Nagyon, mondhatni tragikusan franciás, ahogy a képviselők megnyilatkoznak, és ahogy a viták lezajlanak a következő elnökséggel kapcsolatban. Sokak szerint Franciaországnak már nincsenek olyan kedvező kilátásai, és úgy gondolják, a leendő vezetőnek sem lesz más hatásköre a szónokoskodáson kívül. Márpedig annak, aki átveszi az ország irányítását, jól fel kell mérnie a terepet. Számolnia kell a hanyatlás következményeivel, ismernie kell aduinkat és a gyengeségeinket, a delokalizáció tétjeit, a világ elvárásait, a lehetséges szövetségeseket és védelmi lehetőségeinket. Továbbá tisztán kell látnia azt az utat, amely gazdasági fejlődéshez, szakértelemhez vezet. Azt kellene tehát elérni, hogy a képviselők képesek legyen válaszolni a következő kérdésekre:

– Megtehetjük-e, hogy kevesebbet dolgozunk, míg mások vért izzadnak?

– Megtehetjük, hogy többet költünk, mikor az adósságunk is egyre nagyobb?

– Hogy akarjuk megvédeni az országot?

– Hogy szeretnénk tovább-, illetve újjáépíteni Európát?

– Milyen kapcsolatunk legyen Németországgal? És az Egyesült Államokkal?

– Milyen szerepe legyen Oroszországnak Európában?

– Milyen legyen a kapcsolatunk a többi mediterrán országgal?

– Hogyan képzeljük el közép-keleti politikánkat?

– Milyen ambíciókat táplálunk Afrikában?

– Mi lesz a bevándorlási politikánkkal? – Mik a demográfiai kilátásaink?

– Hogyan erősítsük meg egyetemeinket és laboratóriumainkat?

– Hogyan érjük el, hogy a kisebbségek is közreműködjenek a többség sikereiben?

– Hol a helyük a szakszervezeteinknek?

– Mitől működhetnének erőteljesebben közintézményeink?

– Végül, valójában mely magánvállalatok bírnak stratégiai jelentőséggel?

Hogy miként válaszoljunk ezekre a kérdésekre, az függ vásárlási képességünk növekedésétől, munkahelyeink fejlődésétől, és a megfelelő biztonságtól. Erről kellene beszélniük a képviselőinknek nap mint nap.