltsága jelenti. A legnevesebb intézményekben az alapdiplomás képzésen részt vevő hallgatók elhanyagoltak: a mérvadó professzorok legtöbbször az általuk oktatott mesterdiplomások alkalmazásával adják le óráikat az alacsonyabb évfolyamoknak. Megtehetik: Amerikában a megbecsült oktatóknak még ma is jár az élethossziglan kötött egyetemi szerződés: a szakmai teljesítménytől független, teljes biztonság. Emellett az ösztöndíj-támogatások aránytalanul nagy százalékát kapják a mesterfokozaton tanulók, s az alapképzésre felvettek szinte semmiből sem érezhetik, hogy fogadó intézményük megbecsülné igyekezetüket, szorgalmukat.

Így valóban nehéz lesz elegendő számú fiatal mérnököt vagy tudóst képezni, nehéz lesz cáfolni a társadalmi mobilitás csökkenését (a szegények oktatási lehetőségeinek szűkülését) hangoztató kritikákat.