Bár ötven éven át sokan vitatták, ma már világos: a NATO nélkül nem lenne szabad Európa. Ha a nyugati védelmi szövetség annak idején nem kérkedett volna hadi erejével, a kommunizmus nemhogy nem omlott volna össze, de akár nyugat felé is terjedhetett volna. A jólétért folyó világháborúban is hasonló választ kell adnunk, bár Európa és Amerika Ázsiával még nem került tettleges konfliktusba, sőt: valahányszor a nyugati világ képviselői ötletlopással, környezetszennyezéssel és az emberi jogok megsértésével vádolják az ázsiaiakat, ők mindig kedvesen válaszolnak. Az ázsiaiak a világtörténelem legbarátságosabb támadói.

Fegyverük a sztoikus kitartás: a saját érdekükben mindent megtesznek, mások érdekeit figyelmen kívül hagyják. Az ázsiai piacgazdaságra valójában a „termeszállam” elnevezés illene. „Annyi szabadságot, amennyit muszáj, annyi kollektívet, amennyi lehetséges” – ez az irányítás alapelve. Kína számunkra sötét nagyhatalom: nem érezzük, hogy ők mit éreznek; nem tudjuk, mit gondolnak; és fogalmunk sincs, mit terveznek. A nyugati értékekre fittyet hánynak: bár nagy tiszteletben tartják a természetet, mégis kiaknázzák; a gyerekmunkát egyszerre elítélik és megtűrik; a nyugati találmányok védelmére számos törvényt hoznak, de betartatni már nem szándékoznak őket. Nyitottnak kellene lennünk velük szemben, de sajnos a szabad kereskedelemben túl sok kárt okoznak nekünk. Mivel nincs bíró, aki betartatná a szabályokat, a Nyugatnak is keményebb játékra kell rátérnie.

Ahogyan annak idején a NATO választ jelentett a katonai fenyegetettségre, úgy biztosíthatná most egy transzatlanti szabadkereskedelmi térség a Nyugat gazdaságának védelmét. Az EU és az USA – esetleg Kanada is – együttesen megerősíthetné piaci hatalmát. Az emberiség 13%-a és a mai világgazdasági erő 60%-a ma már nem csupán árukat akar termelni és fogyasztani, hanem értékeket szeretne kínálni és támogatni. Egy ilyen együttműködés politikai, gazdasági és stratégiai szempontból is nagyon előnyös lenne. Amerika és Európa közelebb kerülne egymáshoz; a belső piac a befektetőknek és a munkavállalóknak egyaránt kedvezne, és gazdasági növekedést indukálna; a Távol-Kelet pedig világos üzenetet kapna: a Nyugatot továbbra is érdekli az ár, de ugyanolyan fontos számára az áru létrejöttének körülménye.

Így a szabadkereskedelmi térség befelé szabadságot jelentene, és bátorságot adna a lakóinak, míg kifelé védelmet jelentene azokkal szemben, akik értékeit lábbal tiporják. Ezzel a lépéssel jóvá lehetne tenni az Uniónak azt a hibáját, hogy a külső határain mindeddig szolgaian járt el, a tagállami előjogokat pedig semmibe vette. „Értékekre épülő jólét” – ez lenne a térség célja. Maga Henry Kissinger, az amerikai külpolitika atyja is arra biztatja a nyugati kormányzati vezetőket, hogy legyenek bátrak, és tegyenek konkrét lépéseket a szabadkereskedelmi térség létrehozására.